De ez semmi. Mert ezen a hét végén volt Jézus urunk mennybemenetelének ünnepe, ami azt jelenti, hogy úgy kétezer évvel ezelőtt a húsvéti feltámadását követően eddig a napig még itt a földön időzött tanítványai körében. Mit csinált? Mivel foglalkozott öt héten át? Erről valahogy elfeledkezett a hálátlan keresztény világ. Az azonban bizonyos, hogy Jézus urunk mennybemenetele ünnepének másnapján a derék német polgárok „Köszönjük, Vörös Hadsereg!” feliratú táblák alatt vonultak a földig rombolt, de utóbb felépített Berlin utcáin, példát szolgáltatva a jézusi alázat országos méretű alkalmazására. Elvégre, ha valaki nyilvánosan és tömegesen megköszöni azt, hogy hazáját és fővárosát a porba verték, őt magát megalázták, büdös nácinak és fasisztának titulálták, majd pedig meg sem született leszármazottaival egyetemben hetedíziglen jóvátétel fizetésére kötelezték, az már tud valamit az alázatról.

A világ persze inkább a ragyogásra figyel. Ezért inkább Moszkvát nézte. Ahol érces katonatorkok szovjet dalokat zengtek, mintha el sem telt volna ez a különös, furcsa, hamiskás hatvan év. Mintha nem is lett volna gulág, málenkij robot, davaj csaszi, ázsiai szifilisz, recski és hortobágyi munkatábor. Mintha 1956 sem lett volna. Csak a hatalmas diadal a náci fasizmuson. Ünnepelt az egész világ. Zengte ércesen megannyi hős torok a moszkvai Vörös téren – most is ez a neve -, hogy mekkora halálos csapást mértek a náci fasizmusra.

Sajnálhatja, hogy nem látta Koidzumi Dzsunicsiro japán miniszterelnök, akinek lelkét illetlenül nyomta a Nagaszakira és Hirosimára teljesen értelmetlenül, ám annál aljasabbul ledobott atombomba. Távol maradt Arnold Rüütel észt és Valdas Adamkus litván elnök is. Ők ünneprontóan kijelentették, hogy számukra 1945 nem felszabadulást hozott, mivel a háború országaikban csak akkor ért véget, amikor a szovjet hadsereg kitakarodott a Baltikumból. Az észtek különben odáig elmentek, hogy Tallinnban a Szovjetunió ellen harcoló hősöknek avattak emlékművet, a hősök soraiba értve a Waffen SS észt hadosztályát is, ami olyan ünneprontás, mintha mi, magyarok a budapesti vár húszezer önként a halálba rohanó védőjét hősnek és nem náci fasisztának neveznénk. Vagy horribile dictu azt mondanánk, hogy 1956-ban nem a horthysta ellenforradalmárok imperialista ármánya alól szabadítottak fel bennünket a testvéri szovjet tankok, hanem az egy felkelés volt.

Mintha azt mondanánk, Mansfeld Péter nem köztörvényes bűnöző. Mintha azt mondanánk, Pongrátz Gergely és a pesti srácok nem terroristák. Mintha azt mondanánk, Horn Gyula és a pufajkások nem a dolgozó népet szolgálták. Mintha azt mondanánk, munkásőrnek nem egy a baja (mért nincs három élete).

Bonyolult kérdések ezek. Bizonyára Mádl Ferenc köztársasági elnök úr is elgondolkodott ezen ott, a moszkvai Vörös téren, a nemzetközi hatalmak vezetői között. De az is lehet, hogy a Mádl-jelenségnek inkább, ahogy mondani szokás, belpolitikai gyökere van. Talán arra gondolt Mádl elnök úr ott a dísztribünön, ahogy az alant elvonuló hős szovjet harcosokat nézte, hogy Moszkva megér egy misét. Pontosabban: Budapest megér egy Moszkvát.

Mert ugye, Szili Katalinból aligha lesz köztársasági elnök. Ahogy modortalanul belefojtotta Áder Jánosba a szót az idő hiányára hivatkozva, majd azonmód elmulasztotta ezt megtenni párttársa, a Sipánka fedőnevű Lendvay Ildikó elvtársnő esetében, aki viszont időn túl is sipítozhatott, azzal kilőtte magát az esélyesek köréből.

Glatz Ferenc még az SZDSZ rémálmaiban is csupán végső megoldás. Bárándy Péter csak vicc volt. Sólyom László túl jó. Ám itt van Mádl Ferenc. Milyen szépen elment Moszkvába. Mádl elnök úr tiszteletre méltó jogtudós. Nem húz se jobbra, se balra. Ünnepelte a győzelmet. Tulajdonképpen… hiszen elnöknek lenni jó.