Elemzés John Mearsheimer és Stephen Walt tanulmányáról

Ez év márciusában hatalmas bomba robbant Washingtonban. „Az izraeli lobbi” néven napvilágot látott egy tanulmány, amely egy eddig érinthetetlen témát vett górcső alá. Samuel Huntington A civilizációk harca című munkája óta nem született olyan írás, amely ennyire felforgatta volna a világ politikai döntéshozóinak életét. A tanulmány alapjaiban kérdőjelezi meg a több mint baráti amerikai-izraeli viszony létjogosultságát, és tudományos alapon térképezi fel annak a washingtoni lobbicsoportnak a működését, amelyről idáig csupán politikailag inkorrekt legendák láttak napvilágot. Az izraeli Haaretz napilap címlapján foglalkozott a témával, csakúgy, mint számos arab médium, amelyek véres rongyként lobogtatták az irományt. De tiltakoztak az Egyesült Államokban élő zsidó közösségek és az izraeli vezetés is. A tanulmány alkotói John J. Mearsheimer, a chicagói egyetem politikatudományi intézetének professzora és Stephen M. Walt, a harvardi egyetem oktatója. Mindketten elismert szakértők, elfogulatlanságukhoz a legkisebb kétség sem férhet. A szerzők ennek ellenére azóta fenyegetések sorát kapták. A tanulmányt eredetileg a harvardi egyetem vette gyámsága alá, de a kirobbant botrányok következtében végül az intézmény megvonta tőle pecsétjét. A Demokrata most folytatásokban tárja a magyar olvasók elé a tanulmány főbb gondolatait és annak hátterét.

Az Egyesült Államokban ténykedő izraeli lobbi minden tőle telhetőt megtesz, hogy elejét vegye az Izrael politikájáról való viták kialakulásának. Hiszen ha mindkét fél szóhoz jutna, az könnyen ahhoz vezethetne, hogy az amerikai állampolgároknak felnyílna a szemük, és megkérdőjeleznék a zsidó országnak folyósított támogatások jogosságát. Erre meg is lenne minden okuk, mert a bőséges apanázs az ő adóikból kerül kifizetésre. Az Izrael-barát szervezetek így hát keményen dolgoznak azon, hogy minél nagyobb befolyást gyakoroljanak az amerikai közvéleményt leghatékonyabban formáló intézmények és orgánumok felett.

A lobbi hatalmi perspektívái rendkívül szélesek a média fő vonulataiban. A híres amerikai újságíró, Eric Alterman szerint a Közel-Keletről folytatott viták olyan szakértők között folynak, akik még elképzelni sem tudják azt, hogy Izraelt kritizálni is lehet. Alterman egy írásában górcső alá vette az Izraelről rendszeresen publikáló újságírókat. Tanulmányában hatvanegy olyan cikkírót és kommentátort sorol fel, akik anélkül, hogy a témában bármiféle képesítéssel rendelkeznének, következetesen ajnározzák Izrael politikáját. Ezzel szemben mindössze öt olyan szakértőre sikerült rábukkannia, akik rendszeres kritikával illetik Izrael ügyleteit, vagy az arabok pártjára állnak. Az újságok ugyan publikálnak alkalmanként olyan vendégcikkeket is, melyek szkeptikusak az izraeli politikával szemben. Az arányokat megvizsgálva azonban a mérleg a másik oldal javára billen.

A Wall Street Journal tulajdonosa, Robert Bartley egy alkalommal így nyilatkozott: „Shamir, Sharon, Bibi – bármit is akarnak ezek a fickók, az én részemről teljesen rendben van”. Nem meglepő hát, hogy a Wall Street Journal, csakúgy mint a Chicago Sun-Times és a Washington Times is rendszeresen jelentet meg olyan vezércikkeket, amelyek erősen támogatják Izrael ügyét. Emellett a zsidó országot olyan magazinok is szárnyaik alá veszik, mint a Commentary, a New Republic és a Weekly Standard.

A helyzet más amerikai orgánumoknál sem feltétlenül jobb. Annak ellenére, hogy a New York Times alkalmanként bírálja az izraeli politikát és néha azt is elismeri, hogy a palesztinok jogos sérelmeket szenvedtek el, ez a lap sem elfogulatlan. Max Frankel, az újság korábbi főszerkesztője emlékirataiban elismeri, hogy saját véleménye sokszor befolyásolta szerkesztői döntéseiben: „Sokkal mélyebb hűség élt bennem Izrael irányában ahhoz képest, amit akkor bevallottam. Izraellel kapcsolatos tudásom, és ott élő barátaim egyaránt kiváltó okai voltak annak, hogy a Közel-Keletről szóló kommentárok legnagyobb részét jómagam írtam. Nemcsak az arab, hanem a zsidó olvasók is felismerték, hogy cikkeimet Izrael-barát nézőpontból írtam.”

A híradások valamelyest elfogulatlanabbnak számítanak, mivel a riporterek objektivitásra törekszenek. Ez részben logikus, hiszen lehetetlen lenne anélkül tárgyalni a megszállt palesztin területeken folyó eseményeket, hogy ismertetnék az izraeli embertelenségeket is. Az izraeli lobbi ezért a kedvezőtlen hírek terjedését a hírek bojkottálásával, illetve levélben folytatott kampányokkal és tüntetésekkel akadályozza meg. A CNN egyik vezetője beszámolt arról, hogy egyes napokon akár 6000 e-mail érkezik postaládájába, amelyekben az ilyesfajta kedvezőtlen hírek megcáfolására törekszenek. 2003 májusában, a nevével ellentétben egyébként Izrael-barát, Hiteles Közel-Keleti Híradásért Amerikában Bizottság (Committee for Accurate Middle East Reporting in America – CAMERA) 33 városban rendezett tüntetéseket az Országos Közszolgálati Rádió (National Public Radio – NPR) ellen, és egyúttal igyekezett meggyőzni a rádió partnereit, hogy tartsák vissza támogatásaikat mindaddig, amíg az NPR közel-keleti tudósítója nem nyilatkozik barátságosabb hangnemben Izrael ügyeit illetően. Az NPR bostoni rádióállomása állítólag több mint egymillió dollárnyi támogatástól esett el a CAMERA erőfeszítéseinek köszönhetően. A nyomásgyakorlás tovább folytatódott Izrael kongresszusbeli barátai részéről, akik komolyabb felügyeletet és belső ellenőrzést kértek a közel-keleti tudósítások felett.

Az izraeli szimpatizánsok azokat az agytrösztöket is befolyásolják, amelyek fontos szerepet játszanak a nyilvános viták és az aktuálpolitika alakításában. A lobbi 1985-ben, amikor Martin Indyk közreműködött a WINEP (Közel-Keleti Politika Washingtoni Intézménye) megalapításában, sikeresen létrehozta saját agytrösztjét. Habár a WINEP látszólag egyre inkább háttérbe szorítja Izraelhez fűződő kapcsolatait, mégis igényt tart egy „kiegyensúlyozott és realista” perspektíva kialakítására a Közel-Kelet ügyében. Az intézményt olyan befektetők igazgatják, akik mind mélyen elkötelezettek Izrael helyzetének javításában.

Azonban a lobbi WINEP feletti befolyása egyre csak nő. Az elmúlt 25 évben az Izrael-barát erők kimagasló jelenlétre tettek szert az American Enterprise Institute-ban (egy konzervatív politikai elemző központ), a Brookings Institutionban, a Center for Security Policyban, a Foreign Policy Research Institute-ban, a Heritage Foundationban, a Hudson Institute-ban, az Institute for Foreign Policy Analaysisban és a Jewish Institute for National Security Affairsban. Ezek az agytrösztök csak kevés vagy semennyi kritikával sem illetik az amerikai támogatásokat Izrael irányába.

Az izraeli lobbi agytrösztök feletti befolyásának növekedését kitűnően példázza a Brookings Institution esete. Évekkel ezelőtt még William Quandt volt az intézmény rangidős Közel-Kelet-szakértője. Quandt, a Nemzetbiztonsági Tanács (National Security Council-NSC) korábbi munkatársaként méltán volt híres elfogulatlanságáról. Napjainkban azonban a Brookings tudósításait rendszerint a Saban Intézet Közel-Keleti Tanulmányok szakja szervezi. Az intézetet a nyíltan cionista nézeteket valló amerikai-izraeli üzletember, Haim Saban támogatja. Az igazgatói székben pedig a már említett Martin Indyk ül. Az egykor pártatlan politikai intézet így mára az Izrael-barát kórus részévé vált.

A „gondolatrendőrség” szerepében tetszelgő lobbi számára a legnagyobb problémákat az egyetemek jelentették. Az 1990-es években, amikor az oszlói békefolyamat zajlott, az egyetemi fórumokon Izraelt csak enyhe kritika érte. A későbbi események azonban már megkerülhetetlenné tették az izraeli politika bírálatát. Az oszlói békefolyamat összeomlása, a háborús bűnökkel vádolt Sharon hatalomra jutása, az izraeli hadsereg 2002-es Ciszjordániába való bevonulása és a második intifáda vérbe fojtása komoly visszatetszést váltott ki a témához egyébként közömbösen álló diákok körében is. A szaporodó kritikákra válaszul, a lobbi „vegyük vissza az egyetemeket” címszó alatt mozgalmat indított. Hirtelen gombamód megszaporodtak az olyan új csoportok, mint például a Caravan for Democracy, amelyek Izrael szószólóit az egyetemi pulpitusokra juttatták. A mozgalomhoz olyan, már meglévő szervezetek is csatlakoztak, mint a Kormányzati Kapcsolatok Zsidó Tanácsa (Jewish Council for Public Affairs and Hillel), illetve az újonnan alapított Israel on Campus Coalition is. Ezeket a szervezeteket azzal a céllal alapították, hogy az Izrael érdekét szolgáló egyetemi tevékenységeket koordinálják.

Az AIPAC annak érdekében, hogy hatékonyabban ellenőrizhesse az egyetemeket, több mint háromszorosára növelte a különböző programokra szánt pénzügyi keretét. Emellett fiatal aktivistákat képezett ki annak érdekében, hogy az egyetemeken minél nagyobb számban legyenek jelen az Izrael-barát hallgatók.

A lobbi azt is ellenőrzi, amit a professzorok írnak vagy tanítanak. 2002 szeptemberében Martin Kramer és Daniel Pipes, megszállott neokonzervatív Izrael-pártiak internetes oldalt alapítottak, ahol dossziékat tettek közzé gyanús akadémikusokról, és arra biztatták a diákokat, hogy számoljanak be mindenféle Izrael-ellenes magatartásformáról. A diákok megfélemlítésére és feketelistázására tett gestapós módszereket idéző kísérlet hatalmas tiltakozást váltott ki, így Pipes és Kramer később leszedte a dossziékat. Ennek ellenére a weboldal máig működik, és arra buzdítja a hallgatókat, hogy kémkedjenek diáktársaik után és számoljanak be a tapasztalt Izrael-ellenes tevékenységekről.

A lobbival kapcsolatban álló csoportok egyes akadémikusokra és egyetemekre is nyomást gyakorolnak. A neves Columbia Egyetem kiemelt célpontnak számított, és számít ma is. Saját szempontjukból erre minden okuk megvolt, hiszen ezen az egyetemen tanított haláláig a baloldali-pacifista nézetéről híres palesztin gondolkodó, Edward Said. Jonathan Cole, Said korábbi feljebbvalója elismerte, hogy „Biztosak lehetünk afelől, hogy minden nyilvános kijelentés, amely a palesztin népet támogatja, és a kiváló irodalmi kritikustól, Edward Saidtól származik, az e-mailek, levelek és publicisztikai írások százait fogja maga után vonni, amelyek egytől egyig arra szólítanak fel minket, hogy leplezzük le, és büntessük meg Saidot”. Ugyanez a forgatókönyv zajlott le, amikor a Columbia Egyetem átcsábította magához a Chicagói Egyetemről a jeles palesztin történészt, Rashid Khalidit. Ezzel a problémával szembesült pár évvel később a Princeton Egyetem is, amikor fontolóra vette Khalidi elcsábítását a Columbiáról.

Kiváló példa az egyetemek szabályozására az a film, amelyet a David Project keretében 2004 végén készítettek. A film rendezői azt állítják, hogy a Columbia Egyetem Közel-Kelet szakján az oktatók antiszemiták, és megfélemlítik azokat a diákokat, akik kiállnak Izraelért. A vádak kivizsgálására bizottság állt fel, mely mélyreható vizsgálatot tartott az egyetemen. A hosszú vizsgálatok eredményeként bebizonyosodott, hogy a Columbiát ért vádak alaptalanok, és az intézményben nyoma sincs az antiszemitizmusnak. A bizottságnak mindössze egyetlen incidenst sikerült feltárni, amikor az egyik professzor „indulatosan válaszolt” egy diák kérdésére. A lobbi fegyvere végül visszafelé sült el, mivel a bizottság pontot téve az ügy végére kijelentette, hogy az egyetemek kiemelt célpontjai a nyílt, megfélemlítő kampánynak.

A szerzők szerint az izraeli lobbi legnyugtalanítóbb tevékenységi köre a kongresszusra való nyomásgyakorlás. A lobbi azt próbálja kiharcolni a törvényhozástól, hogy az alakítson ki egy ellenőrző rendszert, amely figyelemmel kíséri a professzorok munkáját. Erőfeszítéseik eddig még nem értek célba. Ha viszont sikerrel járnak, akkor azoktól az Izrael-ellenes magatartás vádjába eső egyetemektől megtagadhatják majd az állami támogatásokat. Ez pedig nem más, mint egy új, totalitárius rend előjele.

A lobbi hátszelét élvezve számos zsidóbarát amerikai professzor alapított Izraeli Tanulmányok tanszékeket. Napjainkban durván 130 a zsidó világgal foglalkozó tanszak működik. Ez nagyban növeli az egyetemeken jelenlévő Izrael-barát hallgatók számát. 2003 májusában, az NYU bejelentette a Taub Center for Israel Studies megalapítását, amely mellett hasonló szakokat indítottak a Berkeleyn, Brandeisn, és az Emoryn. Az akadémiai körökben ugyan hangsúlyozták ennek a pedagógia értékét, de az igazság az, hogy érdembeli oktatás helyett ezek a szakok leginkább Izrael imázsát igyekeznek javítani. Fred Laffer, a Taub Foundation vezetője, elismerte, hogy alapítványa azért fektetett be a NYU-központba, hogy az segítsen szembeszállni az „arab nézőponttal”, amely véleménye szerint uralkodó a NYU Közel-Kelet programjaiban.

Nem vitás, hogy a lobbi legnagyobb fegyvereinek egyike az antiszemitizmus vádja. Bárki, aki kritizálja Izrael ügyleteit, vagy azzal vádolja az Izrael-barát szervezeteket, hogy jelentős befolyással bírnak az Egyesült Államok közel-keleti politikája felett – például az AIPAC befolyását pedzegeti -, az jó eséllyel pályázik az antiszemita címre. Valójában már az is antiszemitizmus vádjába kerülhet, aki pusztán csak anynyit mond, hogy az izraeli lobbi létezik.

Az „antiszemita” bélyeg osztogatói közben elfelejtik, hogy az izraeli média is használja az „Amerika izraeli lobbija” kifejezést. Más szóval, a lobbi először saját befolyásával kérkedik, aztán pedig megtámadja azokat, akik felhívják a figyelmet létezésükre. A taktika rendkívül hatásos. Hiszen az antiszemitizmus olyan vád, amely könnyen derékba töri a legígéretesebb karriert is.

(folytatjuk)