Most, hogy Budapest Büszkeségei némi kakiszag közepette (trágyáztak az Andrássyn) huszadik alkalommal tudathatták országgal és világgal, hogy ami teljesen értelmetlen, meddő és a természet törvényeivel ellenkezik, az attól még lehet korszerű, előremutató és a szó legeslegszebb (értsd: amerikai) értelmében demokratikus, miként egyes sündisznók vonzódása a gyökérkefe iránt, az örök­ifjú Kőszeg Ferenc, a lassan feledésbe merülő SZDSZ hajdani üdvöskéje tovább tágította e távlatokat:

„Teljesen önkényes módon úgy gondolom, hogy az együttélést házasságnak lehessen nevezni; az együtt élők száma aligha lehet négynél több. A négy fő ideális, együtt jár azonban azzal a veszéllyel, hogy a közösség két párrá esik szét. Ezért talán jobb, ha a csoport háromtagú; heteroszexuális személyeket tételezve fel, az összetétel egy férfi, két nő, vagy fordítva: két férfi, egy nő. A gyerekek jogait és jogállását természetesen szabályozni kell, az együttélés módját azonban nem szabályozhatja a jog. Azt azonban törvénynek kell kimondania, hogy kettőnél több személy is köthet házasságot. Erre azért van szükség, amiért az azonos neműek házasságára. Hogy senki ne mondhassa, ez csak amolyan furcsaság, nem olyan értékű házasság, mint egy férfi meg nő házassága, és a belőle származó gyerekek is csak afféle zabigyerekek. Az egyenlő méltóság elve megköveteli, hogy három vagy négy ember frigye éppen olyan házasságnak tekinttessék, mint bármely más házasság…”

Ez azért korszakos jelentőségű megállapítás, mert ahogy korábban Semjén Zsolt, a KDNP elnöke egy interjúban ironikusan megjegyezte, nem érti a liberálisokat: ha két azonos nemű ember házasságot köthet, akkor három miért nem? Nos, megérkezett a válasz. Kőszeg Ferenc nem ironizál, hanem bátran felveti mindjárt négy ember frigyének lehetőségét, ami a hozzá hasonlóan távlatos gondolkodókban fölvetheti az öt, a hat vagy akár a hét ember frigyének eshetőségét is, és mivel az emberi nem létszáma e pillanatban úgy hétmilliárdra tehető, e nagyszerű gondolatfutamnak szinte semmi sem vethet gátat, ellentétben az egymás iránt érdeklődő sündisznók és gyökérkefék feltűnően csekély számával…

Eközben egy józan és őszinte magyar miniszter, bizonyos Hende Csaba nyugtalanító bejelentést tett, ami ugyan árnyat vetett Budapest Büszkeségeire, de azok fütyültek rá. Az árnyvetés így hangzott: „Most minden erőnkre, tudásunkra, jóakaratunkra szükség van ahhoz, hogy megőrizzük a békét.” A honvédelmi miniszter az ukrajnai polgárháborúra – amelyre a hazai sajtóban a Demokrata az átlagnál nagyobb figyelmet fordít –, a népvándorlási hullámra és az Iszlám Állam nevű terrorszervezet példátlanul kegyetlen pusztításaira utalt.

Egyre világosabban körvonalazódnak ugyanis egy új hidegháború és egy ezzel keveredő, ettől elválaszthatatlan, de egyelőre még korlátozott, ám annál véresebb regionális vándorháború jellegzetességei. A szomszédunkban tomboló ukrán káosz félelmetes hírei azonban messze nem kapnak olyan sajtóvisszhangot, mint a – uram bocsá’ – buzik és más lököttek felvonulása, vagy az a tény, hogy ahová az Amerikai Egyesült Államok demokratizálás ürügyén az elmúlt évtizedekben betette a lábát, ott elszabadult a pokol. És ez a pokol egyszer csak útra kelt és elindult felénk. És meg is érkezik, egyre növekvő hullámokban. A józan ész és a vigyorgó véleményterror, miként Batman és Joker összeütközése, immár elkerülhetetlen.