A magyarság nagyállattartó lovas népként érkezett a Kárpát-medencébe elegáns paszomántos kazakban, szűk lenvagy kendervászon nadrágban, háromnegyedes sarkos mokaszinban, süveggel a fején. A magyarokon soha nem volt „bőgatya” és ezüstpitykés kék lajbi, amely elsőként Mohácson jelent meg a sokácok viseletében. Őseink lóval közlekedtek; a ló harcostársuk, barátjuk és védett állatuk volt. Reális megjelenésüket lovasaink és lovasíjászaink hozzák vissza a jelenbe, ősi ruházatunkat pedig a mindig viselt díszmagyar (kazinci, bocskai, atilla) tartotta meg a mának.

A csikós név az Árpádok korában még nem azokra vonatkozott, akik a méneseket gondozták; valaha lovászoknak, lovászmestereknek hívták őket. A lovászok az állatokat gondozók között az arisztokráciát képviselték. Ma a „csikós” a pusztai legelőkön tavasztól őszig kint háló csikósménes őrzője. Valaha uradalmakban növendék csikókat őrző konvenciós cseléd volt, az alföldi pusztai legelőkön – a legeltetés idejére – a lótartó gazdák a cifra ménes mellé fogadták. A renyhe méneseket a gulyásszámadó egyik bojtára felügyelte.

Terelőszerszáma a szíjból font csikóskarikás volt, a lovakat lóháton vigyázták és terelték. Hátaslovukon hevederrel lekötött vagy heveder nélküli csikósnyeregben ültek, amely régebben csak egy faváz nélküli nemez- vagy posztódarabból készült, de olykor bőrrel is bevonták. Lekötő hevedere nem volt, csupán két csikóskengyellel szerelték föl. Egyszerűbbet maguk a csikósok is készítettek, de a díszesebbek csak csikós-szíjgyártók munkája volt. Ha a csikós a ménest állva őrizte, a csikósnyerget a vállán vitte, ha lefeküdt, feje alá hajtotta; ezt ma már csak a hortobágyi csikósoknál látjuk. Utóbbi szokás abból az időből ered, amikor – a XIX. század közepén – erősen tilalmazták a vármegyék pásztorainak a nyergek használatát. A csikósnyerget egyszerűen feltették a ló hátára, és úgy tudtak felülni rá, hogy bal karjukkal a nyerget erősen a ló marjához szorították. Előnye, hogy ha a lóról leesnek, a láb nem akadhat kengyelbe, mert a csikósnyereg is lerepül a csikóssal együtt.

A széles karimájú kalapot legtovább a pásztorok őrizték meg, mivel zsírozva, valamint a tető és a karima találkozására tett apró fonású lószőrszalaggal felszerelve, jól állta az esőt. Változó szélességű karimával kondás-, illetve kanászkalap, juhászkalap, gulyáskalap és csikóskalap formájában csak a XX. század elején jelent meg délszláv hatásra, főleg a Hortobágyon. Az utóbbit két oldalról bevarrt, áll alatt megköthető madzaggal vagy csatolható szíjjal, az „álladzóval” szorították a fejhez. A széles karimájú csikóskalap karimáját – a XIX. század elején – háromszögletűre felkötve az Őrségben és Csongrád megyében is viselték.

A mai hortobágyi és bugaci „csikósélet” sokban mesterséges, hasonlít az amerikai indiánok naptáncához vagy sastáncához, amit a rezervátumokba érkezők 40-50 dollárért végignézhetnek. Álromantika ez, egy sohasem volt életképet „élvezhetnek” a résztvevők. A hortobágyi-bugaci romantika helyett egyre inkább visszatér őseink valódi lovaskultúrája, amelyet történelmi lovasegyleteink és lovasíjászaink képviselnek.

Eleink harci eszközeit – az íjat, a szablyát, a fokost – ők mentik át a jelenbe, lovaikra belső-ázsiai fanyerget tesznek. Őseink lovaskultúráját pedig a huszárság vitte tovább – egészen a XX. század közepéig – az ő öltözetük, felszerelésük a hősi múlt átmentése a mába. Fontos, hogy eleinkről igaz képet kapjunk és alakítsunk ki magunkban. Belső-Ázsiába járva az ottani csikósok bizony megmosolyognák a pusztáinkon bemutatott, komoly lovasnéphez nem illő mutatványokat.