A nemez Közép- és Belső-Ázsia közismert anyaga, legkeletibb határa Kínában van. Az elnevezés perzsa eredetű, jelentése: „ver”, „kiver”. Érdekes módon Dél-Amerikában és Európában, ahol jelentős volt a juhtartás, ez a kézműves eljárás nem alakult ki. Őshazánk területén, Kelet-Turkesztánban bőven állt gyapjú eleink rendelkezésére, emellett könnyen szállítható, tartós, viszonylag könnyen előállítható és a természetben élő népek kultúrájához jól alakítható. A nemeznek eleink mágikus erőt tulajdonítottak. Úgy tartották, hogy a nemezen való alvás erőt ad, vezetőiket nemeztakarón emelték a magasba, a menyasszonyokat nemezszőnyegre ültették; a fehér nemez a tisztelet jele. A nemezek gyakran kétoldalasak, a kevésbé mintás oldalt használják hétköznapokon, a díszesebbet pedig ünnepnapokon. A legősibb minták égitestek voltak, például a Nap és a Hold, de az anyag készítésekor az egyéni alkotófantázia is csodákat művelt.

A leggyakoribb szín a narancssárga, a vörös és a barna volt. A nemezkészítés eleinknél az asszonyok féltve őrzött feladata volt, leányaikat már 8-10 éves korban beavatták a titokba, hiszen hozományuk egy részét is nemeztakaró képezte; az utóbbit általában kalákában készítették.

A nemez technológiája évezredek óta alig változott, de a mintakincsben, a festésben, népművészetünk és hagyományunk érvényesült. A nemezkészítés őshazája Belső-Ázsia, a Góbi sivatag, a Dzsungár-medence és a Takla makán peremvidéke, azaz Kínai Turkesztán. Korai említését a Krisztus előtt IV–III. századi Kínai Császári Évkönyvekből ismerjük, amikor őseink szálláshelyét Nemezországnak nevezték.

Stein Aurél egy Kr. előtti 324-ből származó nemezjurta maradványait tára fel Hotánban. A nemezelés keletkezéséhez a különböző népek több mondája fűződik; a Biblia Noé nevéhez köti, a perzsák Salamon pásztor fiának tulajdonítják, Törökországban egy elfáradt vándor verejtékével hozzák összefüggésbe, és Európa – igen későn – egy normandiai szerzetes zarándokútjához köti a nemez megjelenését, amely „fi lc” néven vált ismertté. Barthold Laufer (1930) szerint a nemezkészítést Belső-Ázsia népeitől előbb a szkíták vették át, majd rajtuk keresztül viszonylag igen későn ismerték meg a görögök és a rómaiak.

Őseink nemezt a legnagyobb mennyiségben nyári szállásaikon a sátrak beborításához használták; egy-egy sátorhoz 150-200 juh évi gyapjúhozama kellett. A belső-ázsiai jurtákról Marco Polo és Plano Carpini is tájékoztatnak a XIII. századból. A nemezlapokat könnyen tudták szállítani, mozgatni, lélegzett és a benne maradt faggyú miatt nem engedte át a vizet. Nyári és téli szállásokon egyaránt alkalmazták a nemezszőnyegeket és a nemeztakarókat. A lovakra díszes izzasztókat, illetve nyeregtakarókat terítettek, kocsijaikat nemezzel borították be. Ma is megcsodálhatók az ősi magyar kepenegek, a nemezkabátok, amelyek praktikus viseleti darabok mellett státus- és rangjelzők is voltak. Nyáron védett a melegtől, télen az eső és a hó lepergett róla, jól védett a hideg ellen.

A honfoglalás korában őseink fejviselete gúlaszerű süveg volt, amelynek karimája prémből készült. Ez a süvegviselet Európában a 900-as években divatot indított el, de fénykorát az 1600–1700-as években élte, amikor hagyományos férfi viselet lett, de gyermekek és asszonyok fejére is került. Később megjelent a hortobágyi nagy karimájú pásztorkalap (kun süveg, túri süveg); az eső lepergett róla, védett a napsugarak ellen és a fejbőr lélegzett alatta.

A nemezcsizma régi neve botos volt. Rövidebb, bokáig érő változatát nevezték mamusznak. Ha a nemezcsizmát vékonyra verték ki, akkor nemezharisnya vált belőle, régi nevén kapca. A nemezcsizmáknak többnyire hegyes, felhajlított orra, és hosszú, gyakran térdig érő szára volt. Az ünnepi csizmát fehér nemezből varrták és mintákkal díszítették, belül két réteg nemezzel bélelték. De készült a nemezből zsák, tarisznya, kesztyű és harisnya is.

A nemezelés szépsége és gyakorlati haszna példa őseink gazdag fantáziájára és fejlett kézművességére.