Elemzés John Mearsheimer és Stephen Walt tanulmányáról

Ez év márciusában hatalmas bomba robbant Washingtonban. „Az izraeli lobbi” néven napvilágot látott egy tanulmány, amely egy eddig érinthetetlen témát vett górcső alá. Samuel Huntington A civilizációk harca című munkája óta nem született olyan írás, amely ennyire felforgatta volna a világ politikai döntéshozóinak életét. A tanulmány alapjaiban kérdőjelezi meg a több mint baráti amerikai-izraeli viszony létjogosultságát, és tudományos alapon térképezi fel annak a washingtoni lobbicsoportnak a működését, amelyről idáig csupán politikailag inkorrekt legendák láttak napvilágot. Az izraeli Haaretz napilap címlapján foglalkozott a témával, csakúgy, mint számos arab médium, amelyek véres zászlóként lobogtatták az irományt. De tiltakoztak az Egyesült Államokban élő zsidó közösségek és az izraeli vezetés is. A tanulmány alkotói, John J. Mearsheimer, a chicagói egyetem politikatudományi intézetének professzora és Stephen M. Walt, a harvardi egyetem oktatója. Mindketten elismert szakértők, elfogulatlanságukhoz a legkisebb kétség sem férhet. A szerzők ennek ellenére azóta fenyegetések sorát kapták. A tanulmányt eredetileg a harvardi egyetem vette gyámsága alá, de a kirobbant botrányok következtében végül az intézmény megvonta tőle pecsétjét. Alább a sorozat befejező részét olvashatják.

A neokonzervatívok Izrael iránti odaadásának, Irak ügyében tanúsított megszállottságának és a Bush-kormány feletti befolyásának fényében nem meglepő, hogy sok amerikai gyanakodott arra, hogy az iraki háború valódi célja az izraeli érdekek támogatása volt. Tavaly márciusban Barry Jacobs, az Amerikai Zsidók Bizottságának tagja elismerte, hogy a hiedelem, miszerint Izrael és a neokonzervatívok összeesküvésének köszönhető az Egyesült Államok részvétele az iraki háborúban, meglehetősen elterjedt volt a titkosszolgálati körökben. Azokat a személyeket, akik ez ügyben nyilvánosan fel szerettek volna szólalni, vagy már felszólaltak – köztük Ernest Hollings és James Moran képviselő -, egytől egyig meghurcolták, amiért a témát feszegették. 2002 végén Michael Kinsley leírta, hogy az ügy megvitatásától való vonakodás hátterében a félelem áll. Mindenki attól tart, hogy végül antiszemitának kiáltják ki. Hogy az iraki hadjárat pusztán a lobbi számlájára írható, nem bizonyított. Tagadhatatlan viszont, hogy aknamunkájuk nélkül a háború nehezebben robbant volna ki. Ez a háború csak az első lépése a teljes tervnek. A Wall Street Journal címlapján röviddel a háború megkezdése után a következő főcím volt olvasható: „Az elnök álma: Nemcsak a rezsim, hanem a teljes térség átváltoztatása: A cél egy Amerika-barát, demokratikus térség megteremtése, amely egyben izraeli és neokonzervatív gyökerekkel is rendelkezik”.

Az Izrael-barát erők már hosszú ideje próbálják bevonni az Egyesült Államok hadseregét a közel-keleti konfliktusok rendezésébe. A hidegháború idején ezt csak mérsékelten tették, mert Amerika csak „kívülállóként” játszott szerepet ebben a háborúban. A legtöbb haderőt, melyet kifejezetten a közel-keleti konfliktusok rendezésére jelöltek ki, mint például a gyorshadtestet (Rapid Deployment Force), távol tartották a frontvonaltól. A terv az volt, hogy a helyi erőket játsszák ki egymás ellen, ezzel fenntartva az Egyesült Államok számára előnyös egyensúlyt. Ez az oka annak, hogy miért támogatta a Reagan-kormány Szaddám Huszeint a forradalmi Iránnal szemben. Ez a stratégia az első Öböl-háború után változott meg, amikor a Clinton-kormányzat elfogadta a „kettős féken tartás” stratégiáját. Eszerint jelentős amerikai erők állomásoztak volna a térségben azért, hogy féken tartsák Iránt és Irakot, ahelyett hogy egyiket a másik ellenőrzésére használták volna. A stratégia megalkotója nem volt más, mint Martin Indyk, aki először 1993 májusában körvonalazta a tervet a WINEP-nek, majd a Nemzetbiztonsági Tanács Közel-Keleti és Dél-Ázsiai Kapcsolatok részlegének vezetőjeként végre is hajtotta azt.

A 90-es évek közepén komoly elégedetlenség mutatkozott a „kettős féken tartás” stratégiájával szemben, mert ennek következtében az Egyesült Államok két olyan ország ádáz ellenségévé vált, amelyek ráadásul gyűlölték egymást. Emellett Washingtonnak a féken tartás anyagi terheit is viselnie kellett. A lobbi azonban támogatta ezt a stratégiát, és komoly erőfeszítéseket tett azért, hogy megvédje a Kongresszus előtt. Az AIPAC és az Izrael-barát erők nyomásának köszönhetően 1995 tavaszán Clinton megszilárdította politikáját, és teljes embargó alá vette Iránt. Az AIPAC és a többiek azonban nem elégedtek meg ennyivel. Erőfeszítéseik 1996-ban jártak sikerrel. Ekkor született meg az Iráni-Líbiai Szankciótörvény (Iran-Lybia Sanctions Act), ami szankciókat rótt ki azokra a külföldi cégekre, amelyek 40 millió dollárnál nagyobb összeget fektettek be Irán vagy Líbia olajiparába. Ekkoriban jegyezte fel Ze’ev Schiff, a Ha’aretz haditudósítója, hogy „Izrael csak egy apró része a nagy tervnek, de senki sem vitathatja, hogy képes befolyásolni a Beltway-en (a politikai szakzsargonban a washingtoni autópálya körgyűrűje által behatárolt forró zóna, a politika fővárosa) belülieket.”

A 90-es évek végén a neokonzervatívok mégis vitatták a „kettős féken tartás” hatásosságát és az iraki kormányváltás szükségességét. Kétségbe vonták, hogy Huszein megbuktatása és Irak „reszkető demokráciává” való átváltoztatása a változásokat indítana el a Közel-Keleten. Ugyanez a gondolatmenet szerepel a „Clean Break” című tanulmányban, amelyet a neokonzervatívok készítettek Netanjahunak 2002-ben, amikor az iraki invázió már a küszöbön állt.

Charles Krauthammer a nagy tervet Natan Sharanskynak tulajdonította, azonban a politikai spektrum túloldalán álló izraeliek meg voltak győződve arról, hogy Huszein megbuktatása Izrael számára kedvező irányba terelheti a Közel-Keletet. Aluf Benn a Ha’aretz 2003. február 17-ei számában így fogalmazott:

„Az Izraeli Védelmi Erők (IDF) rangidős tisztjei és az Ariel Saronhoz közel álló emberek, úgy mint a nemzetbiztonsági tanácsadó, Ephraim Halevy, rózsaszín képet festettek Izrael háború utáni, virágzó jövőjéről. Felidézték a dominó-effektus képét Szaddám és Izrael többi ellensége bukásának illusztrációjával… Véleményük szerint ezekkel a vezetőkkel együtt megszűnik a terror és eltűnnek a tömegpusztító fegyverek is.”

2003 áprilisának közepén, amikor Bagdadban lecsillapodtak a kedélyek, Saron és hadnagyai arra biztatták Washingtont, hogy vegye célkeresztbe Damaszkuszt. Április 16-án, a Yedioth Ahronoth újságírója által készített interjúban Saron arra szólította fel az Egyesült Államokat, hogy gyakoroljon „rendkívül erős” nyomást Szíriára. Ezzel egy időben védelmi minisztere, Shaul Mofaz azt nyilatkozta a Ma’arivnak, hogy „követelések hosszú listájával rendelkezünk a szíriaiak felé, melyekről úgy gondoljuk, helyénvaló, ha az amerikaiak segítségével hajtunk végre”. Ephraim Halevy a WINEP hallgatóságának akkoriban kifejtette, hogy az Egyesült Államoknak most érdekében áll durván fellépni Szíria ellen. A Washington Post arról számolt be, hogy Izrael információkkal látta el az Egyesült Államok titkosszolgálatát Basára al-Aszad szír miniszterelnök akcióiról, s ezzel hozzájárult a Szíriára irányuló lejárató kampányhoz.

A lobbi tagjai ugyanezeket az érveket hangoztatták. Wolfowitz kijelentette, hogy „Szíriában kormányváltásra van szükség”, amíg Richard Perle azzal a céllal, hogy „egy rövid, pár szavas üzenete” eljusson az ellenséges közel-keleti kormányokhoz, az újságírókon keresztül megüzente, hogy: „Ti vagytok a következők”. Április elején a WINEP kétpárti beszámolójában arra hívta fel a figyelmet, hogy Szíriának „szem előtt kell tartania, hogy azon országok vezetői, akik követik Szaddám vakmerő, beszámíthatatlan és kihívó magatartását, azok hozzá hasonlóan végezhetik”. Április 15-én, Yossi Klein Halevi írása szerényen csak „Legközelebb Szíria koporsójába üssük be a szöget” címmel jelent meg a Los Angeles Times hasábjain. Az ezt követő napon Zav Chafets a New York Daily Newsban publikálta munkáját „A terrorbarát Szíriának is váltásra van szüksége” címmel. A pálmát azonban Lawrence Kaplan vittel el, aki a New Republic április 21-ei számában megjelent írásában kijelentette, hogy Aszad komoly fenyegetést jelent Amerika számára.

Eközben a Capitol Hillben Eliot Engel kongresszusi tag újból előterjesztette Szíria Számadási Kötelezettségének és Libanon Szuverenitásának Helyreállító Törvényét (Syria Accountability and Lebanese Sovereignity Restoration Act). Ez megtorlással fenyegette Szíriát abban az esetben, ha nem vonul ki Libanonból, és nem adja át tömegpusztító fegyvereit, illetve ha nem hagy fel a terrorizmus támogatásával. Emellett a törvény arra is felszólítja Szíriát és Libanont, hogy tegyenek konkrét lépéseket az Izraellel kötendő béke ügyében. Ezt a törvényjavaslatot a Jewish Telegraph Agency véleménye szerint „Izrael legjobb kongresszusbeli barátai alkották meg” és nagyrészt a lobbi, azon belül is különösen az AIPAC által lett jóváhagyva. A Bush-kormányzat ugyan kevéssé lelkesedett, de a ház a Szíria-ellenes törvényt elképesztő többséggel szavazta meg (398 mellette, 4 ellene). Később a szenátus is hasonló arányban hagyta jóvá (89 mellette, 4 ellene). Végül 2003. december 12-én Bush is rábólintott a törvényjavaslatra.

2002 novemberében Saron a Timesnak adott interjújában sürgetni kezdte az Egyesült Államokat, hogy szálljon szembe Iránnal. Iránt a „világ terrorközpontjának” nevezte, és olyan országként jellemezte, amely minden erejével azon van, hogy nukleáris fegyverekre tegyen szert. Azt is megjegyezte, hogy a Bush-kormánynak, miután leigázta Irakot, Iránnal is fel kellene vennie a harcot. 2003 áprilisának végén a Ha’aretz arról számolt be, hogy a Washingtonban székelő izraeli nagykövet az iráni kormányváltás szükségességére hívta fel a figyelmet. Véleménye szerint Szaddám megbuktatása „nem volt elég”. Az ő szavaival élve, Amerikának „végig kell csinálnia ezt az ügyet, mert még mindig hatalmas fenyegetések leselkednek ránk Szíria és Irán irányából.”

Lehet-e csökkenteni a lobbi hatalmát? Az iraki bukás, Amerika imázsának romlása az arab és iszlám világban és a legújabb jelentések az AIPAC hivatalnokairól, akik állami titkokat adtak ki Izraelnek az Egyesült Államokról, mind arról tanúskodnak, hogy van esély a hatalmuk meggyengítésére. Másrészt Arafat halála és a mérsékelt Mahmud Abbasz megválasztása arra késztethetik Washingtont, hogy erőteljesebben és elfogulatlanabbul dolgozzon a béke megvalósításán. Bőven elegendő indoka van tehát annak, hogy a vezetők eltávolodjanak a lobbitól, és elfogadjanak egy olyan közel-keleti politikát, amely következetesen szolgálja az Egyesült Államok érdekeit.

A lobbi befolyása több fronton is problémákat okoz. Növeli a terrorveszélyt, amellyel számos országnak – köztük Amerika európai szövetségeseinek is – szembesülnie kell. Emellett meghiúsította az izraeli-palesztin konfliktus megoldását és olyan szituációt teremtett, amely hatalmas toborzóeszköz a szélsőséges emberek kezében. Növelte a potenciális terroristacsoportok és szimpatizánsaik számát, illetve hozzájárult az iszlám radikalizmus európai és ázsiai terjedéséhez.

Az ügy erkölcsileg is hagy kívánnivalót maga után. A lobbinak köszönhetően az Egyesült Államok is bűnrészessé vált a palesztinok ellen elkövetett bűnökben. Ez pedig teljes mértékben aláássa Washington erőfeszítéseit a béke előmozdítására, és képmutatóvá teszi azokban a helyzetekben, amikor más országokat az emberi jogok tiszteletére szólít fel. Az Egyesült Államok ugyancsak álszentnek bizonyul akkor, amikor erőfeszítéseket tesz a nukleáris fegyverek terjedésének megállítására. Jó példa erre Izrael nukleáris arzenálja, amely felett hajlandó volt szemet hunyni. Az Egyesült Államok ezzel is arra ösztönzi Iránt és társait, hogy hasonló katonai erőre tegyenek szert.

Emellett a lobbi törekvései a viták elfojtására hiteltelenné tették a demokrácia intézményét. A szkeptikusok elhallgattatása a bojkottokkal és a feketelistákkal – vagy az antiszemita jelző osztogatásával – mind meggyalázzák a demokrácia alapjait. A kongresszus tehetetlensége a nyílt viták lefolytatásának ügyében megbénítja a demokratikus tanácskozás teljes folyamatát.

A lobbi befolyása károsnak bizonyult Izraelre nézve is. Azzal, hogy a lobbinak sikerült meggyőznie Washingtont a terjeszkedési program támogatásáról, számos lehetőségtől fosztotta meg Izraelt. Ilyen lehetőség lett volna a Szíriával való békekötés, illetve az oszlói megállapodások haladéktalan és teljes végrehajtása. Mind a kettő izraeli életeket menthetett volna meg és csökkentette volna a szélsőséges palesztin csoportok számát. A palesztinok politikai jogainak megtagadása sem vezetett Izrael nagyobb biztonságához, ahogy az a hosszú hadjárat sem, amelynek során egy nemzedéknyi palesztin vezetőt száműztek vagy gyilkoltak meg. Ez olyan szélsőséges csoportok felbukkanásához vezetett, mint a Hamász, illetve jelentősen csökkentette azoknak a palesztin vezetőknek a számát, akik hajlandóak lennének egy korrekt békeszerződés elfogadására és működtetésére. Izrael tulajdonképpen jobban járna, ha a lobbi kevésbé erélyesen lépne fel és ha az Egyesült Államok politikája elfogulatlanabb lenne – mondják a szerzők.

(Vége)