Kossuth még július 14-én azonnal írt Szegedről Bemnek a légió tervéről. Ellátta Balcescuékat papírokkal, nyílt parancsokkal útjukra és 1500 pengőforintot vehettek át Duschek pénzügyminisztertől szervezési munkájukra. Balcescu végül július 31-én jutott el a havasokba Iancuhoz. A Maros völgye ekkor már tele volt oroszokkal. Kossuth is elindított egy román képviselőt, Murgut a nemzetiségi törvény megszületésének hírével 28-án a hegyekbe Iancuhoz, de Murgu már nem tudott feljutni. Balcescu vitte a megbékélési terv és a légió szabályzata szövegét Iancunak, próbálta agitálni a légió ügyében, de csak a negyedik napon, augusztus 3-án született meg a döntés, miután Iancu összehívta a havasi román vezetőket; köztük sok heves fiatal volt, s a találkozó után ezt a levelet írta Kossuthnak augusztus 3-án, melyet Balcescuval küldött el (korabeli magyar fordításban): „Látva azon békeajánlatokat, melyet Balcescu úr, a román emigráció ügyvivője a tisztelt magyarországi kormány részéről nekünk hozott, sajnálatunkat kell kifejeznünk afelett, hogy a jelen körülmények között nem alkudozhatunk a béke visszaállítása tárgyában a magyar testvérekkel – a körülmények, melyekben vagyunk igen válságosak lévén. A magyar haderő távozik, és az orosz haderő közeledik. Azután igen nehéz és sok időt igénybe vesz, míg a népet a veletekkeli testvériességre bírhatjuk. Mindamellett, hogy megmutassuk testvéri érzelmünket, melyekkel viseltetünk a magyar nemzet iránt, elhatároztuk, magunkat mindezen harcok alatt a magyar sereget illetőleg semlegeseknek maradni, őket meg nem támadván, és csak azon nem várt esetben, ha mi őáltaluk megtámadtatnánk, magunkat megvédeni. Reméljük, hogy ezen semlegesség mind a tisztelt magyar kormány részéről, mind haderejének főnökei részéről tiszteltetni fog.”

Iancu elhatározása két tűz közt született: Balcescu háromnapos könyörgése, győzködése és a havasi ifjak hevessége csatázott egymással. És a hágókon özönlött be a kétszázezer orosz katona…

Balcescu augusztus 8-án Aradon átadta Kossuthnak Iancu levelét. A kormányzó azonnal értesítette Bemet, valamint báró Stein és Inczédy ezredeseket, akik a havasi románokkal álltak szemben, hogy minden támadástól tartózkodjanak, mert Iancu sem fog támadni. Ezzel egyidejűleg egy „engesztelő rendeletet” adott ki a román népről, leírva a szegedi nemzetiségi törvényeket és a havasi fegyverszünetet, melyet a Közlöny 1849. augusztus 10-i aradi száma le is közölt. Bem Kossuth levelét véve még aznap, augusztus 8-án levelet írt Facsétről Iancunak, hogy csapataival jöjjön errefelé. Annyira bízott Iancu átállásában s a légióba való belépésében, hogy Czetz tábornok 1850-ben Hamburgban kiadott német nyelvű könyvében – Bem hadjárata Erdélyben – azt írja (350. oldal), hogy előre kinevezte tábornokká, az összes román csapat vezérévé. Valószínűleg küldöncöt is elindított Bem a hírrel, de már késő volt. Napok alatt vége lett a háborúnak.

Balcescu teljesen összeomlott. „A fátum megtagadta tőlem a szerencsét, melyre annyira vágytam: meghalni a csatamezőn” – írta később levelében. Mivel őt is, Bolliacot is körözték az osztrákok, ő Iancuhoz ment fel, elég kalandos úton. Iancu egy erdei kunyhóban rejtette el, ahol egy hónapig bujkált. Iancut Balcescu ügyében közben kétszer is kihallgatták. Szerencsére nem tudtak semmit a magyarokkal való levelezéseiről és alkudozásairól.

Iancu tehát azt az embert rejtegette, aki Kossuth tisztelője volt és az ő békeajánlatával kereste fel a hegyekben. Sőt, amikor elindult kalandos menekülésére, ötven aranyat adott neki abból a háromezer aranyból, amelyet az orosz Lüdersz tábornok küldött Iancunak, hogy harcait folytassa a magyarok ellen. Iancu változását tettein lehet lemérni. Balcescu igen kalandos úton, hegyi móc fazekasokhoz csatlakozva, hamis papírokkal, bajuszát levágva jutott el októberre Párizsba – egy orosz tábornok pénzén…

Balcescu utólag így elemezte Párizsban egy 1851-es előadásában az erdélyi román mozgalmakat, Iancu szerepét: „Való igaz és saját magam is láttam, a szégyentől pirulva, hogy a románok a szabadságért a legalávalóbb, legkegyetlenebb és legelavultabb zsarnokság zászlaja alatt küzdöttek. Az is igaz, hogy a románok hagyták magukat becsapatni az osztrákoktól, akik kihasználták hősiességüket.”

Minden értelmes román, még a magyar szövetséget eleinte legjobban ellenző, Párizsban élő Golescu is belátta tévedését – 1849. április 17-én ezt írta Ghicának a légióval kapcsolatban: „Ha még nem túl késő, kétségtelenül az egyetlen dolgot cselekedtétek, ami valamelyest emelheti a románok becsületét.” Mert egész Európa csodálta a magyarok nagy küzdelmét a zsarnokság ellen – Victor Hugo véleménye és Heine verse közismert volt – és elítélték Iancuék osztrák oldalra való állását… Ugyanígy látta be utólag tévedését a szerb Stratimirovics is: „Harcunk a magyarokkal egy rettenetes politikai baklövés volt.”

Hát így kell látni ma a becsapott, ellenünk felhergelt Avram Iancu téves útját, „politikai baklövését”, a kezdetektől a Kossuthnak augusztus 3-án írt leveléig, vagy a magyar kiegyezés legnagyobb hívének rejtegetéséig és az orosz aranyak odaadásáig – végül lelki összeomlásáig, 48 évesen korai haláláig. Mert ha végül Bem seregében harcolt volna mint tábornok a cár serege ellen, piros csákóján az arany sassal vagy ő is aláírta volna a megbékélés pontjait, Kossuth engedményeit és együtt harcolt volna bécsi diákokkal, tiroli vadászokkal, olasz, lengyel hazafiakkal, a német Leiningen gróffal, az osztrák Pöltenberggel, a horvát Knéziccsel, a szerb Damjaniccsal, az örmény Kis Ernővel, az angol Guyon tábornokkal, az olasz Monti ezredessel, a román Daniel Moiannal a világszabadságért a zsarnokok ellen, s együtt látta volna a két költőt, Petőfit és Bolliacot, s az 55. honvédzászlóalj bátor román katonáit, együtt énekelve este a székely katonákkal a tábortűznél, soha nem borult volna el az elméje a vereség után sem. Mert jó ügyért harcolt volna. Nem Vasvári Pál, hanem Miklós cár ellen.

Az aradi vértanúszobor éppen ezért nem a románok ellen készült. Hanem a népek tavasza: 1848 szabadságvágyának és egy példátlan megtorlás mártírjainak állít emléket. Akik hat nemzet fiai voltak: magyar, német, osztrák, örmény, szerb és horvát. Ha Balcescunak és Bolliacnak nem sikerül kimenekülni Párizsba, egészen biztosan valamelyik akasztófán végezték volna be az életüket. Talán éppen Aradon, az aradi hadbíróság ítélete alapján. És akkor a magyar forradalom mártírjai lennének. Mint a lengyel Woroniecki Mieczyslaw herceg, akit 24 éves korában végeztek ki Pesten – emléktábla jelzi a földmıvelési minisztérium épülete sarkán, a trolibusz végállomásnál, a volt Újépület-börtön udvarának helyén a magyar, sőt európai forradalom lengyel mártírjának halála helyét. Az aradi vértanúszobor arcképei, domborművei alul – mind a tizenhárom arc – ilyen tisztaszívű, bátor, igazság- és szabadságszerető férfiú arcvonásait örökítik meg. Nem a román nép ellenségei voltak, hanem a kegyetlen, zsarnok császároké, akik a románokat is elnyomták. Hogy is szólt a román légió tervének utolsó pontja? „A légió kötelezi magát, hogy a szabadságért és függetlenségért fog harcolni, de sohasem bármely nép nemzetisége ellen. Ez olyan elv, mely egyformán kedves mind neki, mind a derék és nagylelkű magyar nemzetnek.”

Ez volt az igazi kapocs 1848–49-ben a román és magyar nép közt.

* * *

„Ausztria elbukott, Román,

lengyel és magyar

Láncot többé nem akar,

S elűzi a zsarnokot.”

(Cezar Bolliac: Az együttérző Románia, Szeged 1849. július 14.)

* * *

Irodalom:

Kossuth Lajos összes munkái XV/V k.

I. Tóth Zoltán: Balcescu Miklós élete (1958)

A Kossuth Emlékkönyv (1952) 2.-k-ben:

I. Tóth Zoltán: Kossuth és a nemzetiségi kérdés 1848/49-ben

Balla Ernő: Cesar Bolliac válogatott munkái (1953)

A román irodalom kistükre I. k.

Asztalos Miklós: Kossuth Lajos és az erdélyi kérdés (1928)

Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban, második fejezet – a honvédsereg összetétele (1983)

Bona Gábor: Kossuth Lajos kapitányai (1988)