Ezt a kolosszális mértékű eladósodást ugyanis az amerikai jegybank által gyakorolt kamatszint-politika tette lehetővé, az intézményt csaknem két évtizeden keresztül irányító Alan Greenspan ösztönzésére, akit némi joggal a XIX. századi utópista szocialisták egyik kedvenc vesszőparipájának számító „ingyen hitel” megvalósítójának lehet tekinteni. Szeptember 11. után a Fed csillagászati mennyiségű készpénzt ömlesztett a gazdaságba, felpörgetve ezzel a tőzsdei és ingatlanspekuláció spirálját. Mondani sem kell, hogy a fennen hangoztatott elvekkel ellentétben az ilyen politika igencsak intervencionista, a piaci önszabályozás „láthatatlan kezét” ugyanis a Fed vezeti, a piacok valódi karmestereként megszabva a kamatszintet, vagyis a hitelpolitikát.

Greenspan kalkulációja szerint a gyakorlatban az adósság korlátlan, tehát elég azt folyamatosan újrafinanszírozni, mindig többet kölcsönözve és a háztartások esetében az ingatlanárakhoz kötve, amelyek olyan magasra kúsztak fel, mint a New York-i ikertornyok – mielőtt összeomlottak volna. Mindez az eladósodottság exponenciális növekedését okozta, de ha a hitelrendszer sajnálatos módon megakad, akkor ez a teljes adósságpiramis összeomlásával fenyeget, aminek az elkerüléséhez tehát még inkább el kell adósodni.

Az új évszázad első évei a Fed elképzeléseit igazolták. 2001 januárja és 2005 januárja között Amerikában a házárak 40 (az ingatlan-boom által leginkább érintett Kalifornia, Florida és Washington D. C. államokban 60) százalékkal emelkedtek. A bankok odáig jutottak, hogy – a halottakat kivéve – gyakorlatilag bárkinek adtak kölcsönt, olyannyira, hogy 2005-ben az amerikai hitelfelvevők negyedétől még jövedelemigazolást sem kértek. Semmi sem tart azonban örökké, pláne nem a buborékok, amelyekről már Keynes megmondta, hogy a fákra hasonlítanak, mert sohasem nőhetnek az égig.

A helyzet felfordulását vagy rendeződését (nézőpont kérdése az egész) mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy Eisenhower elnöksége alatt az USA még a világ legnagyobb hitelezője volt, napjainkban viszont már a legnagyobb adósa. Ha Egyesült Államok–Kína-mérkőzés optikájában nézzük a dolgokat, akkor azt látjuk, hogy míg a Mennyei Birodalomban a megtakarítási szint 25 százalékhoz közelít, addig a jenki „papírtigris” esetében alig haladja meg a zérót.

Az 50 000 milliárd (!) dollárhoz közelítő amerikai kumulált adósságállomány egy fekete lyukra hasonlít, amely elnyeléssel fenyegeti a világ gazdaságait is. Ennek minimum egytizede az amerikai államot terheli, amihez hozzá kell adni a kvázi-állami Fannie Mae és Freddie Mac jelzáloghitel-ügynökségek által kibocsátott 5000 milliárdnyi jelzálogkötvény egy részét is, amelyekért utóbb – kénytelen-kelletlen – az államkincstár vállalt garanciát. A háztartásokat terhelő ingatlanhitel nagysága 11 000 milliárd dollárra nőtt, az összeg több mint felét kitevő hírhedt „berohadt” kintlevőségek a nemzetközi pénzrendszerben keringenek és a bankok egymásra próbálják őket rásózni, egyre reménytelenebbül. A fogyasztási hitel 2600 milliárdra kúszott fel, a vállalati hitelek pedig elérik a 11 000 milliárdot.

Márpedig ezt a feneketlen pénzügyi szakadékot előbb-utóbb be kell tömni. Hogyan? A birodalmi adóval. Régi birodalmi szokás, hogy az alávetett nemzeteknek sarcot kell fizetniük. A különbség csak annyi, hogy ma az USA nem rabolja el közvetlenül a pénzünket, csupán kölcsön veszi, ami persze egyre megy, mert sohasem fogja visszaadni. Ez a helyzet addig tarthat, ameddig az idegen tőke továbbra is áramlik a tengerentúlra, folyamatosan a felszínen tartva egy olyan országot, amely máskülönben elsüllyedne. 1971. augusztus 15. óta, amikor Nixon elvágta a dollár és az arany közötti köldökzsinórt, az amerikaiak beléptek a mágikus gondolkodás világába. Ettől a naptól kezdve nem kell rendezniük az adósságaikat, ehelyett dollárban kiállított kincstárjegyekkel szúrják ki hitelezőik szemét, akik furcsa módon el is fogadják ezt a „hallatlan privilégiumot” (De Gaulle).

Amerika ma egy olyan beteg, akit ázsiai vérátömlesztéssel tartanak életben, két legnagyobb hitelezője Japán és Kína lévén. Az előbbi majdnem 600 milliárd, az utóbbi jóval több mint 500 milliárd dollárnyi kincstárjegy birtokosa, ráadásul Peking az amerikai ingatlanpiac majd’ 400 milliárd dollárnyi hosszú távú adósságkötelezvényét is magáénak tudhatja. Az ázsiai országok azonban, akárcsak az olajmonarchiák, addig játszanak a tűzzel, amíg mindent elveszíthetnek. A dollár értékének mesterséges garantálása ugyan momentán még elsőrendű kereskedelmi érdekük, de a végtelenségig nyilván ők sem lesznek képesek számolatlanul ömleszteni a pénzt az amerikai gazdaság feneketlen hordójába. Az amerikai fizetőeszköz egyre inkább a hanyatló római birodalom pénzére hasonlít. Életvitelének fenntartása végett Róma folyamatosan csökkentette az általa veretett pénzérmékben lévő nemesfém mennyiségét. 476-ban, amikor az utolsó császárt megbuktatták, a római pénzérmék már csak 0,2 százalék ezüstöt tartalmaztak.

Összehasonlításként: alig egy évszázad alatt a dollár elveszítette értékének több mint 90 százalékát! Az amerikai gazdaság két mozgatóerejének egyike, az ingatlanágazat immáron összeomlott, magával rántva a tőzsdéket és rövidesen a reálgazdaságot is. Utolsó mentsváraként már csak az ázsiai megtakarításban reménykedhet. Kérdés, hogy meddig. Harminc év óta az USA megrontotta a bolygót a „junk food”-jaival, az elbutító tévésorozataival, a hisztérikus neokonjaival és végül a toxikus pénzpiaci termékeivel.

Végül azonban mindenért fizetnie kell majd. Még azokért az adósságokért is, amelyeket nem tud visszafizetni.

Gazdag István