A tény önmagában nem meglepő George W. Bush nyolcéves uralma után, akit sok megfigyelő immáron az Egyesült Államok történelme legrosszabb elnökének tart. A dolgok akkor vesznek rossz irányt, amikor megpróbáljuk megvilágítani eme „Obamánia” valódi okait, ami nagyon gyorsan egy hisztérikus Obama-imádattá alakult. Márpedig a november 4-i választás másnapján tett kijelentések semmi kétséget sem hagynak a tekintetben, hogy Barack Obama megválasztását nem azért kísérte csaknem planetáris dicséretkoncert, mert fiatal, szimpatikus és karizmatikus, mert sokkal jobb kampányt folytatott, mint republikánus ellenfele, és mert olyan eszmékkel állt elő, amelyek képesek voltak meghódítani egy szélesebb választóréteget, hanem a bőre színe miatt. Az európaiak és az afrikaiak láthatóan győzelmének csak egyetlen aspektusát ragadták meg, tudniillik azt, hogy egy fekete (valójában egy mulatt) első alkalommal léphet be elnökként a Fehér Házba.

A kommentárok eme „rasszializálódása”, ami az Egyesült Államokon kívül még sokkal erősebb, mint magában Amerikában és ami elhomályosít minden valódi politikai értékelést, igencsak elgondolkodtató. És ami a leginkább figyelemreméltó (vagy a leginkább árulkodó), az az, hogy mindez éppúgy a rasszisták, mint az antirasszisták műve, az előbbieket ugyanaz keserítette el, ami az utóbbiakat fellelkesítette: egy fekete feljutása a világ vezető hatalmának az élére – de mindnyájan egyetértenek abban, hogy túlzott fontosságot tulajdonítsanak Obama faji hovatartozásának.

Egyes kommentárok egyenesen elképesztők voltak. Franciaországban, miközben a Fekete Közösségek Képviseleti Tanácsa (CRAN) mozgósításra hívott fel „Obama győzelmének megünneplésére, arra kérve Nicolas Sarkozyt, hogy ne feledkezzen meg a franciaországi feketék követeléseiről”, afrikai származású fiatalokat láthattunk azt kiabálni, hogy „végre van elnökünk!”, vagy hogy „kövessük az USA példáját!”. (Nyilván nem tudják, hogy Franciaországban Gaston Monnerville személyében egy antillai fekete volt a szenátus elnöke 1959 és 1968 között, amely tisztség az állam második legfontosabb személyiségévé tette.) Afrikában még többen vállalkoztak olyasféle jóslatokra, hogy „Obama meg fogja menteni az afrikai földrészt”, vagy hogy az új amerikai elnök fel fogja emelni az összes kenyai életszínvonalát, csak azért, mert az apja Kenyában született!

Mások azt állítják, hogy Obama mindenekelőtt az amerikai feketék és az etnikai kisebbségek választottja. Ez egy újabb tévedés. Obama egyébként volt annyira intelligens, hogy nem kampányolt a bőre színével, és nem állította be magát az afro-amerikaiak jelöltjének (amely kategóriához egyébként ő maga nem tartozik), mert ez fatális tévedésnek bizonyult volna számára. Persze megkapta a feketék 95, a spanyol ajkúak 67 és az ázsiaiak 62 százalékának a támogatását.

Ez a tény nem lehet meglepő, és szó sincs arról, hogy itt letagadnánk annak a szimbolikus fontosságát, amit egy fekete ember elnökké választása képvisel egy olyan országban, ahol fél évszázada még a szegregáció uralkodott. De nem kell elfelejteni, hogy amikor a demokrata jelöltek fehérek voltak, az etnikai kisebbségek már akkor is nagy többségükben rájuk szavaztak.

Obama egyébként megkapta a fehér szavazatok 43 százalékát is (McCain 55 százaléka ellenében), ami egyáltalán nem lebecsülendő szám. Tudni kell, hogy Lyndon B. Johnson óta, 1964-ben, egyetlen demokrata jelölt sem gyűjtötte össze a fehér választók szavazatainak többségét. Márpedig Obama több szavazatot kapott a fehérektől, mint a három utolsó elnökjelölt bármelyike. E tekintetben nagyon is jelképes az a győzelem, amelyet Virginiában (ez az állam adott otthont a déliek fővárosának a szecessziós háborúban) vagy éppen Ohióban aratott.

Peter Wallsten nagyon jogosan írta a Los Angeles Timesban: „Az amerikai fehérek döntő szerepet játszottak abban, hogy egy fekete elnök lép be a Fehér Házba.” Obamának valóban sikerült meggyőznie országának összes társadalmi rétegét, és mindenekelőtt azért választották meg, mert jóval a bőrszínén túl is tudott mozgósítani.

Végül pedig nem kellene elfelejteni, hogy Barack Obamát nem Afrika elnökének, az ENSZ főtitkárának vagy az emberiség megváltójának választották meg, hanem az Egyesült Államok elnökének, azzal az egyedüli és kizárólagos megbízatással, hogy védelmezze az amerikai érdekeket.

Számításba véve a történelmi és geopolitikai terheket, az a tény, hogy ő fekete, nyilvánvalóan nem lesz elég ahhoz, hogy ismét az Európával való konvergencia útjára vezesse Amerikát. Pillanatnyilag láthatóan Dmitrij Medvegyev orosz elnök az egyetlen, aki ezt megértette.

Barack Obama egy katasztrofális helyzetet örökölt, amely elősegítette a győzelmét (a szavazás igazi vesztese nem McCain, hanem George W. Bush), de amely most a legfőbb akadályt fogja képviselni, amellyel szembesülnie kell a helyzet megoldásához. A tettei alapján fogják megítélni, nem pedig a faji hovatartozása szerint. Ahhoz, hogy ez sikerüljön neki, nem egy „fehér politika” vagy egy „fekete politika” között kell majd választania, mert ezek a kategóriák nem jelentenek semmit. Egyszerűen csak jó politikai döntéseket kell hoznia. Hogy képes lesz-e erre, az már egy másik kérdés.

Alain de Benoist

(Fordította: Gazdag István)