A helyzet kulcsa a Fidesz kezében van, hiszen nemcsak a harmadik fordulós egyszerű többséggel, hanem már az első fordulóban, kényelmesen, kétharmaddal megválaszthat bárkit. Lehet ez a valaki egyértelműen és elkötelezetten fideszes; Kövér Lászlótól Szijjártó Péterig, sőt némi iróniával Nagy Ferótól Eperjes Károlyig bárki. Ne legyen kétségünk, hogy fordított esetben a szocialisták percnyi dilemma és rossz érzés nélkül jelölnék Kovács Lászlót, Lendvai Ildikót vagy akár Gyurcsány Ferencet.

Ha azonban az új kormány úgy ítéli meg, hogy nem kíván minden pozíciót látványosan megszállni, választhat egy olyan tekintélyes, megfellebbezhetetlen jobboldali személyiséget, aki mégiscsak kötődik hozzájuk, de nem pártpolitikus. Ilyen karizmatikus alakot azonban nem nagyon építettek fel. Vizi E. Szilveszter kevéssé ismert, Schmitt Pál végül parlamenti elnök lett, Orbán Viktornak értelemszerűen jelenleg más elfoglaltsága van, Tőkés László feltétlen erkölcsi ereje pedig megrendült a magánéleti problémák napvilágra kerülésével. Sólyom László sem lenne megoldás, hiszen ő nem a jobboldal jelöltje; emlékezhetünk, az ő nevét az a Védegylet „dobta be”, amelyik az LMP egyik gyökere, és megválasztani csak az SZDSZ hallgatólagos támogatásával lehetett. A közvélekedés ugyan a jobboldalhoz sorolja a jelenlegi államfőt, de a fontos tisztségekre való jelölési gyakorlata megnehezítheti a leendő kormány munkáját, gátolhatja a kétharmados többségű Fidesz zökkenőmentes programteljesítését. A szólásszabadság korlátozására hozott törvény aláírásával, valamint a parlamentben elmondott beszédében pártszimpátiájának kinyilvánításával eljátszotta sokak bizalmát, és aligha tekinthető független, pártok felett álló, a nemzet egységét megjeleníteni hivatott elnöknek. Személyisége is inkább konfrontatív, mint összebékítő.

A harmadik lehetőség olyan konszenzusos megoldást találni, aki az emlegetett három harmadot képviseli, vagyis jobb- és baloldalon egyaránt elfogadható. Ez ugyan nem biztos, hogy az optimális megoldás, de talán szolgálhatná a megbékélést és kihúzná a talajt mindazok alól, akik a Fidesz zsarnokságáról beszélnek. Mielőtt megnevezném az illetőt, menjünk vissza bő húsz évet az időben. A rendszerváltás kisiklatása véleményem szerint az 1989 végi, úgynevezett négyigenes népszavazással kezdődött. Ez hozta el az addig jelentéktelen pesti pártnak, az SZDSZ-nek a megerősödését, és akkor alakultak ki a máig meglévő törésvonalak. Mégpedig nem a kommunisták és a demokraták között – noha az SZDSZ megpróbálta ezt így beállítani –, hanem a nemzeti erők és az internacionalisták (globalisták) vagyis a népiek és urbánusok; a lakitelkiek és a „Beszélő”-sök; a magyar hagyományokból táplálkozók és a „nyugatosok” között. A népszavazás tétje nem az MSZP hatalmon maradása vagy bukása volt (a három, erre vonatkozó kérdés 95 százalék körüli igent kapott, ráadásul egy része már nem is volt aktuális, más része, például a vagyonnal való elszámolás pedig azóta sem valósult meg), hanem kizárólag Pozsgay Imre köztársasági elnökségének a megakadályozása.

Ezt akkor mindenki értette is, hiszen az első, lényegi kérdésnél gyakorlatilag fele-fele arány alakult ki, s így tört ketté a rendszerváltás óhajtásában egyébként egységes (lásd a másik három 95 százalékot) magyar társadalom. Pozsgayval nem az MSZMP-s múltja miatt volt baja az SZDSZ-nek, hiszen ez nem zavarta őket akkor, amikor Horn Gyulával, Szekeres Imrével, Medgyessy Péterrel, Lendvai Ildikóval, Gyurcsány Ferenccel kellett együtt kormányozniuk.

A rendszerváltás elindításában, ’56 rehabilitációjában, az MDF létrejöttében kulcsszerepet játszó Pozsgayval nemzeti retorikája, a magyarsághoz való hangsúlyos kötődése miatt élt az ellenérzés a liberálisokban.

1995-ben újra felmerült a neve Gönczcel szemben; alakult is egy mozgalom az ő jelölésére, de a képviselők nem vállalták fel, és végül – abszolút esélytelenül – Mádl Ferencet indították. Pozsgay baloldali, szociális gondolkodású, ugyanakkor nemzeti érzelmű, és bizonyította, hogy demokratikus elkötelezettsége nem trükk volt, mint sok más átállónak. Annak idején a nemzeti konzultációban is részt vett, nem járatta le magát korrupciós ügyekkel, nem tette rá a kezét a közvagyonra, az elmúlt húsz évben nem tett vállalhatatlan nyilatkozatot, soha nem állt a haza ellenségei mellé. Ellene szól pártállami múltja, de ne feledjük, hogy Nagy Imre is néhány nap alatt kommunistából magyarrá, a nemzet hősévé tudott válni.

Többen emlegetik, hogy a rendszerváltozás talán most fog igazán bekövetkezni; menjünk vissza a gyökerekhez, ahol elrontottuk, s ennek szimbolikus gesztusa lehetne Pozsgay felkérése. Lehet, hogy korára vagy más szempontokra való tekintettel el sem vállalná. De – noha a hála, tudjuk, nem politikai kategória – ennyit megérdemelne.