Vajon magának a rendszernek az elárverezése meddig várat még magára, miután egy-két hónap alatt huszonötezermilliárd dollárnyi tőke vált füstté?

A jövő történészei nyilván vitatkozni fognak majd azon, hogy a harmadik évezred ténylegesen 2001. szeptember 11-én kezdődött-e vagy inkább 2008. szeptember 15-én, azon a napon, amikor a kozmopolita finánctőke és a börzekapitalizmus templomának tekintett Lehman Brothers befektetési bank csődöt jelentett. Azóta a rendszer a szakadék felé rohan, és úgy tűnik, hogy semmi nem állíthatja meg, mintha elérte volna a kritikus tömeg szintjét, ahonnan beindulhat egy nukleáris láncreakció. A „gonosz” keleti birodalma 1989-ben omlott össze a berlini fallal együtt. Nyugati hasonmása alig két évtizeddel húzta csak tovább? Mert a pénzügyi krach mögött a horizonton immáron felsejlik a világ első gazdaságának az összeomlása is, belesüppedve abba, amit az amerikaiak „kapitulációs helyzetnek” neveznek. Az amerikai pénzrendszer ugyanis virtuálisan fizetésképtelenné vált, még ha ezt nem is nagyon akarja tudomásul venni, és akárcsak a fuldokoló, egyre gyengébben ugyan, de még igyekszik kapálózni, mielőtt beadja a kulcsot.

Tévedés lenne a sorozatos, és többé-kevésbé rendszeresen ismétlődő válságokat valamiféle irracionális jelenségekként interpretálni. Éppen fordítva van. Valójában azért következnek be, hogy korrigálják a spekulatív buborékok nagyon is irracionális jelenségeit, amelyeket a rágógumi őshazája mondhatni nemzeti hagyományként fújt fel és eregetett a magasba szinte egész történelme folyamán. Végső soron azonban a buborékok buboréka maga Amerika, amely most éppen kipukkad a világra. A gazdaságban ugyanúgy, mint máshol, a korrekciók mindig azokkal a túlzásokkal arányosak, amelyek megelőzték őket, és a túlzások itt nem ismertek határt.

A krach először a bankszektort, a rendszer szívét érintette. Ma már senki nem képes felbecsülni a bankok „berohadt” kinnlevőségeinek arányát, ahogyan a globális „fertőzöttségi szintet” sem, és ez a különböző kormányok által elfogadott refinanszírozási terveket egyfajta biankó csekkhez teszi hasonlatossá, amelynek a kedvezményezettje a bankrendszer, a végösszeg nagysága azonban egyelőre megjósolhatatlan. Úgy tűnik, hogy az államok vissza akarják ugyan állítani a rendszer fizetőképességét, kérdés azonban, hogy ők maguk egyáltalán fizetőképesek-e még? Egyesek esetében legalábbis alapos ok van a szkepticizmusra…

Az Egyesült Államok nyomására a piacok az utóbbi harminc évben szinte teljes büntetlenséget élveztek, a reagano-thacheriánus katekizmus trinitárius varázsformulájának (szabályozatlanság–be nem avatkozás–önellátás-ellenesség) szellemében egymás után törve szét azokat a szabályozásokat, amelyek az 1929-es Nagy Depresszió és a Bretton Woods-i egyezmények óta igyekeztek a finánctőkét kordában tartani és mindenhatóságát korlátozni.

Ugyanezzel a lendülettel az angolszász pénzügymérnökség high-tech kötéltáncos iparággá alakult. Az amennyire jövedelmező, ugyanannyira kockázatos „kreatív finanszírozást” művelte a Wall Street-i bróker, a miami ingatlanügynök, a Los Angeles-i biztosítási trader: gyakran fogalmuk sem volt, hogy mit vesznek vagy mit adnak el, és mégis frenetikus hévvel űzték a kereskedést, ha haszon ígérkezett rajta.

Beszédes tény, hogy a reálgazdaságnak szentelt tranzakciók a napi adásvételek volumenének alig 2-5 százalékát képviselték, a maradék csak kaszinókapitalizmus, tőzsdei lutri, pénzügyi orosz rulett volt, megszállott játékosokkal, hivatásos csalókkal és hiszékeny palimadarakkal. Ebben a pénzügyi alkimista-műveletben az adósság ólmát csillogó finánctermékké alakították, legalábbis papíron.

Szinte minden spekulációs alkalommá vált: az árfolyamváltozások, az esési vagy emelkedési tendenciák, a búza, az olaj, a banánrezsimek, az orkánok, Alan Greenspan nyakkendőjének színe stb. A berohadt kinnlevőségeket vonzó kötvényekké alakították, amelyekkel aztán úgy kereskedtek, mintha drágakövekről lett volna szó. Ezzel párhuzamosan lefizették a brókerügynökségeket, hogy e fiktív értékpapírokat túlértékelve jegyezzék a tőzsdén, felügyelet nélkül hagyták a bankok egyre szaporodó „mérlegen kívüli” tevékenységeit, egyre több tranzakciót bonyolítottak a nem szabályozott és így egyre homályosabb piacokon stb. Röviden, felhagytak csaknem minden óvatossági rendszabállyal. Olyan ez, mintha elkezdenénk száguldozni, figyelmen kívül hagyva a KRESZ-szabályokat és a sebességkorlátozást, azzal az ürüggyel, hogy a közlekedés legjobb irányítója az önszabályozás, a jelzőtáblák viszont a közlekedési szabadság tűrhetetlen akadályai.

Maga a rendszer vesztette el a pedált és vált irányíthatatlanná. A másodlagos (subprime) jelzáloghitelek csak a jéghegy csúcsát képviselték, és távolról sem a legveszélyesebb részét, hiszen a rendszer részeg tengerészek által vezetett Titanicja azon kaphat léket, ami momentán még a víz alatt rejtőzik. A kockázatvállalás szabályozatlanságát kihasználva a krach felelősei a finánckapitalizmus kőbe vésett törvénye nevében (privatizálni a profitot, szocializálni a veszteséget!) a piacon szabadultak meg a rossz kártyáiktól, vagyis behajthatatlan követeléseik kockázatát egy harmadik félre hárították át – adott esetben az államokra, tehát végeredményben az adófizetőkre. Márpedig ez a kockázat, ezt nem lehet elégszer elismételni, ugyanolyan mértéktelen volt, mint amilyen a remélt haszon. Ily módon a világpiacot egy óriási aknamezővé változtatták, majdnem mindenhol késleltetett hatású repeszbombákkal hintve tele.

(folytatjuk)

Gazdag István