A névlegesen Európa felszabadítására, valójában azonban Európa leigázására és a német nép kollektív megbüntetésére törekvő szövetséges hatalmak tökéletesen tisztában voltak egymás szándékaival, és azzal is, hogy céljaik elérése érdekében valójában mindenre képesek. Churchill, Roosevelt és Sztálin szemében az európai civil áldozatok csupán „járulékos veszteségeknek” számítottak, és egyáltalán nem voltak aggályaik az elpusztításukra használt eszközök tekintetében. Számukra a cél valóban minden eszközt szentesített. A lehető legembertelenebbeket is.

„A brit bombázóparancsnokság nemcsak intézményesítette a civil lakosság elleni bombázásokat, hanem arra a felismerésre jutott, hogy a német városokat nem szétbombázni, hanem felgyújtani kell, mert az hatékonyabb pusztítással jár. […] Miután valóságos tűzviharokat idéztek elő, a szövetségesek szándékosan törekedtek a jelenség előidézésére, s tudatosan válogattak célpontul ódon óvárosokat, ahol sok fából készült vagy favázas épület állt még” – írja idézett tanulmányában Németh István (Rubicon, 2006/7). A háború vége felé már egyenesen egyfajta morbid munkamegosztás alakult ki az angol (RAF) és az amerikai (USAF) légierő között a német lakosság terrorizálása terén. Ez a gyalázatos módszer érvényesült például Drezda 1945. február 13-i elpusztításakor is. Előbb két hullámban 800 brit bombázó négyszázezer gyújtó- és 4500 robbanóbombát dob a városra, és a második támadás kifejezetten a lángtengerben úszó utcákról az Elba partjára menekülő lakosság pusztítására irányul. Másnap délben azután 311 amerikai vadászbombázó folytatja és bevégzi a „piszkos munkát”. Jól jellemzi a történetírásban (is) uralkodó morált, hogy „míg a német (háborús) veszteségek esetén következetesen a legalacsonyabb adat szerepel a legtöbb publikációban (például a Drezda elleni légitámadásnál mindössze 35 ezer halott, ami töredéke a 200-250 ezer bizonyítható áldozatnak), addig a szövetségesek veszteségeinél a mást mutató bizonyítékok ellenére máig megmaradtak a túlzó adatok (Guernica, Coventry vagy Rotterdam esetében az áldozatok valós számának nyolc-tízszerese szerepel a köztudatban)” – írja Keresztes Lajos történész, „tudathasadásosnak” minősítve a helyzetet (Magyar Nemzet, 2003. április 12.). Többek között Pforzheim esetében is megismétlődik a Drezda elpusztításában alkalmazott angolszász „(be)vetésforgó”. A RAF február 23-24-ének éjjelén a földdel teszi egyenlővé a várost, kiirtva a 65 ezres lakosság egyharmadát, másnap pedig amerikai vadászgépek folytatnak hajtóvadászatot a menekülő és mentési munkálatokat végző túlélőkre. Kétségtelen, hogy az amerikaiaknak volt is mit törleszteniük. Az előző évben még viszonylag jól működő német légelhárítás és a Luftwaffe ugyanis komoly veszteségeket okozott nekik. Egyik legnagyobb „hőstettét”, a menekültekkel zsúfolt, viszont légvédelemmel nem rendelkező keleti-tengeri kikötőváros, Schwinemünde 1945. március 12-i lerombolásával aratja a USAF, amelynek során 1000 gépe néhány óra alatt 25 ezer polgári személyt semmisít meg. A britektől sem állt azonban távol az ilyesfajta „bravúr”. Légierejük 1945. május 3-án pusztító bombatámadást intéz három német szállítóhajó (Cap Ancona, Thielbeck, Athen) ellen a lübecki öbölben, fedélzetükön a neuengammei koncentrációs táborból evakuált 8000 hadifogollyal. Alig ötszázan élik túl a támadást. Ezt a sajnálatos „malőrt” azonban mind a mai napig tabuként kezeli a történetírás, a RAF archívumait pedig 2045-ig zárolták a kutatók előtt. Ma már tudjuk, hogy Churchill még a biológiai fegyverek bevetésétől sem riadt volna vissza, és arra utasította a vezérkart, hogy „hidegvérűen vizsgálják meg […], kifizetődő [sic!] lenne-e mérges gáz bevetése, elsősorban mustárgázra gondolok”. Amire a brit miniszterelnök csak gondolt, azt az amerikaiak meg is akarták valósítani. 1943. december 2-én a Luftwaffe elsüllyeszti a Bari kikötőjében horgonyzó John Harvey amerikai hadihajót, amely a genfi konvenciót megsértve 2000 mustárgázbombát hordozott. A támadást követő gázkiáramlás több mint ezer olasz civil életébe került, az amerikai kormány azonban letagadta a katasztrófa bekövetkeztét, és máig sem volt hajlandó kárpótlást fizetni a túlélőknek. Churchill egyébként úgy vélte, hogy a nemzetközi jog, az emberiesség érzése és a legalapvetőbb háborús „fair-play” által egyaránt tilalmazott biológiai fegyver nem etikai, hanem sokkal inkább „a változó divat kérdése, akárcsak a női szoknya hosszúsága”. Így aztán Nagy-Britannia 1942-től ötmillió adag antraxszal preparált élelmiszercsomagot gyártott, amelyeket Németországban kellett volna ledobni a lakosság megfertőzése céljából. Végül is csak az 1944. júniusi partraszállás miatt nem került sor a (had)műveletre. A Gruinard-szigetet viszont, ahol ezeket a termékeket tesztelték, csak 1990-re sikerült teljesen fertőtleníteni. „A lengyelek annyi német területet foglalhatnak el, amennyit csak akarnak. […] Tudatában vagyok annak, hogy sok angolt sokkol az a gondolat, hogy emberi lények millióit erőszakkal át lehet telepíteni, engem azonban egyáltalán nem. […] Már megöltünk hat-hétmillió németet, tehát van elég hely Németországban a keleti régiókban élő németek számára” – jelenti ki 1945. február 7-én a parlamentben a brit miniszterelnök, aki már a háború elején sem igen csinált titkot valós szándékaiból. „Ez a háború egy brit háború, és célja Németország lerombolása” – mondja a brit néphez intézett 1939. novemberi rádiónyilatkozatában, majd 1940. május 5-én Paul Reynaud francia politikus előtt újfent megerősíti: „Kiéheztetjük a németeket. Leromboljuk városaikat. Felégetjük terméseiket és erdeiket.” Cinikusan őszinte bizonyítékot szolgáltat az egymás bűneinek eltussolása terén érvényesített (bűn)szövetségi omerta és a kéz kezet mos gyakorlat létezésére az az 1944. február 29-i keltezésű körlevél is, amelyet a brit Hírközlési Minisztérium juttatott el a helyi felső papság és a rádió részére. Ebben egyebek mellett az alábbiak olvashatók: „A jó állampolgárok és kegyes keresztények gyakori kötelessége, hogy szemet hunyjanak szövetségeseik furcsaságai (sic!) fölött. Eljön azonban az az idő, amikor az ilyen furcsaságokat, amelyeket még mindig eltitkolnak a nyilvánosság előtt, számba kell venni, ha tőlünk várják a segítséget. Ismerjük Oroszország bolsevik diktátorának uralkodó módszereit, például magának a miniszterelnöknek az írásaiból és beszédeiből is az utóbbi húsz évben. Tudjuk, hogy mit követett el a Vörös Hadsereg 1920-ban Lengyelországban, valamint nemrég Finnországban, Észtországban, Lettországban, Galíciában és Besszarábiában. Ezért tekintetbe kell vennünk azt, hogyan fog viselkedni a Vörös Hadsereg, amikor lerohanja Közép-Európát. Ha nem teszünk óvintézkedéseket, az ebből származó, nyilvánvalóan elkerülhetetlen rémségek szükségtelenül megterhelik országunk közvéleményét. A bolsevikokat nem tudjuk megváltoztatni, de arra kell törekednünk, hogy megmentsük őket és magunkat is a cselekedeteik következményeitől. Az utóbbi negyedszázad történéseinek kiderülése miatt a puszta tagadás nem meggyőző. A tagadás egyetlen alternatívája, ha elvonjuk a nyilvánosság figyelmét az egész témáról. A gyakorlat bebizonyította, hogy a legjobb elterelés az ellenség ellen alkalmazott atrocitás-propaganda. Sajnos, a nyilvánosság már nem annyira hiszékeny, mint a »hullagyár«, a »megcsonkított belga csecsemők« és a »keresztre feszített kanadaiak« [az első világháborúban az angolszász propaganda által a németek terhére rótt ”rémtettek„ valójában szemenszedett hazugságok – G. I.] idején. Ezért kérjük a közreműködését ahhoz, hogy eltereljük a nyilvánosság figyelmét a Vörös Hadsereg gaztetteiről és kérjük, hogy támogassa a németek és japánok elleni különböző vádakat, amelyeket minisztériumunk terjesztett és terjeszt. Meggyőződése kifejtésével segíthet másokat is meggyőzni” – zárul a Henry Hewitt helyettes államtitkár által aláírt kordokumentum. Kétségtelen viszont, hogy a történelem retusálására irányuló szövetséges propagandakampány várakozáson felüli sikerrel járt. Miközben ugyanis az angolszászok háborús rémtetteiről egészen a legutóbbi időkig alig-alig szivárgott le valami a közvélemény szintjére, és gyakorlatilag még manapság is „politikailag inkorrekt” az emlegetésük, a szovjetek által elkövetett hekatombákkal szemben pedig csaknem általános amnézia és amnesztia érvényesül, addig a náci Németország terhére rótt valós vagy koholt háborús bűnök változatlan, sőt egyre növekvő intenzitással burjánzanak a szövetséges „szerecsenmosdatók” fantáziájában. Egyik ilyen perverz és elpusztíthatatlannak látszó fantáziaszülemény az úgynevezett „zsidó szappan” legendája, noha komoly tudományos szaktekintélyek már számtalanszor megcáfolták a hitelességét. „A holokausztszakértő elveti azt a vádat, hogy a nácik szappant csináltak a zsidókból” címmel a The Northern California Jewish News 1990. április 27-i számában jelent meg például Hugh Orgel írása, aki világosan az érdekeltek tudomására hozza, hogy „Jehuda Bauer professzor, a jeruzsálemi Héber Egyetem holokauszt-történeti osztályának vezetője és a holokauszt egyik élvonalbeli kutatója viszszautasította azt a gyakran hangoztatott vádat, miszerint a nácik szappankészítésre használták a zsidó haláltáborok áldozatainak testét.” Az ilyesféle rágalmak életben tartása és szisztematikus ismételgetése csupán egyetlen célt szolgál, éspedig azt, hogy ily módon lehessen bizonyítani a nácik mindenkit „überelő” elvetemültségét. Jehuda Bauer egyébként nem csak ebben az esetben öntött tiszta vizet a pohárba. A The Canadian Jewish News 1992. január 30-i számában „komolytalan történetnek” (silly story) minősíti azt az ugyancsak fáradhatatlanul ismételgetett makacs propagandahazugságot is, miszerint az európai zsidók kiirtásáról a wannsee-i konferencián született volna döntés. Ugyanezt a holokauszt egy másik elismert nemzetközi szaktekintélye, Christopher Browning is megerősíti a The Origins of the Final Solution (A Végső megoldás eredete) című legújabb művében. Ian Kershaw neves brit történész szerint ugyanis könyvével a szerző „világosan bebizonyítja, hogy a végső megoldás nem egy hosszú távú terv, egy Hitler által sok évvel korábban elképzelt és azután ennek megfelelően kivitelezett látomás csúcspontjaként merült fel, hanem azért, mert a nácik képtelenek voltak megvalósítani a zsidómentes Európa utópikus álmát a kiűzés és a deportálás által” (Corriere della Sera, 2006. március 10.). Mostanra azonban már a szövetséges propaganda által egykor a tömegek épülésére gyártott lélekemelő legendákat és „kegyes” hazugságokat is kikezdte az idő – pontosabban az igazság – vasfoga. Így például azt is, amelyik X. Keresztély dán király állítólagos Dávid-csillagára vonatkozott. Nem más, mint saját unokája, a jelenlegi dán királynő, II. Margit vállalta magára az „ünneprontó” szerepét egy interjúkötetben, imigyen: „A megszállásról mesélt egyik leggyakoribb történet, amelyet én mindannyiszor megcáfolok, ahányszor csak hallom, X. Keresztély története, aki tüntetőleg sárga Dávid-csillaggal díszítette magát a [német] megszállás alatt. Ez egy szép és jelképes történet, csak éppen nem igaz. Nem adhatok hitelt egy mítosznak, egy jó mítosznak sem, tudva tudván, hogy nem igaz. Becstelenség lenne” (in Anne Wolden-Raethinger, Queen in Denmark, Gyldendal, Koppenhága 1989). Nagy kár, hogy a „becstelenség” fogalmáról nem gondolkodik mindenki ugyanúgy, mint Dánia királynője. És különösen nem az angolszász mainstream média mamelukjai, akik – egy-két erőtlen és gyorsan elfojtott lelkiismereti lázadástól eltekintve – lényegében mindig és mindenkor az uralkodó politikai és pénzügyi lobbik engedelmes szócsöveiként szolgáltak (és védtek). Ezért is hat szinte a reveláció erejével az a megállapítás, miszerint mindegyik foglalkozási ág közül éppen az amerikai újságírás tanúsította a legkevesebb együttérzést a nácik által üldözött zsidók sorsa iránt. Márpedig ez derül ki Laurel Leff Eltemetve a New York Times által (Cambridge University Press, 2005) című könyvéből, amelyben a Wall Street Journal volt riportere azzal vádolja meg az Egyesült Államok és talán a világ legbefolyásosabb újságját, hogy 1939 és 1945 között készakarva minimalizálta a holokausztot, amikor a náci bűnöket általánosságban, nem pedig mindenekelőtt a zsidók ellen irányuló bűnökként mutatta be. Leff szerint az amerikai média, élén a New York Timesszal, nem kampányolt a holokauszt tematikájával sem, ami pedig mozgósíthatta volna a közvéleményt a zsidók védelmére. A lap 1942. július 2-án felfedte ugyan, hogy 700 ezer zsidót a gázkamrákba küldtek, de az információt jellemző módon a 26. oldalon közölte, és az általa publikált több mint 24 ezer háborús cikk közül mindössze 1200 foglalkozott a zsidókkal, közülük pedig csak 26 került az első oldalra. Más kérdés, hogy a NYT irányvonalát kiadója, Arthur Sulzberg szabta meg, aki saját bevallása szerint nem akart belőle „héber lapot” csinálni (noha maga is zsidó volt.) Az amerikai újságíró-társadalom a Németországból menekülő zsidók befogadásában sem jeleskedett. Amikor Charles Friedrich, egy német protestáns menekült, aki a Harvardon politikai tudományokat oktatott, nem kevesebb mint tizenhét újságíró-iskolát keresett meg levélben azzal, hogy nyissák meg kapuikat a német zsidó kollégák előtt, mindössze négytől kapott választ, és mind elutasító volt. Volt, amelyik a szokásos antiszemita sztereotípiákat hangoztatta („ha egy bizonyos számú zsidó érkezik, agresszívekké válnak és elveszik a többiek munkáját”), másikuk arra hivatkozott, hogy már az amerikai zsidóknak is nehéz a dolguk az érvényesülésben, nemhogy a németeknek, megint mások pedig a nyelvi és kulturális különbözőségekkel indokolták az elutasítást. Az is igaz viszont, hogy maga Isaak Greenbaum, a zsidómentéssel foglalkozó cionista ügynökség (Jewish Agency Rescue Committee) igazgatója jelentette ki a szervezet 1943. február 18-i ügyvezetőségi ülésén: „Ha azt kérik tőlem, hogy adjak a United Jewish Appeal pénzéből, hogy zsidókat mentsenek meg, azt mondom, hogy nem, és még egyszer azt, hogy nem”, és a nyomaték kedvéért még azt is hozzátette, hogy „egy tehén Palesztinában többet ér, mint Lengyelország összes zsidója”. Márpedig ha az amerikai zsidók körében ez volt a „hivatalos etalon”, akkor a többi amerikaitól sem lehetett elvárni, hogy empatikusabb módon viszonyuljon a kérdéshez. Legfeljebb csak utólag. Üzleti megfontolásból. A szenvedést és a bűnbánatot készpénzre váltó kárpótlási biznisz fellendítése érdekében. Ceterum a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.