Dávid Ibolya javaslata a milliárdosok érdekeit szolgálja

A kép most már letisztult, világos. Ezen a szitán nagyon könnyű átlátni. Köttetett egy üzlet, és most mind a két fél elégedett. De vajon az ország, amelynek a bőrére megy a játék, mit szól mindehhez?

Adva van egy ember – Schmuck Andor -, aki különféle technológiákat dolgoz ki arra, hogy hogyan lehet a lehető legkevesebb befektetéssel százezres nagyságrendben bármelyik párt számára értékesíthető, irányítható szavazói bázist létrehozni. Első látványos sikerét egy tévéműsorra felfűzött, sok tízezresre duzzadt gyerekegyesülettel aratta. A gyerekek nagyon jó alanyok, nagyobb hatással vannak a szüleikre, mint azt sokan gondolnák. Ez a vállalkozás azonban különböző okok miatt kifulladt, mielőtt (politikai) hasznot hajtott volna.

Maradt a korfa másik vége, a nyugdíjasok. Köztük van a legtöbb kiszolgáltatott, ugyanakkor kevéssé tájékozott, meggyőzhető ember. Egy kis jó szóval, hízelgéssel, nosztalgiázó haknival, Korda Gyurival és Aradszky Lacival, Budapestre buszoztatással, jó adag rétegdemagógiával (mi, nyugdíjasok) megnyerhetők. Célszerű őket is intézményi keretbe foglalni, hogy érezzék a kötődést, erősebben szocializálódjanak a kívánt irányba. Legyen a nevük Szépkorúak Társasága. Értelmes ember persze aligha ül fel ilyen nívótlan elnevezésnek, de ki beszél itt értelmes emberekről? Minimum százezer, de akár félmillió ember is megdolgozható, feltálalható így a kampányoló politikusoknak – a többi az ő dolguk.

Igen ám, de a terv pénzbe kerül. A Sportaréna napi bérleti díja 5 és fél millió, hangosítás, technika, fellépők, rendezők – egy nagy buli aligha áll meg tízmillió alatt. És kell minimum kettő, meg sok-sok kisebb rendezvény, kultúrházakban, kisvárosi sportcsarnokokban, egyebütt. Kell egy erős szervező csapat, meg hát keresni is kellene valamit a dolgon. Szükség van tehát tőkepénzesre, aki ezt az egészet finanszírozza. Nem sok pénzről van szó, nagyjából százmillióból simán ki lehet hozni száz-kétszázezer szavazatot, azaz 2-4 százalékot. Már pedig ennyi – ezt már 2002-ből tudni lehetett – könnyedén eldöntheti egy párt sorsát, sőt akár a választásokat is.

A dolog tehát ésszerű, az üzleti terv reális. Össze is állt az a baloldalhoz kötődő vállalkozói csoport (fedőneve Tisztelet Társasága, csupa középkorú gazdag üzletember, akik vagyonukat az elmúlt 16 év alatt szerezték), amely hajlandó volt befektetni a vállalkozásba. Azt feltételezve, hogy a ráfordítás ebben az esetben is megtérül. Mégpedig oly módon, hogy a vállalkozás által a parlamentbe juttatott párt, sőt személyes delegáltjuk érdekeik lobbistájaként tevékenykedik majd.

Az nyilvánvaló, hogy a megdolgozott maszsza saját párt bejuttatására nem alkalmas: kevés is, meg a szervezet is hiányzik a kopogtatócédulák összegyűjtéséhez, aztán a kampány viteléhez. Tehát egy pártra volt szükség, amely ezt a csomagot trójai falóként beviszi a parlamentbe. A vezércsel kiötlője, Schmuck Andor tárgyalt a szocialistákkal is, de úgy látszik, ott nem voltak vevők újabb érdekcsoportok befogadására. Az MDF azonban, amely az elmúlt tíz évben minden erőfeszítése ellenére sem tudta átlépni a 3 százalékos támogatottságot, lecsapott a felkínált plusz két százalékra. Január 10-én – a ceremóniamester Juszt László – az MDF és a Tisztelet Társasága megállapodást kötött. Ennek nyilvános része is elég meglepő, hiszen az MDF saját listáján bejutó helyeket adott egy számára teljesen ismeretlen szervezetnek, ilyet pedig civilizált országban nem szokás tenni. Persze jött és jön majd az elkenés, a tiszteletkörök a nyugdíjasoknak, hivatkozás a vállalkozókra, meg egyéb maszatolás. Ilyenkor mindig csak azt a kérdést kell feltenni: ki fizette a sportcsarnokot, ahol az MDF elnöke kampányolt? Ki fizette a buszokat, amelyekkel a hallgatóságot vidékről felhozták? Ki fizette a rendezvény szervezőit? És vajon miért?

Pénzről, sok pénzről van itt szó. Persze nem úgy, hogy az egyik fél sutyiban, az asztal alatt odadug egy vastag borítékot a másiknak. Van ennek kifinomultabb módja is. Olyan törvény például, amely az ügyletet finanszírozóknak kedvez.

Például az örökösödési illeték eltörlése. Az MDF elnökét egy pillanatra sem zavarja, hogy miközben a többi politikust felelőtlen költekezéssel vádolja, maga egy jelentős állami bevétel eltörlését szorgalmazza anélkül, hogy javaslatot tenne a hiány ellentételezésére. De hát istenem, ilyen a politika. Az már annál izgalmasabb, hogy az illeték eltörlése kinek is áll az érdekében.

Mint látni fogjuk, a felületes látszat ellenére nem az úgynevezett kisembernek. Sőt. Az nyilvánvaló, hogy örökösödési illetéket gyakorlatilag csak olyan tulajdon után kell fizetni, amelynek tulajdonosát kötelezően meg kell nevezni, mint például az autó vagy az ingatlan. Az emberek 99 százalékának más ilyen tulajdona nincs is. A használt autó manapság már nem igazán nagy érték, a lakás, ház esetében pedig gyakran átugranak egy-két generációt, és azt eleve a gyerekre, unokára íratják. Alapesetben tehát ez az ügy aligha érdemel szót.

Csakhogy akadnak pár ezren, akiknek más nevesített vagyonuk is van: például egy-két gyár, irodaház, kikötő, helikopter, kereskedő vállalat, miegyéb. Ők az örökösödési illetéket aligha tudják megkerülni. És itt már nagy pénzekről van szó.

Cikkünkhöz mellékeltünk egy kivonatos ismertetést a hatályos illetéktörvényből. Hogy az ott leírt százalékokat az olvasó jobban megértse, vegyünk öt példát, az egyszerűség kedvéért azt feltételezve, hogy minden esetben csak egy örökös van, aki a legközelebbi hozzátartozó kategóriájába esik. Felhívjuk azonban a figyelmet, hogy a valóságban mindenki csak a ráeső rész szerinti értéksáv alapján tartozik illetéket fizetni. Ha tehát például két unoka örököl egy 30 milliós lakást, a fejenként rájuk eső 15 milliós érték alapján mindketten a legkedvezőbb, 2,5 százalékos kulccsal számolhatnak. Mindezek ismeretében, ha kedve van, válassza kis saját kategóriáját a kedves olvasó, hogy még jobban érzékelje az MDF elnöke javaslatának igazi súlyát és jelentőségét.

Lássuk tehát a példákat.

1. Kovácsné Nagy Mária átlagember. Van egy 60 négyzetméteres lakása, amelynek értéke 15 millió forint. Örököse, ha eljön az ideje, fizet ez után 375 ezer forintot – nem kevés pénz, de azért kifizethető.

2. Kiss István egy kicsit jobb módban él, van egy 80 négyzetméteres lakása 20 millió forint értékben, egy nyaralója és egy autója, ezek együttes értéke 35 millió forint. Az illeték ez után mindösszesen 2 millió 820 ezer forint. Ez még mindig az átlag család számára kifizethető teher, különösen, hogy sokszor megadják a részletfizetés lehetőségét is.

3. Budai Jolán kifejezetten jómódú, lakása 70 milliót ér, van egy 40 milliós nyaralója, és legfőképpen van egy vállalkozása, amelynek értéke (ingatlan, eszközök, készletek stb.) 200 millió forint. Az ő örököse már közel 56 milliót fizet. Ez komoly pénz, ha az örökhagyó nem halmozott fel tartalék készpénzt, örökösének gondot okoz.

4. Rózsadombi János már egészen nagy hal, a száz leggazdagabb magyar között van, vagyona kereken 4 milliárd forint (mint például Gyurcsány Ferencé). Itt a kedvezményes sáv (és a lakóingatlan kedvezménye) már elhanyagolható, az illeték bőven meghaladja a 800 millió forintot. Ekkora örökösödési illetéket valószínűleg már csak a portfolió egy részének eladásából lehet fedezni.

5. Svábhegyi István az igazán nagyok közé tartozik, cégeinek, részvényeinek, ingatlanjainak értéke meghaladja az 50 milliárd forintot. Nála aztán végképp értelmetlen a kis tízmilliók alatti kedvezményekkel számolni, ezek nagyságrendje ugyanis elhanyagolható a tíz és fél milliárdos illetékhez képest. Tízmilliárd 500 millió forint! Ennyi pénzért már sokan sok mindent megtesznek. És a legnagyobbak vagyona évről évre exponenciálisan növekedik. Újabb tizenhat év múlva, amikorra az első generáció felhalmozását követően az örökösödés reális esélyként merül fel, több száz milliárdos vagyonok százmilliárdos illetékeiről lesz szó. Ezt akarja Dávid Ibolya eltöröltetni.

Mellesleg szólva, az örökösödési illeték egyik célja éppen ennek megakadályozása, azaz az emberi léptékű vagyoni szerkezet megőrzése volna. Hogy a nagy vagyonok ne falhassák fel büntetlenül a kisebbeket.

Tegyük föl, hogy Rózsadombi János és néhány társa beszállt a Tisztelet Társasága nevű szervezetbe, és beadtak a közösbe pár tízmilliót, majd lobbistáiknak sikerül az örökösödési törvényt megfúrni. Ezzel a befektetéssel Rózsadombi János már ma több mint 800 milliót keresett (utódainak) az üzleten. Egyetlen törvénymódosítással. És akkor még nem szóltunk Svábhegyi István tíz és fél milliárdjáról. Ugye nem is rossz?

Hát így megy ez. És még ígyebbül is mehet. Érdemes lesz majd figyelni a Tisztelet Társasága által delegált Vas János képviselő viselt dolgait. És még érdekesebb lesz utána nézni, hogy a Tisztelet Társasága lelkes tagjai a következő években milyen állami megrendeléseket kapnak. Vagy a sógoruk. Kinek a külterületi földjét nyilvánítják belterületté. Kinek a gyereke kap külföldi ösztöndíjat, jól fizető állami állást. Az MDF a modernkori demokrácia történetében először, 2 százalékért cserében bevitt egy üzleti érdekcsoportot a parlamentbe. Dübörög a gazdaság. Valóban dübörög.