A magyar felsőoktatást, ugyanúgy, mint más európai országokban is, most alapjaiban át kívánják alakítani. Átjárhatóbbá, rugalmasabbá, versenyképesebbé és innovatívabbá kell tenni, mondják. A reformok lázas zűrzavarában azonban senki nem látja át, hogy tulajdonképpen mi is történik, és mindez hová fut ki.

A felsőoktatás átalakítása során gyakran hivatkoznak a Bologna folyamatra. Ahhoz képest, hogy sokan és sokszor beszélnek róla, szinte semmit sem tudnak ennek lényegéről, hátteréről, következményeiről, és arról, hogy mi is az, amit Bolognára hivatkozva keresztül fognak vinni. Kevesen tudják például, hogy két dokumentumot írtak alá Bolognában. A bolognai egyetem megalapításának kilencszáz éves jubileumára összegyűlt mintegy 500 egyetemi rektor 1988-ban aláírta a Magna Chartát, az egyetemek küldetését megfogalmazó elvi deklarációt. Tizenegy évvel később, 1999-ben, ugyancsak Bolognában 29 európai ország oktatási minisztere írta alá a bolognai nyilatkozatot. Az aláírók kinyilvánították az Európai Felsőoktatási Térség politikai eszméjét. Ezzel az európai felsőoktatásban elindult a Bologna folyamatnak nevezett reformok sora.

Az első bolognai dokumentum szervesen kapcsolódik az egyetem 900 éves európai eszmerendszeréhez. Üdítően világos, elvei tiszták, szándékai jók. Egyetlen részlet a megállapodásban szereplő alapelvekből: „…különbözőképpen megszervezett társadalmakon belül az egyetem autonóm intézmény, amely (…) hogy kielégíthesse a kor szükségleteit, kutatási és oktatási tevékenységének minden politikai, gazdasági és ideológiai hatalommal szemben függetlennek kell lennie”. A második bolognai dokumentum egyértelműen a Magna Chartára hivatkozik, a továbbiakban azonban, ellentétben a Magna Charta szellemével, meghatározza az európai felsőoktatás globális átalakításának irányát.

A döntés azonban nem Bolognában történt. A Sorbonne 1998-ban ünnepelte fennállásának 730. évfordulóját. Az ünnepségen találkozott Franciaország, Németország, Anglia és Olaszország oktatásáért felelős minisztere. Tárgyalásaik eredményeként kiadtak egy politikai, illetve oktatáspolitikai kérdéseket tárgyaló közös dekrétumot.

A Sorbonne dekrétum kétciklusos oktatásról beszél. A „kétciklusos oktatás” egy francia kifejezést és egy ennek megfelelő felsőoktatási rendszert takar. Ezzel szívesen egyetértett az angol miniszter, hiszen ez a struktúra az angol rendszernek is megfelel. A sorbonne-i megbeszélésről előzetesen senki sem tudott, a kormányok, politikusok, rektorok, rektori konferenciák és nemzetközi szervezetek zavartan és ellenérzésekkel fogadták. Így került sor a második bolognai megbeszélésre egy évvel később.

A jelenségek megértéséhez azonban korábbi megállapodásokra kell emlékezni.

A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) tagállamai 1995-ben írták alá a szolgáltatások kereskedelméről szóló GATS-egyezményt (General Agreement on Trade in Services), ami az egyes országok közvéleményének szinte teljesen elkerülte a figyelmét. Ez a megállapodás előirányozza, hogy a közlekedési, kommunikációs és az egészségügyi ágazat mellett az oktatásügyet is magánkézbe kell adni. A felsőoktatási intézményeknek egymással versenyző szolgáltató vállalatokká kell válniuk, amelyek termékeiket, felhalmozott ismereteiket, kutatási és fejlesztési tevékenységüket a világpiacon árulják. Világos elemzését adta ennek a Védegylet állásfoglalása (a közszolgáltatások piacosítása és a GATS-egyezmény).

A tervek szerint így az oktatási és képzési szolgáltatások területén globális piac jön létre. A fenti célok kitűzése érdekében olyan nemzetközi nagyvállalatok lobbiztak, mint a Microsoft, a Siemens, a Thomson, Németországban pedig mindenekelőtt a Bertelsmann. A tudással és a képzéssel való kereskedelemből olyan nyereséget várnak, ami világszerte túlszárnyalja az autóiparból kitermelt hasznot.

Hasonlóképpen a WTO, illetőleg a WIPO (World Intellectual Property Organization) szárnyai alatt jött létre a szellemi termékekkel kapcsolatos jogokról és ezek piaci értékesítéséről szóló egyezmény (Trade-related Aspects of Intellectual Property Rights, TRIPS, 1995). Ez megkívánja, hogy a felsőoktatási intézmények a kutatási eredményeiket szabadalmaztassák, hogy az ismereteiket „ jogilag védett szabadalomként ” piacra lehessen vinni és el lehessen adni.

Hogy csak egy számot említsünk, ami a nagyságrendjét mutatja annak, amiről szó van: az egyesült államokbeli Columbia Egyetem a 2003„2004-es pénzügyi évben körülbelül 134 millió dollárnyi összeget gazdálkodott ki a csúcsszintű kutatások szabadalmaiból. Az Egyesült Államokban minden harmadik fegyverkezésre fordított dollár a felsőoktatási intézetek kutató laboratóriumaiba kerül.

A kívánatos cél tehát az, hogy Európa felsőoktatási intézményei nemzetközi vállalatokká váljanak, amelyek megvetik lábukat a (világ)piacon, és egyre inkább önfenntartókká válnak, mégpedig az állami juttatások mellett mindenekelőtt tandíjbevételekből, szolgáltatásaikból befolyó bevételekből (továbbképzés, posztgraduális képzés stb.), és a kutatási szabadalmaik licenceiből.

Az 1999. évi bolognai nyilatkozat teljes jelentősége csak a GATS és a TRIPS összefüggésében tárul elénk. Annak érdekében ugyanis, hogy az ismeretek és az oktatás világpiaca létrejöhessen, nemzetközivé, szabványossá, összeegyeztethetővé kell tenni az egyetemi képzést és a kutatási intézményeket. Ezért találkozott 1998-ban négy oktatási miniszter a Sorbonne Egyetemen, 1999-ben 29 európai ország oktatási minisztere Bolognában, hogy az egyetemi tanulmányok lezárását ” ahogyan fogalmaztak „ ”harmonizálják„. Felszámolják a Magyarországon és Németországban működő duális (főiskolai, egyetemi) felsőoktatási rendszert.

Az elsőként említett cél az ”alapvetően két fő képzési cikluson, az alapképzésen (undergraduate) és egyetemi (graduate) képzésen alapuló rendszer bevezetése. A második ciklusba való belépés megköveteli az első, legalább három évig tartó ciklus sikeres lezárását.„ Az első ciklus után adott fokozat mint megfelelő képesítés alkalmazható az európai munkaerőpiacon.

Az átalakítás egyik legvitatottabb pontja a duális főiskolai rendszerről a ”lineáris„ batchelormaster-képzésre való áttérés. A spanyolviaszt nem a sorbonne-i ünnepségen találkozó négy miniszter találta ki: Magyarországon is működött a lineáris rendszer, ahol ennek értelme volt, például a programozómatematikus-képzésben. De nyilvánvaló, hogy nem lehetséges a lineáris képzés mondjuk az orvosképzésben. Ezzel kivételt is tettek. Mert milyen munkavállalásra alkalmas diplomát adhatnának egy orvostanhallgatónak három év után? Lehetne talán boncmester? Ez még viccnek is rossz. És a régészek képzésében mi lesz a hallgatóból három év után, ha áttértek az új rendszerre? Sírásó?

A középiskolai tanárokat eddig öt éven keresztül képezték. Å?k az első három évben nehéz alapképzést kaptak, a speciális (tanári munkához szükséges) ismereteket a negyedik, ötödik évfolyamon szerezték meg. Az új rendszer bevezetésével három év után általános iskolai tanár lesz a hallgatóból. Ha ezt a logikát követnénk, akkor a hallgatóból egy év után ” ad abszurdum „ tanító lehetne? Aki meg kibukik az első hónapban, az legyen óvónő? Nem, hiszen nyilvánvaló, hogy az óvónő, a tanítónő és az általános iskolai tanár nem kevesebbet tanul, mint a középiskolai tanár, hanem egészen mást.

Sejlik tehát, hogy ez egész átalakítás mögött anyagi meggondolás is áll. A tanárképzés átalakítása azzal a haszonnal jár, hogy az egyetem első három évére főiskolai normatívát adnak majd. Mellesleg, a jó középiskolai tanár képzésében inkább ártana, ha előbb általános iskolai tanárrá képeznék.

Világítsuk meg a bolognai szándék tarthatatlanságát egy hasonlattal! Milyen ház épül meg végül, ha az építési engedélyt úgy adják ki, hogy az erőforrások (idő, pénz, építőanyag) felének felhasználásával közbülső lépésként előbb egy, a piacon értékesíthető lakható háznak kell felépülnie? Az erőforrások másik felét ezután használhatnák fel. Szörnyű lenne a végtermék is, de a félkész, ám ”piacképes„ produktum is.

A Bologna folyamat azt tervezi, hogy az egyetemi képzést modulokra bontja és egész Európában egységesíti. Ezzel megteremti az alapját az európai képzési piacnak, ahol egységesített tanegységekkel, úgynevezett modulokkal mint árucikkekkel lehet kereskedni. A felsőoktatás tantárgyainak modulokra való szétdarabolását az egyetemi képzés minősége szenvedi meg. Ha ugyanis a tantárgyakat modulokra szedik szét, amelyek csak többé-kevésbé függenek össze egymással, ha az ismereteket már nem a tudományos alapok szerint oktatják, akkor elvesznek a megtanulandó ismeretek belső összefüggései. A közvetített tudás csak összetákolt ismeretekből áll majd. Visszatérve az előbbi hasonlathoz, modulokból csak panelház építhető, kastély nem.

Az egyetemi hallgató az ismeretek szétszórt tömegével találkozik, amit lehetőleg minél gyorsabban be kell magolnia. Mivel a tudományos megalapozás hiányzik, a munkaerőpiac igényeinek megfelelő felhasználói tudással fog csak rendelkezni. Ezért beszélnek ma már csak a kompetenciák közvetítéséről és nem a tudományos alapokon nyugvó egyetemi tanulmányokról.

Ily módon ”Bologna„ teljes világképváltást hoz a felsőoktatásba. Már nem a tudományos, akadémiai oktatás áll az előtérben, hanem az, amit az egyetemi hallgatónak a tanulmányai végeztével tudnia kell azért, hogy piacképes legyen. Nem érdekes már semmilyen, a képzésbe történő olyan szellemi beruházás, ami túlmutat azon, amit a ”piac„ közvetlenül megkíván. (Egy ideig emlékezni fogunk arra, amikor 2005 áprilisában a gazdasági miniszter nem tudott ellenállni fiziológiás beszédkényszerének és kibukott belőle az őszinte szó: ”Az MTA-nak azon területeit, amelyek nem szolgálják közvetlenül a versenyképességet, a földdel kell egyenlővé tenni, mert csak porosodó iratokat gyártanak„.

Ami nem piacosítható, azt könyörtelenül feláldozzák. Például a kis szellemtudományi karokat, amelyek csak csekély bevételt hoznak, vagy ”nem eléggé hatékonyak„, mert alig várható tőlük szabadalom. Már ma is bezárnak tudományos intézeteket, megszüntetnek kutatói álláshelyeket, elbocsátanak embereket.

Takarékossági intézkedések? Nem lehet szabadulni attól a benyomástól, hogy ebben az egész folyamatban a ”New Public Management„ keze van benne azért, hogy a felsőoktatást jövedelmező vállalkozássá alakíthassák át a megkurtított költségvetés pajszere segítségével.

A felsőoktatás a jövőben tehát teljesen más társadalmi helyet kap, és alapvetően megváltozik képzési feladata s a vele szemben támasztott követelmények. Kiemelik demokratikus nemzetállami oktatási feladatköréből és odadobják a globális piaci törvényeknek. Egyetemeinken mindeddig a piacgazdaság nyomásától függetlenül lehetett kutatni és oktatni. A kutatást az állami költségvetésből finanszírozták, az eredményeket pedig publikálni kellett, vagyis meg kellett osztani a társadalmi nyilvánossággal. Az eredmények nyilvános közkincset jelentettek, amiért mindenki fizetett, tehát mindenkinek szükségszerűen járt is.

Mivel ezeket szabadalmaztatni és eladni lehet, a továbbiakban ez kevesek tulajdonába kerül. A tudás végső soron kevesek birtokába kerül. Veszélybe jut így a kutatás és a tanítás szabadsága. A társadalmi nyilvánosságot pedig megfosztják attól, ami neki jár.

Le kell szögeznünk: a felsőoktatás ” a GATS, TRIPS és a bolognai nyilatkozat nyomán „ nyilvános intézményrendszerből magán-, illetve fél-magántulajdonú gazdasági vállalattá válik. Az új felsőoktatási törvény az intézményeket: ”akár a részvénytársaságokat kezeli, mi több, a rektoroknak szánja a cégvezető szerepkörét; a gazdasági szféra működési elveit kívánja ráerőszakolni egy olyan területre, amelynek ahhoz semmi köze„ (Schlett István).

Felrémlik annak a réme, hogy a közjó (bonum communae) hagyományos értelmét elveszíti, és a helyére a pénzpiaci érdek kerül. Minden, ami közszolgálat, eltűnik, helyére a szolgáltatás kerül. De ha így lesz, úgy illik, hogy legyenek maradéktalanul következetesek: a kormányokban át kell nevezniük a miniszter titulust az új trendnek megfelelően salesmanre! Ami esetünkben körülbelül annyit tesz, kereskedő.