Immanuel Kant egykori szülővárosa, Königsberg is meg lett tisztelve egy kommunista, a Szovjetunió akkori elnöke, Kalinyin elvtárs nevével, melyet a mai napig büszkén visel. Sztálin utódainak azért annyit mindenképpen a javukra kell írnunk, hogy a terület elfoglalása nem kapcsolódott össze tudatukban a térség múltjának is a kisajátításával. Ezért nem szerepelt sohasem a szovjet filozófiatörténetben például egy Kant nevű kiváló és haladó szovjet filozófus, mert ő megmaradhatott még abban is németnek. Vagyis még Sztálintól is lenne mit tanulniuk manapság a tót atyafiaknak, akik Csák Mátétól Mikszáth Kálmánig és Thurzó Györgytől Mednyánszky Lászlóig próbálják bekebelezni az őket felnevelő déli szomszédjuk múltját, kiválóságait. És akkor még a neodák keleti szomszédaink múltcsináló buzgalmáról nem is beszéltünk.

Persze mielőtt nagyon megharagudnánk az oroszokra és fájlalnánk a németek elűzését, nem árt, ha tudjuk, hogy egykor ők is az oroszokhoz hasonlóan jutottak e baltikumi területhez. A germánok ugyanis az egykori Német Lovagrend internacionalista segítségével kebelezték be e földet.

Azok által, akik küldetésük során voltak e területen szívesek a XIII–XIV. században kiirtani egy porosz névre és nyelvre hallgató, saját isteneihez ragaszkodó büszke balti népet. Vagyis mindent összevetve ismét csak egyes népi bölcsességek igazolódnak be a történelem e forgandósága közben is, mint például: a „nincs új a nap alatt” vagy a „ma nekem, holnap neked”, „szemet szemért” és mindez mindig a progresszió humánus céltudatosságával. Ennyit tehát a múltról és a sors forgandóságáról. Miért fontos ez, és éppen manapság?

Mindenekelőtt azért, mert a haladó értelmiségnek egyre rosszabb a közérzete. Kifulladtak, bedőltek ugyanis az összes utópiái, és ezzel már ők is tisztában vannak. Hálátlanságukkal uralmuk alatt sínylődő népeik is sorra csalódást okoznak nekik. Szörnyű, de évszázadok munkája, hite nem akar beteljesedni. Pedig az élet és a hatalom minden területén tényleg fölényesen győztek. Ennek ellenére hiányérzetük egyre kétségbeesettebb. Ezért kell az új mese, mert utópia nélkül céltalan az élet. Ezért is hozzák elő időnként az új „porosz kérdést”.

E kicsiny, orosz kézben levő tartománnyal ugyanis Oroszország éppen úgy nem tud mit kezdeni jó hatvan éve, mint Szibériával négy évszázada. Miként Kelet-Európával se bírt negyven éven keresztül. A Harmadik Róma ugyanis csak a hódítás mesterségét tanulta meg az elsőtől, de az uralkodásét és a kormányzásét nem. Európa ezen egykori kultúrcentruma ma két NATO állam (Litvánia, Lengyelország) mögé ékelt katonai támaszpont, annak minden hátrányával és előnyével. Oroszország, e küldetéstudatos hatalom minden arroganciájával és korlátoltságával együtt tunyán uralkodik arrafelé.

Utópistáink pedig e számukra oly borzasztó helyzetet úgy oldanák fel, hogy ha e terület az ő kezükbe kerülne, mert akkor az az egyre inkább visszaszoruló liberális szabadságjogok letéteményese, gyakorlótere lehetne. E cél érdekében pedig lelkesen hivatkoznak az egykor a világbéke után sóvárgó, naív Immanuel Kantra, mintha ő kétszáz éve róluk ábrándozott volna. Persze, hogy e terv esetleges megvalósítása közben mit csinálna az orosz hadsereg, az utópistáinkat láthatóan nem érdekli, mert szerintük a haladás megér akár egy-két vérfürdőt is. És mert nekik már a polgári demokratikus Európa nem jó, túl mucsai és prolis e széplelkeknek. Ezért egy olyan helyre fáj a foguk, ahonnan a hozzájuk hasonlók nyolcszáz év alatt már két népet kipucoltak, vagyis ideje lenne a harmadikat is, hadd jöjjenek az újabb kísérleti egerek.

Itt van tehát az igazi terep az utópistáknak, már csak a múltja miatt is. E sokszor lecsupaszított területhez képest ugyanis már a Kárpát-medence is a nyugalom és béke szigete volt az elmúlt ezer évben. Győzzön tehát végre egyszer (ismét) a maga teljességében a hiperliberális-avangárdposztmodern-haladó világ! –, ez az amiért érdemes még harcolniuk.

Nálunk ennek a progresszív harcnak Szőcs Géza költő az élharcosa, bár igazi bázist még nem tudott magának ehhez teremteni. De nincs baj, mert az egyre szaporodó „felvilágosult tompa tömeg” (B. Strauss) az a típus, mely előbb-utóbb úgyis minden „modernnek” bedől.

Különben Kalinyingrád és környéke tényleg figyelemreméltó hely. Az 1945 után betelepített szovjetek (javarészt szlávok) túl sok maradandót nem produkáltak, persze csak ha nem számítjuk számtalan és gigantikus emlékművet. Kalinyingrád és vidéke kezdetben és ma is elsősorban katonai bázis az orosz hadsereg számára.

NATO-ellenes rakéták telepítése számára kifejezetten ideális hely, az ott élők is elsősorban erre vannak berendezkedve. Ezért – és az orosz hagyományból következőleg – még ma is kicsit körülményes az odautazás. Magyarországról például közvetlenül nem is lehet. De megéri a kis kerülő, mert az alig változó szocreál közeg a változatlanság érzetét adja egy valójában lüktető kikötővárosnak és mindennek, ami azzal jár. Az ottani élet a látogatókat leginkább az egykori NDK legszebb napjaira emlékezteti. Vagyis az ember könnyen érezheti ott jól magát. Az odavalósi orosz és egyéb lányok is legalább olyan kedvesek, érdeklődők és adakozók, mint egykori NDK-s kollégáik. Tehát szinte mindenkinek jó és kellemes a hely. Valószínűleg éppen ez az idill, egy kis maradék európai paradicsom zavarja farizeus, életidegen utópistáinkat.

Ezért olyan dühösek. Nem viselik el ugyanis, ha valakik a liberós álmok helyett egy kis életörömre vágyva, ki akarnak már végre maradni a haladók által diktált szép új világból. Bizonyára a hely szelleme teszi ezt, mert kiirtásuk előtt az őslakó poroszok is erre törekedtek.