A hétvégén időközi választást tartottak Borsodban a fideszes képviselő, Koncz Ferenc tragikus halála miatt. A voksolás két jelölt között dőlt el: a Fidesz–KDNP az elhunyt politikus lányát, Koncz Zsó­fiát indította, a baloldal egy jobbikos jelölttel szállt versenybe, Bíró Lászlóval.

Hirdetés

A voksolást a Fidesz–KDNP jelöltje nyerte 51 százalékkal, ellenfele, a baloldal által támogatott jobbikos jelölt a szavazatok 46 százalékát kapta meg. Az időközi azért lett országos jelentőségű, mivel az ellenzék azzá tette. A baloldal ugyanis jelentősen megemelte a tétet: saját maguk számára az összefogás sikerét, választóik motivációjaként a Fidesz–KDNP kétharmados országgyűlési többségének megtörését jelölték ki.

A jobboldali kétharmad tehát nem veszett el, mivel Koncz Zsófia közel ötszázalékos különbséggel legyőzte ellenfelét. Amennyiben azonban a Fidesz–KDNP jelöltje veszített volna, a kétharmad úgy is csak papíron szűnt volna meg. A német nemzetiségi szószóló ugyanis rendszerint a kormánypártokkal voksol, továbbá a függetlenné vált képviselők közül is valószínűleg minden esetben lett volna egy-két fő, akik ügyek mentén hajlandóak lettek volna a kooperációra.

Játsszunk azonban el a gondolattal, hogy a Fidesz valóban elvesztette volna kétharmados többségét. Erre is volt már példa a 2014–2018-as országgyűlési ciklusban, amikor Navracsics Tibor az Európai Bizottság tagja lett, és ezért veszprémi körzetében időközi választást kellett tartani. A királynék városában, egy alapvetően jobboldali körzetben 2015-ben Kész Zoltán le tudta győzni kormánypárti ellenfelét, ezzel pedig a Fidesz–KDNP-nek megszűnt a kétharmados többsége, sőt, nem sokkal rá Tapolcán is kikapott a jobboldal a jobbikos Rig Lajostól. Az ellenzéki vezetők akkor is azt vizionálták, hogy „kiütötték az első téglákat” a rendszer falából, melyről azt hitték, hogy kártyavárként fog összeomlani 2018-ra. Nem így történt. Az Orbán-kormány és annak támogatottsága nem zuhant be, 2018-ban pedig újabb kétharmados győzelmet ünnepelhettek.

A kétharmad hiányát ráadásul ügyesen használták ki az ellenzékkel szemben, a baloldal és a Jobbik ugyanis a bevándorlási válság közepette sem volt hajlandó kétharmados kérdésekben együttműködni a kormánypártokkal, ezért utóbbiak joggal tudtak az ellenzékre mutogatni, hogy politikai érdekeiket az ország ügye elé helyezik. Tehát a Fidesz még a kétharmad elvesztését is képes volt saját javára fordítani.

Fotó: Kunhalmi Ágnes (Facebook)
Korábban írtuk

Sikeres volt-e a baloldali összefogás? Amennyiben az összefogás szinonimája az önfeladásnak, akkor mindenképpen. Arról, hogy homokszem került a gépezetbe, mi sem árulkodik jobban, mint az, hogy miközben Jakab Péter jelentős erőket mozgósított annak érdekében, hogy leszámoljon belső ellenfeleivel, nem sikerült a jogi ügyeket megfelelően kezelnie a pártban. Ennélfogva a Jobbik végül nem tudta saját pártlogója alatt elindítani a jelöltjét. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy Bíró Lászlóról időközben kiderült, nem „néppártosodott” eléggé. Közel két évvel ezelőtt a jobbikos politikus ugyanis olyan kijelentéseket tett – amikor állítólag már minden „vadhajtást” levágott Vona Gábor –, melyek súlyosan kirekesztő nézetekről árulkodnak. A zsidó származású embereket csak nemes egyszerűséggel „tetűcsúszdásoknak”, a fővárost pedig „Judapestként” aposztrofálta. Ezen kijelentéseket egyetlen ellenzéki párt vezető politikusa sem ítélte el.

Mivel a Jobbik nem vehette nevére a jelöltet, így két lehetőség állt a baloldal előtt, vagy ők teszik ezt meg, vagy Bíró független képviselőként indul a választáson. A baloldalnak tehát választania kellett, hogy a nevét adja-e az antiszemita jelölthöz. A Gyurcsány vezette formáció pedig a nevére vette a jobbikost, ezzel nyíltan felvállalva, hogy egy zsidógyűlölő politikus támogatása is belefér számukra.

A cél szentesíti az eszközt. Persze meglepődhetnénk ezen, ha bárki egy percig is úgy gondolta volna, hogy a baloldalnak bármilyen szinten is számítanak még az elveik vagy korábbi politikájuk. Hogy ez mennyire nincs így, azt talán Karácsony Gergely „pragmatizmusa” példázza a legjobban, aki főpolgármesterként is kiállt Bíró mellett, annak ellenére, hogy a jelölt megbántotta városának összes polgárát. Karácsony a fentebb említett kijelentéseket „szerencsétlen mondatoknak” titulálta csupán. Természetesen Bíró mellett a morális kérdésekre oly érzékeny baloldali sajtó is kiállt. Ezen sajtótermékek mindent megtettek annak érdekében, hogy a jobbikos vállalhatatlan kijelentéseit kisebbítsék: ezen mondatok már többévesek – mondták. Tehát olyanok, mintha meg sem történtek volna. Továbbá a jelölt bocsánatot is kért miattuk, ezzel pedig minden meg is van oldva, az ügy le van zárva. Ugyanígy viselkedett liberális holdudvaruk is. Ahogy a civilnek mondott nyílt társadalom hálózatának részéről sem született egyetlen pisszenés sem a kijelentéseket elítélendő. Nem hallhattunk nemzetközi kritikákat sem. Az antiszemitizmus kérdésére annyira érzékeny német és világsajtó sem foglalkozott különösebben az üggyel, ahogy a globális intézmények is csöndben figyelték az eseményeket. Kiderült tehát, hogy amennyiben baloldali támogatást élvez egy antiszemita, azzal semmi gond sincsen.

Minden valószínűség szerint nem Bíró antiszemitizmusa döntötte el a borsodi választást. Nem állíthatjuk azt, hogy az eredmény szempontjából ezen kijelentéseknek komoly hatása lett volna a kelet-magyarországi térségben. Az azonban, hogy a baloldal egy antiszemita jobbikossal állt ki, mindennél jobban megmutatja tökéletes elvtelenségüket, és lerántja a leplet megalkuvó politikájukról.

A baloldal természetesen levonja majd a következtetéseket a választásból. A borsodi Fidesz-győzelemért a kormánypártok erőfölénye, a megfélemlítés, a jobboldali média túlsúlya, a buszoztatás és nem utolsósorban pedig „ostoba” választók lesznek a felelősek, akik egyrészt nem jutnak elég információhoz, továbbá jól felfogott érdekeik ellen is képesek szavazni. Ne legyenek kétségeink, hogy a hiba ezúttal sem az ő készülékükben lesz. És senki sem fog közülük arra a következtetésre jutni, hogy az önfeladás politikája – hosszú távon – sosem kifizetődő.

Ezzel szemben a jobboldal számára bizakodással teli lehet az eredmény, hiszen az országgyűlési ciklus felénél – hagyományosan ebben az időszakban szokott a kormánypárti népszerűség a mélyponton lenni –, egy gazdasági válság és pandémia közepette is meg tudtak a konzervatív erők őrizni egy alapvetően billegő körzetet, ráadásul ötven százalék feletti eredményt elérve.