Bosszúvágy
A hazai közvélemény túlnyomó részét váratlanul érte, hogy Trócsányi László korábbi igazságügy-minisztert összeférhetetlenségi okokra hivatkozva tulajdonképpen megvétózta az Európai Parlament jogi bizottsága. Váratlan volt, hiszen Trócsányi legitimációja sokkal nagyobb volt egy átlagos biztosjelölténél:
sikeres ügyvédi praxis, egyetemi katedrák itthon és külföldön, párizsi és brüsszeli nagykövet, alkotmánybíró, a velencei bizottság tagja – csak néhány hívószó egy makulátlan karrierből. Ráadásul az egykori miniszer úgy került a Fidesz–KDNP európai parlamenti listájának élére, hogy Orbán Viktor egyértelművé tette, őt fogja biztosnak jelölni, ennek tudatában szavazott a választók 53 százaléka a listára, ezzel együtt pedig Trócsányi biztosságára.
Mindez azonban kevés, mert ahhoz, hogy valaki a bizottság tagjává válhasson, az Európai Parlamentnek is támogatnia kell. Ez jelenleg egy háromlépcsős eljárás: a jogi bizottság megvizsgálja, hogy a jelölt pénzügyi érdekei és pozíciói nem összeférhetetlenek-e a biztosi tisztséggel (i); a parlament illetékes szakbizottságai megvizsgálják, hogy a jelölt szakmailag elég felkészült-e (ii); a parlament plenáris ülése szavazással dönt az összes biztos felhatalmazásáról (iii). Az első lépcsőfok új, 2017 óta létezik csupán, tehát a mostani az első bizottság, amelyiknek a tagjai átesnek ezen a vizsgálaton; a harmadik fázis pedig puszta formalitás: sohasem volt rá példa, hogy a parlament így akadályozta volna meg a bizottság megalakulását.
Egészen biztos vagyok benne, hogy a parlament balliberális többsége előre elhatározta, hogy megbuktatja Trócsányit. Egyszerű politikai bosszúról van itt szó, amelynek előzménye, hogy Orbán Viktor megfúrta a parlament jelöltjeit a bizottság elnöki székére: Von der Leyen azért lehet elnök, mert a magyar miniszterelnök elérte, hogy ne a korábban hazánkat oly sokszor ekéző Timmermans vagy Weber kapja a tisztséget. Mindemellett Trócsányi igazságügy-miniszterként számos olyan törvényjavaslatot nyújtott be, amelyek szükségesek voltak a migráció kezeléséhez, megfékezéséhez. A magyar jelölt számára tehát eleve nem ígérkezett könnyűnek a helyzet, de mégis bízhatott felkészültségében, illetve a fent említett demokratikus legitimációjában.
És itt jön a csavar: a már említett jogi bizottság úgy kaszálta el Trócsányit, hogy esélyt sem adott neki a fair küzdelemre. Ha ugyanis a szakbizottságban próbálták volna alkalmatlanságát bizonyítani, akkor a nyilvános meghallgatáson kiderült volna, hogy a magyar jelölt felkészültsége összemérhetetlen az őt vizsgáztatni igyekvő képviselőkével; a politikai vádakra pedig erős válasz lehetett volna kvázi csúcsjelöltsége és a mögötte álló magyar választók. Ezért kellett tehát a jogi bizottság eljárásán megbuktatni Trócsányit: az itteni meghallgatás szabályozatlan, nincs kialakult gyakorlata, és ami a legfontosabb: az ülés zárt, tehát a közvéleménynek alkalma sincs, hogy meghallgassa az észérveket. Tegyük tehát e helyütt tisztába: Trócsányi László a rendszerváltáskor hozott létre egy ügyvédi irodát, amely az azóta eltelt időben az egyik legnagyobb, legkiválóbb irodává nőtte ki magát. Trócsányi minden egyes közjogi megbízatásánál felfüggesztette ügyvédi tevékenységét, minisztersége alatt az iroda – amelyhez a nevén kívül mostanra semmi sem köti – nem szerződött az állammal. Egyértelmű, ugye? Ha egybevesszük a száraz tényeket, nyilvánvaló, hogy fel sem merülhet olyan körülmény, amely a korábbi minisztert alkalmatlanná tenné a biztosi pozícióra. Ez azonban mindegy, mert az úgynevezett jogi bizottság zárt ajtók mögött, politikai bosszúvágytól túlfűtve úgy döntött, hogy Trócsányi alkalmatlan. Ezek egyébként ugyanazok a politikai erők, amelyek a jogállamiságot és a transzparenciát kérik számon rendszeresen Magyarországon; persze amikor érdekeik úgy kívánják, könnyen félreteszik eme nemes követelményeket.
Szóval Trócsányi összeférhetetlen, mert a mélyen tisztelt jogi bizottság szerint az irodája és a magyar kormány között fennálló kapcsolat alkalmatlanná teszi a biztosi tisztség betöltésére. De nézzünk néhány példát, hogy kik azok, akik esetében viszont semmiféle aggály nem merült fel, akiket a nagy nevű bizottság tökéletesen alkalmasnak talált arra, hogy biztosok legyenek. Itt van például a francia jelölt: Sylvie Goulard. A Macron pártjából érkező politikus 2009 és 2017 között európai parlamenti képviselőként tevékenykedett, majd hazatért Franciaországba, ahol védelmi miniszteri kinevezést kapott. Igen ám, de Goulard asszonynak egy hónapi miniszterség után le kellett mondania, amikor kiderült, hogy EP-képviselőként trükközött az uniós pénzekkel, és jogellenes forrásokból finanszírozta Macron pártjának működését. Sőt, képviselősége alatt, máig tisztázatlan körülmények között, havi több millió forintnak megfelelő dollárt kapott egy amerikai kutatóintézettől. Amikor Von der Leyen bejelentette, hogy Goulard asszony lesz a következő belső piaci biztos, a francia politikusnőt éppen a rendőrség hallgatta ki a fentebb említett ügyekben. Az ügyben az unió csalásellenes hivatala az OLAF is vizsgálódik, mindezek persze egy fikarcnyi kételyt sem ébresztettek a Trócsányit politikai okokból összeférhetetlennek nyilvánító bizottság nagy tudású tagjaiban.
De nem csak a francia jelölttel szemben mutathatták volna meg, mi fán is terem a jogállamiság. Maximálisan makulátlannak találták a belga jelöltet: Didier Reynderst is. Monsieur Reynders igazi polihisztor: korábban úgy töltötte be a belga vasúttársaság vezérigazgatója tisztséget, hogy mellette Jean Gol miniszterelnök-helyettes kabinetfőnöke és az önkormányzati minisztérium főigazgatója is ő volt. Igazi szupermen, na. Nem is csoda, hogy tavaly óta egyszerre két miniszteri tisztséget is ellát a belga kormányban. Mindezeknél is érdekesebb, hogy Reynders úr ráadásul sikeres műkereskedő is: nagyon olcsón vásárolt műtárgyakat ad el nagyon drágán. A sikeres üzleti modell azonban nemrég a hatóságok figyelmét is felkeltette: a gyanú szerint Reynders ugyanis a műtárgyakon keresztül valójában kenőpénzeket mosott tisztára, melyeket különböző fegyverkereskedők fizettek neki. A feljelentés egy belga hírszerzőtől érkezett, aki elmondása szerint már többször is felettesei elé tárta a bizonyítékokat, azonban azok minden alkalommal leállították a nyomozást. Ezek után nem is csodálkozunk azon, hogy a belga ügyészség a napokban megszüntette az ügyet: ebből is látszik, hogy Belgium igazi jogállam.
Nyugat-Európából szemlélve persze egyszerű a dolgok olvasata: már megint a magyarokkal volt probléma, még egy rendes jelöltet sem tudtak kiállítani. Mi persze tudjuk, hogy az igazság Trócsányi oldalán állt, de úgy tűnik, az Európai Parlament politikai bosszúvágytól fűtött képviselői számára ez mit sem számított.
A szerző az Alapjogokért Központ stratégiai igazgatója.