Hirdetés

Az elmúlt hetekben a hazai közbeszédet érthető módon alapvetően az önkormányzati választási eredmények, az így kialakult (régi-) új erőviszonyok és azok várható következményei tematizálták. Októberben azonban számos olyan külpolitikai esemény is történt, amelyek bár hazánkra jelentős hatást gyakorolnak, mégis kevesebb figyelmet kaptak.

Az egyik ilyen a szíriai török–kurd konfliktus és azzal összefüggésben az ismételten egyre újabb veszélyeket jelentő tömeges illegális bevándorlás kérdése.

Az amerikai csapatkivonások után a törökök által október elején megindított észak-szíriai offenzíva kapcsán kialakított magyar álláspontot sok kritika érte a magyar balliberális oldalról, valamint euró­pai elvtársaiktól, így a hazánkat érintő kérdésekben rendszeresen megszólaló munkáspárti Jean Asselborn luxemburgi külügyminisztertől is. A kérdés szerepelt az Európai Parlament napirendjén, amely végül a török beavatkozást elítélő álláspontot fogadott el (ezt egyébként korábban az európai állam- és kormányfők is megtették). Túl azon, hogy a szíriai helyzetet és a török–kurd konfliktust nem a magyar kormány álláspontja fogja megoldani – ezért e kérdésben leginkább a nemzeti érdekeknek és az európai erőpolitikai realitásnak megfelelően szükséges a magyar külpolitikának mozognia –, a magyar kormányra zúduló képmutató balliberális kritikák kapcsán érdemes rögzítenünk néhány tanulságot.

Először is: a szíriai polgárháborút Európa az elmúlt kilenc évben béna kacsaként szemlélte. Azt ugyanis a szír belső erők mögött álló helyi regionális középhatalmak, valamint Oroszország és az USA nagyhatalmi vagy éppen belpolitikai érdekei mozgatják, így abban Európának gyengesége és sodródó külpolitikája miatt nem osztottak lapot. Természetesen az uniónak a kérdésben lehet és van véleménye (ha már ereje nincs is), de ezt a küzdelmet nem az európai kérések és aggodalmak, hanem a fegyverek és a nagyhatalmi erőpolitika dönti el. Attól még azonban, hogy az EU a világ egyik legnagyobb gazdasági egységeként nem alakítója saját perifériája biztonságának, elviekben mégiscsak volnának biztonsági érdekei.

Ez a biztonsági érdek pedig az, hogy az Európai Unióval közvetlenül szomszédos, nem mellesleg NATO-tagállam és a legtöbb uniós országgal szövetséges, területén jelenleg 2,5-3,5 millió szíriai menekültet befogadó Törökország biztonsági, politikai, gazdasági helyzete továbbra is stabil legyen. Lehet kritizálni Erdoğant és a szíriai polgárháború során tett egyes lépéseit, de azok, akik most a rendszerét bírálják vagy éppen annak megbuktatásán dolgoznak, vajon emlékeznek-e, milyen lelkes Twitter-üzenetekben üdvözölték a Kadhafi– és Aszad-rezsimek bukását, hogy aztán a polgárháború állandósulása következtében omoljon össze az Európa közvetlen vonzáskörzetében lévő „biztonsági zóna”? Ennek pedig egyenes következménye volt a százezres-milliós migránsoszlopok és migránshajók megjelenése, a bevándorlótömegek megérkezésével pedig Európa nagyvárosaiban a folyamatos terrorveszély, belbiztonsági fenyegetettség, a növekvő bűnözés – az elhibázott külpolitikai testtartással tehát az EU eggyel közelebb navigálta magát az önmegsemmisítéshez.

Törökország természetesen nem Líbia és nem Szíria, de vajon azok a nyugati idealisták, liberálisok, akik ünnepelték a mediterrán térségben stabilitást adó korábbi autoriter rezsimek megdöntését, és azok az európai vezetők, akik sok szempontból felelősek az észak-afrikai és közel-keleti országokban lévő polgárháborús állapotok kialakulásáért, Európa biztonságának megrendüléséért és a migránsválság kialakulásáért, mekkora hitelességgel kritizálhatják a NATO-tag törökök saját érdekeiket követve biztonságra és stabilitásra törekvő lépéseit? És milyen alapon gondolják úgy, hogy a konformista, valóságtól elszakadó „elvi külpolitizálás” helyett a valós, közép- és hosszú távú érdekeket előtérbe helyező, a realitásokra alapozó magyar kormányzatot állítják pellengérre? Mindezt a 2015-ös migránsválság után, amikor az Európában szinte egyedül racionális magyar álláspontot és a határozott biztonsági lépéseket a balliberális oldal kartácstűz alá vette, és amely határvédő politika napjainkra már teljes legitimitást nyert.

A magyar ellenzék álláspontja, amely az önkormányzati választásokat követően vérszemet kapva keresi a témát, hogy az „Orbán-rezsimbe”, ahol csak tud, a nemzetközi színtéren is belerúghasson, ebben a kérdésben is mélységesen képmutató. Olyan politikusok aggódnak például a kurdokért, akiket soha nem hallunk megszólalni a határon túli magyar közösségeket érő jogtiprások esetén. Vagy éppen más, saját mércéjükkel mérve még az Erdoğanénál is elnyomóbb rezsimek által szervezett kirándulásokon vesznek részt és számolnak be róla mosolygósan a közösségi oldalaikon. A magyar ellenzék számára nem a kurdok emberi jogai fontosak, hanem azon céljuk elérése, hogy az Orbán-kormányt minden eszközzel üssék-vágják az európai fórumokon. Számukra sem a magyar emberek érdekei – így például az, hogy ne induljon meg hárommillió ember Törökországból a magyar határ felé –, sem hazánk, de Európa biztonsági szempontjai sem számítanak.

De álságos és képmutató az európai elit is, amely miközben Törökország fellépését hevesen elítéli, addig a katalóniai tüntetéseken a civilekkel szembeni tömeges hatósági atrocitásokat napirendre se veszi. Az emberi jogok legfőbb őrének kikiáltott Európai Parlament még csak vitázni sem hajlandó a katalóniai helyzetről, miközben jogállamiságból ad leckéket a kelet-közép-európai vagy éppen a csatlakozni kívánó balkáni országoknak.

De természetesen nincs mit csodálkozni azon, hogy a Magyarországért rendszeresen aggódó Timmermans és bürokratái most sem találnak kivetnivalót a spanyol bíróságok és hatóságok működésében, helyette inkább Asselborn elvtárs ismét Magyarországot veszi a szájára. Miért is találnának? Spanyolországot szocialista kormány, Timmermans és Asselborn elvbarátai vezetik, és a balliberális kormányok kapcsán egyébként sem szokás – legyen annak akár Gyurcsány vagy a momentumosok által védelmezett Macron a vezetője –, hogy véresre vert tüntetők miatt az EP holmi meghallgatásokat szervezzen vagy fogadjon el azokat elítélő határozatokat. Hiszen az elvenné a drága időt a jobboldali-konzervatív vezetésű kormányok működésének alapos kivizsgálásától, a demokráciafejlődésben elmaradt közép-európai országokat kioktató workshopok szervezésétől.

Abban, hogy a hazai és nemzetközi balliberális oldal képmutató és Orbán-fóbiában szenved, nincs újdonság. Sajnos abban sincs, hogy a nagyvárosok migránsok által lakott részeiből érkező egyre sűrűsödő jelzések ellenére a nyugati progresszió továbbra sem képes belátni: az általuk propagált bevándorláspolitika aláássa Európa biztonságát, életmódunkat és kultúránkat. A múlt héten az EP baloldala, benne a magyar ellenzék képviselőivel, ismét egy olyan állásfoglalás elfogadásán dolgozott, amely Európa megnyitását szorgalmazza az illegális bevándorlás számára „hivatalos” migránsútvonalak létrehozásával, a migrációt elősegítő és támogató szervezeteket megerősítésével.

Az önkormányzati választásokon elért eredmény (egyébként csalóka) hatása az ellenzéket nemcsak a hazai, hanem az euró­pai színtéren is további aktivitásra fogja sarkallni. Erre garancia Gyurcsányné és a Momentum-üdvöskék európai parlamenti jelenléte. Politikai vitának van helye, de a rövid távú haszonszerzési célból indított, képmutató, Magyarország és Európa érdekeivel ellentétes, kettős mércén alapuló politizálást a lehető leghatározottabban vissza kell utasítani. Ahogy az elmúlt néhány hét eseményei mutatják, nemcsak idehaza indul be újra a politikai verseny, de a nemzetközi porondon is további csaták előtt áll a magyar kormány. Mert mint tudjuk – Clausewitz mondását megcserélve: a politika a háború folytatása, csak más eszközökkel.

A szerző az Alapjogokért Központ nemzetközi igazgatója.