Adjunk-e pénzt a koldusnak? Minden magabíró embernek feltétlen erkölcsi kötelessége, hogy erejéhez mérten adományokkal segítse a balsorsúakat, a felelőtlenül adott pénz azonban nem csökkenti, hanem növeli a bajt, a nyomort bővítve újratermeli. Aki az utcai koldusnak pénzt ad, az vagy a koldusmaffiát juttatja bevételhez, vagy a lumpen életmódot támogatja. Minél több pénzt kapnak az utcai koldusok, annál többen állnak rá erre a könnyű keresetre, amelynek nagyobbik része a pancsolt kannás borokat árusító borkimérésekbe vándorol. A karitász, az elesettek fölsegítése szakértelmet és elkötelezettséget kívánó nehéz munka, az önsorsrontó emberek sorsának helyrezökkentése hozzáértés és kitartás nélkül lehetetlen. Az adományokat csak a karitász kipróbált szervezeteinek szabad odaadni, ők tudják, hogyan kell azt a leghasznosabban fölhasználni.

A magát szociálisan érzékenynek beállító baloldali kormány nem ezt az utat járja, amikor a magyarországi cigányság súlyos gondjaival szembesül. Hanem úgy viselkedik, mint az az ember, aki az utcai koldusnak vetett száz forinttal letudja a szolidaritás kötelezettségét, és aztán lohol tovább saját haszna után.

A miskolci Avas lakótelep, majd az egész város nyugalmát az úgynevezett Fészekrakó program dúlta szét. Ennek lényege, hogy a lakás vásárlásához olyan hitelfeltételeket nyújt, amelyekkel gyakorlatilag bárki önrész nélkül belevághat. Elvileg vannak ugyan szűrők a rendszerben, de ezek könnyűszerrel kijátszhatók, és amint most már tényszerűen ismert, százával ki is játszották. A szocialista kormány a cigány nyomortelepek felszámolását úgy képzelte el, hogy lényegében ellenőrizetlen hitelekkel lakáshoz juttatja az ott élőket. És azok az emberek, akik a kulturált együttélés elemi szabályait sem sajátították még el, akiknek soha eszébe sem jutott, hogy a közüzemi számlákat, törlesztőrészleteket fizessék, akik a saját udvarukban sem tartottak soha rendet, most egyik napról a másikra beköltöztek olyan társasházakba, amelyekben mindezt teljes joggal elvárnák tőlük. Talán lesznek olyanok a beköltözők között, akik egyik napról a másikra elszakadnak régi életformájuktól, és az új közösség normáit veszik át. De a többség nem ilyen, ez előre tudható.

A Fészekrakó program csak látszólag szociális gondoskodás, valójában bűnös herdálása a közösség pénzének, bűnös visszaélés azokkal, akiknek a bőrére megy a játék. A koldusnak vetett pénz, mit sem törődve azzal, hogy általa a koldus csupán még mélyebbre merül az alkoholizmus bugyraiba. A polgári kormány a gyerekek iskoláztatásához kötötte a gyermeknevelési támogatást. A szocialista kormány hivatalba lépésekor eltörölte ezt a megkötést. Ezzel megvásárolt pár tízezer szavazatot, és legalább ugyanannyi cigány gyerek elől elzárta az iskolát.

Ahhoz azonban, hogy a Fészekrakó programmal való visszaélés üzemszerű méreteket öltsön, magasan művelt, diplomás emberek bűnös mohósága is kellett. És ez már világjelenség. Az őrült, gátlástalan hajsza a pénz után, bármi áron, bármilyen erkölcsi szabályt és jogot áthágva, bárkin áttiporva. A sötét bizniszben benne vannak bankárok, ügyvédek, önkormányzati tisztségviselők és még ki tudja, hányféle beosztású ember. Meghamisított jövedelemigazolás, meghamisított adásvételi szerződés, meghamisított önrész, meghamisított ingatlanfedezet – mindezek futószalagon készültek.

És jöhetett a „szocpol”, jöhetett a hitel, jutott pénz mindenkinek. Az új lakók pedig, akiknek semmi jövedelmük sincs, nem fizetnek törlesztőrészleteket, közüzemi számlákat, közös költséget, nem fizetnek semmit, hanem mennek a belvárosba lődörögni, iszogatni, aztán ha úgy adódik, rabolni. És ez a harmadik szála a dolognak. Húsz éve harsogják az úgynevezett jogvédők, hogy a magyar rasszista nép, amely elnyomja a cigányokat, húsz éve követelnek mind több jogot és pénzt semmirekellő munkakerülőknek és önkényes lakásfoglalóknak, húsz éve bátorítják az élősködést – és mára meglett az eredmény. Egyedül Miskolcon milliárdos, behajthatatlan hitelállomány a bankokban, milliárdos összegű elszórt közpénz a méltatlanoknak és jogosulatlanoknak, mellé elviselhetetlen állapotok az utcákon, a züllésbe beleszületett, abban felnőtt emberek, akik soha semmi mást nem akarnak, csak elvenni, ami a másé.

Erre az elzüllött állapotra vetült most a napfény a borsodi megyeszékhelyen. Senki sem hiheti, hogy egyedi jelenségről van szó. És senki sem hiheti, hogy könnyű lesz kikecmeregni ebből a szörnyű helyzetből. Nagyon-nagyon sok munka vár még Magyarországra, míg újra magára talál.