Minden más és mindenki más hozzájuk képest tudatlan vagy dilettáns, mert csak ők a tudomány letéteményesei, senki más. Ha egy ilyen nagy tudású, komoly intézet és annak vezetője valamilyen művet kiad, azt vegye mindenki bölcsnek és iránymutatónak. Ráadásul, ha egy ilyen hallatlan mű szerzője magából a csodálatos Amerikából, egyenesen az University of Rutgersről tisztel meg minket eszmefuttatásával, akkor hatódjunk meg. Most tehát tanuljon minden amatőr, délibábos, antifinnugrista, sumerológus és egyéb kókler, mert egy profi, egy akadémikus remekléséről ejtünk szót.

A mű szerzője: Held József. Címe: Csillagok forradalma. 2001-ben jelent meg a Történettudományi Intézet kiadásában, Glatz Ferenc méltató előszavával. Talán e könyve miatt is lett 2003-ban Held professzor az MTA külső tagja. A szerző 1956-ban hagyta el hazáját, mert mint mondja, „származása miatt” itthon nem érvényesülhetett. Napnyugaton óriási szakmai karriert futott be, tanszékvezető és dékán lett New Jersey-ben a Rutgers egyetemen.

Fentiek ismeretében érthetetlen, hogy e derék menekült a múlt század hetvenes éveitől kezdve miért a Kádár-rendszer udvari történészeivel, Berend T. Ivánnal, Ránki Györggyel, Glatz Ferenccel, Hanák Péterrel, L. Nagy Zsuzsával és a többiekkel vette fel a kapcsolatot Magyarországon? Miért nem mondjuk Fügedi Erikkel, Mályusz Elemérrel, Rázsó Gyulával vagy Káldy-Naggyal? A mértékadó történészekkel. Mindegy, ne kutassuk.

A jeles mű a Nyugat-Európa szellemi fejlődése Kopernikusztól Locke-ig alcímet viseli. Szerzőnk számára a XVI–XVII. századi Nyugat-Európa nemcsak földrajzi, de kulturális értelemben is megegyezik a hidegháború Nyugat-Európájával. Így bevezetésében magyarázkodni kényszerül azzal kapcsolatban, hogy ennek ellenére miért foglalkozik a lengyel Kopernikusszal és a prágai Keplerrel, de mondjuk az unikális erdélyi unitarizmussal és egyéb, ott működő keresztény szabadgondolkodókkal miért nem.

A 204 oldalas írásban mintegy ötven olyan hely van, ahol tárgyi tévedés, illetve a történelem, a múlt iránti teljes értetlenség és érzéketlenség található. Ezek közül most csak azokat emeljük ki, amit mindenki igazolhat, aki a középiskolában odafigyelt.

Kezdjük mindjárt azzal (17. old.), hogy ellentétben Held úr megállapításával, a „modern korszak forradalmai” a cromwellivel kezdődtek 1640-ben, nem az úgynevezett dicsőségessel (1688), miként ő véli. Tévedés az is (27. old.), hogy a XII. században „Nyugat-Európa szellemi élete kilábalt a középkori skolasztika szorításából”. Mert akkor mit kezdjünk azzal a ténnyel, hogy a skolasztika legnagyobbjai (Szent Bonaventura, Aquinói Tamás, Nagy Szent Albert) a XIII. században működtek? Az oszmán-török Konstantinápoly „elpusztításával” (1453) nem „vágta el” a keleti kereskedőutakat (32. old.). Két okból sem. Részben, mert támogatta a keleti kereskedelmet, nyilván anyagi érdekből, részben, mert az főleg tengeren és Egyiptomon keresztül zajlott. De annak elfoglalása után (1517) is támogatta azt. Mert érdeke volt, haszna volt belőle. Akadémikusunk szerint (39. old.) II. Ince pápa (1130–1143) indított keresztes hadjáratot az albigensek ellen a XIII. század elején. Akkor tehát nyilván nem III. Ince (1198–1216). A Rutgersen azt is tanítják (44. old.), hogy 1473-ban volt egy „önálló állam”, amelynek „ermlandi püspökség” volt a neve Lengyelország és a Német Lovagrend között. Erről sajnos nemigen tudunk errefelé. Jó lenne tovább tájékozódni e kérdésben. Meséljen még, professzor úr!

Tovább okosodunk (59. old.), mikor megtudjuk, hogy Zsigmond magyar és római király „császári menlevelet” adott Husz Jánosnak a konstanzi zsinatra (1415). Ehhez persze tudni kéne New Jersey-ben is egy professzornak, hogy Zsigmond csak 1433-ban lett császár. Miként a másodikos gimnáziumi történelemkönyv arról se tud, hogy Frigyes szász választófejedelem francia segítséggel tört volna a császári trónra 1519-ben. Hanem csak arról tud, hogy a francia király igyekezett császárrá választatni magát – sikertelenül. Frigyest pedig nem véletlenül nevezték már kortársai is bölcsnek.

A 67. oldalon figyelemre méltót olvashatunk a magyar történelemről is. Idézzük szó szerint: „A mohácsi katasztrófa volt ez, amely ugyan pillanatnyi előnyt is jelentett a Habsburg-család számára, mert a magyar király halálával öccse, Ferdinánd örökölte a magyar trónt. De Ferdinánd »törököt fogott«, és Szapolyai János, akit a török támogatott, ellenkirály lett, és Erdély végül is elvált a magyar koronától.” Szóval, leszámítva a féleszű Pezenhoffer Antalt és epigonjait, magára valamit is adó ember tudja, hogy 1526-ban a magyar királyság választó királyság volt. „Örökölni az örökölt”, akit megválasztottak. Szapolyait 1526 novemberében választották és koronázták magyar királlyá, semmivel se törvénytelenebbül, mint szinte ugyanazok egy évvel később Ferdinándot. Ennyit arról, hogy ki az ellenkirály. Ha pedig arra gondolunk, hogy a váradi békében a két király kölcsönösen elismerte egymást, akkor legyen elég ennyi az utókor számára is.

Tudományos Akadémiánk külső tagja szerint (69. old.), miután V. Károly császár a Birodalomban megegyezett a lutheránus főurakkal, azok segítséget nyújtottak neki, mely „…a Bécs elleni újabb török támadás visszaveréséhez vezetett.” Ezzel szemben a hiteles történettudomány úgy tudja, hogy Bécs ellen először 1529-ben vonult a török, de harc nélkül, magától visszakozott, másodszor pedig csak 1683-ban. Akkor valóban visszaverték viszonylag kevés lutheránus, de annál több katolikus lengyel támogatásával. De ezt V. Károly és a „lutheránus főurak” már aligha élték meg.

Rendkívül szakszerűtlen a professzor úr e megállapítása (70. old.) is: V. Károly „öccsét, I. Ferdinándot bízta meg Németország és a birodalom ügyeinek intézésével.” A tény itt is az a gimnáziumi tanulmányaim szerint, hogy Károly lemondott a császári trónról, és öccsét választották meg utána. A Szent Római Birodalomban pedig benne volt „Németország”, nem létezett az külön. Ilyen formáció gondolata komolyan először talán csak a napóleoni háborúk idején merül fel német nyelvterületen.

Magyar ügyekben újra tudatlanságról tesz tanúbizonyságot honfitársunk, mikor a lutheranizmussal kapcsolatban azt írja (71. old.). „Európa keleti részein főleg a német bevándorlók vallása lett, és nem hódított meg nagyobb tömegeket.” Ezzel szemben nálunk a XVI. század végén a Felvidék és a Dunántúl szinte teljesen lutheránus lett. Szinte az egész ottani arisztokráciánk, nemességünk és persze a jobbágyok is. Majd a katolikus ellenreformáció teszi őket újra katolikussá, de nem a tiszántúli és erdélyi reformátusokat, mert arrafelé nem voltak olyan sikeresek a jezsuiták.

A műből az is kiderül (78. old.), hogy a Habsburgok abszolutizmusa csak a XVIII. század közepétől bontakozott ki igazán. Viszont ha ez „így van”, akkor mi volt II., III. és IV. Fülöp királyok uralma Spanyolországban, Németalföldön, Burgundiában, Milánóban, Nápolyban? Talán prebolsevizmus? Sajátos az akadémikus úr felfogása az általa konzervatívnak nevezett gondolkodásról, és talán ezért értetlenkedik, hogy noha szerinte Tycho Brahe és Kopernikusz is az volt, ennek ellenére hogy lehettek a gondolkodás forradalmárai? Nem lehet, hogy a túlművelt szerzőnk szenved fogalomzavarban?

A könyv 86. oldalán megtudjuk: „Franciaországban 1572-ben például, alig három hónappal a nova (csillag) megjelenése előtt, kiirtották a hugenottákat.” Nem, professzor úr, csak kettő és harmincezer közötti hugenottát gyilkoltak le. Pontosan nem tudjuk. Jutott még későbbre is bőven tehát belőlük, akiket gyilkolni, üldözni lehetett. Mivel akkor a számuk Franciaország 15 milliós lakosságának minimum tíz, de talán húsz százalékát tette ki.

Bájos megállapítása a profi történésznek ez is (96. old.): „Amikor Toscana grófja, a Medici herceg…” Ez olyan ostobaság, hogy már általános iskolában is lelkesen kommentálnák az élénkebb szellemű nebulók: „Held úr, a szép Medici herceg…”.

Held professzortól a reformációt illetően is kreatív eligazítást kapunk, midőn arról értesülünk, hogy Svédország református lett Kálvin hatására (126. old.) Ehhez képest a svédeknél még ma is államvallás a lutheranizmus. Szerzőnk egyik szaktekintélye mellesleg az a Fernand Braudel, akit valóban sokan tartanak az elmúlt évtizedek egyik jelentős francia történészének. Bár e kiválóság is képes a XVI. század kapcsán Szlovákiáról (!) írni. Felhánytorgatva neki, hogy már akkor elmaradott volt, mikor még nem is létezett.

A 136. oldalon professzorunk már azt is tudja, hogy nemcsak Svédország, de Dánia és Norvégia is református állam lett. Ezért csak csendben jegyzem meg, hogy Norvégia mint önálló állam csupán 1905 óta létezik, és persze ott is az evangélikus vallás a vezető hit, miként Dániában is. Professzor úr, aki nem katolikus, az nem feltétlenül református. Lehet evangélikus, unitárius vagy akár hottentotta is.

Akadémiánk büszkesége téved (137. old.) Róma császári kifosztásának időpontját illetően is. Az ugyanis nem 1525-ben volt, hanem pontosan 1527. május 6-án kezdődött, és tartott talán két hétig. A páviai és a mohácsi csata után, és nem előtte! Ezt így jegyezze meg, professzor úr! Mert ok-okozati összefüggés van e fejlemények között.

A 138–139. oldal úgy sületlenség, ahogy van. Szerzőnknek fogalma sincs például a németalföldi szabadságharc okairól, szintén nem tud a legendás spanyol terciókról. De legbántóbb ez a suta megállapítása Magdeburg 1628-as kifosztása, lakosainak legyilkolása kapcsán: „A hunok és szövetségeseik pusztítása óta Európa nem tapasztalt ilyen nagyméretű embertelenségeket.” Azért hadd említsem meg ellenpéldaként a már említett Róma sorsát (1527), a Szent Bertalan-éjszakát (1572). De említhetjük, mondjuk az albigensek kiirtását, Konstantinápoly 1204-es elpusztítását, a tatárjárást, a százéves háborút és hasonlókat. Ez a hunokra mint mumusra való hivatkozás régi panelszöveg. Ha pedig ilyenkor konkrétumot kérdeznénk, akkor legfeljebb annyi lenne a válasz, hogy Attila nem pusztította el Rómát. Tudhatná viszont a jeles professzor, hogy már Amerikában is túl vannak a valódi történészek a hunok egyenlő pusztítás sémáján. Nem igaz az sem (142. old.), hogy az augsburgi vallásbéke (1555) után a Habsburgok Magyarország általuk uralt részén „szabadon üldözték a protestánsokat”. Ez ugyanis ennél sokkal összetettebb kérdés, főleg ha tudjuk, hogy például Miksa király rokonszenvezett a protestáns tanokkal. De I. Ferdinánd se protestánsüldözéseiről nevezetes. Mivel pedig ez a téma nincs benne a középiskolás tananyagban, ezért itt most nem foglalkozunk mélyebben vele.

Ennyi talán elég az érdeklődés felkeltésére távolba szakadt honfitársunk életműve iránt. A többi „érdekesség” már túllépi a középiskolás történelemkönyvek témakörét, ezért azokkal nem tudunk most foglalkozni. Ilyen például az „izgalmas” Erazmus–Lukács György között vélt párhuzam, Spinoza állítólagos jelentéktelensége, vagy Descartes megvilágosodásának (Cogito ergo sum) esetleges körülményei és hasonlók. Ha az interneten a Google-ba beütjük Held József nevét, e sokoldalú ember Nietzschéről szóló akadémiai előadását is elolvashatjuk. Hasonló élményben lesz részünk, mint e tudománytörténeti mű elolvasásakor.

Összegzésül pedig talán megkérném a Magyar Tudományos Akadémia hivatalos jeleseit, hogy ha legközelebb azon humorizálnak, hogy úgymond egy Chicagóba szakadt autószerelő honfitársunk szabad idejében, saját költségén régmúltunkon rágódik és közben hülyeségeket ír, akkor gondoljanak arra, hogy rutgersi emberük főhivatásként gyakorolja ugyanezt.

Bognár József