Folytatva előző írásom gondolatmenetét, Rókusfalvy professzor könyörtelenebb helyzetjelentést ad, mint a szo­ciál­ma­te­rialisták és a neoliberálisok együttvéve. Ő azonban helyesen ítéli meg múltunkat, ezért nem pesszimista. A kórföltárás után remediumot ír föl a magyar népnek, a társadalomnak, a kormánynak, a nemzet, az ország és a kormányzó hatalom gyógyulása biztos tudatában. És ez döntő különbség a kétféle, kétfelől jövő és kétirányú pesszimizmus között. Nem tudom elégszer megírni, hogy szép emlékű Szíj Rezső barátom évtizedekig azt hangoztatta: a magyar nép legfőbb baja, hogy nincs veszélyérzete. Viszont a mai közhangulatot determináló (mert harsány) szociálmaterialista és neoliberális törpe kisebbségnek csak veszélyérzete van, és ennek következményét, a kilátástalanságot, a kétségbeesést injekciózza a nemzet tudatába. A nép pedig nem ismeri föl, hogy akkor volt igazában bajban, amikor ő volt a legvidámabb barakk, holott semmi oka nem volt a ficongásra, mert erkölcsileg megindult a züllés útján, a népszaporulat – ami a legsúlyosabb történelmi gond – akkor váltott negatív trendbe, és az ország eladósodása máig ki nem hevert méreteket öltött. Magya­rán szólva: semmi okunk nem volt a vidámkodásra 1989 előtt, mert minden fontos területen – egy közösség számára létkérdésekben – életünk negatívumba fordult. A köznépet megtévesztette a háromhatvanas kenyér, a Trabant, a szovjet függőségben élő országokéhoz viszonyított jólét, ami álságos és hamis volt tulajdonképpen. És a nemzetre leselkedő halálveszélyt ez a talmiság eltakarta előlünk. Miközben a tőlünk rosszabb (?) viszonyok között élő népek, trianoni utódállamok „nyomorogtak” (ami persze hazugság), de szaporodtak, és főleg nemzettudatuk maradt töretlen, sőt éltetően fölfokozódott.

Magyarországon elterjedt a „carpe diem” (Horatius, Ódák, I. 11, 8), élj a mának öngyilkos ideológiája, az az életviteli kultúra, ami végső soron csődbe és széthullásba sodorta a hatalmas ókori birodalmat, Rómát. És a magyarság ebből a halálosnak bizonyult „áfiumból” táplálkozott 1989 előtt, s anélkül, hogy tudta volna, mérgezte önmagát. A magyar értelmiség, amelynek föladata lett volna, hogy erre a veszélyre rányissa a nép szemét, nem tette. A szo­ciál­ma­te­ria­lis­ták és neoliberálisok tovább homályosítottak, mert nekik ma sem áll érdekükben megerősödésünk, megmaradásunk. Az értelmiség „népnemzeti”, keresztény és konzervatív nagyobbik fele pedig lapít, felelőtlenül nemtörődöm és szűk látókörű. Sőt őszintén szólva buta és műveletlen többnyire. Haszontalanság ezt elhallgatni. Továbbmegyek. A „patrióta” értelmiség tohonyoncai kifejezetten utálják a magamfajta szókimondókat, mert megzavarják nyugodt, álmodozó köreiket. Kacagok, mert látom, a túlsó oldal magyarellenességével maga alatt is vágja a faágat, ám a nemzeti lajhárok vaksága elkeserít.

Rókusfalvy professzor „gyászlelete” mégsem pesszimista, mert mint említettem, kifejti a gyógymódot. Ebből csak a summázatot idézem: „Győznünk kell! (…) Ehhez a következő akadályozó tényezőket kell fölszámolnunk: – az értelmiség árulását, – az ifjúság veszélyeztetését, – a liberális nevelés lélekromboló hatásait és – az eluralkodott istentelenséget.” Az orvosság recipéjét több könyvében is részletezi.

Az Európai Unió veszélyzónába vitorlázta önmagát, mert megtagadta keresztény gyökereit. De nekünk nem kilépni kell onnét, hanem segítségünkkel visszaállítani az EU-ban a keresztény normarendszer böcsületét, aminek a nagyságát köszönheti a földrész, s vele együtt mi is.