Orbán Viktor megbecsülése töretlen, és az is marad

Nem szemantikai probléma, hogy a múlt század nyolcvanas-kilencvenes éveinek fordulóján Magyarországon „rendszerváltás” vagy „rendszerváltoztatás”, esetleg tréfásan mondva „módszerváltás”, kicsit komolykodva „címerváltás”, vagy mi történt, hanem olyan tartalmi kérdés, amelyre a társadalmi elit valami különös oknál fogva máig nem hajlandó érdemi választ adni. Ebben az a meglepő, hogy az ok ugyanakkor mára tökéletesen világos és elfogadott a közvélekedésben, hogy ugyanis tényleg nem volt rendszerváltás.

Formálisan természetesen megváltozott a rendszer, amikor a népköztársaságiból a társadalom a köztársasági létformába lépett át, annak minden kellékével együtt. Azonban ez nem váltás jellegű folyamat volt, hanem inkább lassú átrendeződés, ha úgy tetszik, átépülés, szakszóval peresztrojka.

A rendszerváltás – vagy ha ez elhúzódik, a rendszerváltozás – lényege ugyanis az, amit a fogalom kifejez: egy állapot egy adott pillanatban megszűnik és egy új állapot jön létre. A társadalom lezár egy fejezetet és húz egy vonalat. Ami azelőtt jó volt, ezután nem biztos, hogy jó lesz. A közösség eldönti, hogy mely dolgokat tart megtartásra érdemesnek és mely dolgokat vet el. Kiket jutalmaz meg és milyen érdemeikért, és kiket büntet meg és milyen bűnökért. A változás, amely nem szükségszerűen véres és nem szükségszerűen robbanásszerű, tehát nemcsak formai, hanem tartalmi, lényegi szinten is visszavonhatatlanul végbemegy.

A XX. században Magyarországon volt már egy rendszerváltozás, 1945 és 1948 között. Az új elit az előzőt fizikailag megsemmisítette. Vagyonából kisemmizte, tagjait börtönbe zárta, kivégezte, kitelepítette, emigrációba kényszerítette, erkölcsrendszerét lerombolta – szerencsés volt, aki a régi elit tagjai közül csöndes segédmunkával megúszta.

Nálunk nem ez történt. A folyamat az előre kijelölt pont – 1989. október 23. – előtt már jóval korábban elkezdődött bizonyos össztársadalmi kedvezmények (utazási könnyítések, egyesületi törvény és egyebek), új gazdasági klíma kialakítása (új vállalkozási formák bevezetése, külföldi cégek beengedése, személyi adózás, többlépcsős bankrendszer, előprivatizáció és mások), és ami talán a legfontosabb, a közvélekedés és a közmorál áthangolása (reformkommunista kezdeményezések, kötelező kettős jelölés, Nagy Imre fokozatos rehabilitálása, 1956 újraértékelése, értelmiségi mozgalmak, körök, pártkezdemények és hasonlók) révén. Ez a gondosan előkészített és végig kordában tartott átnövesztési folyamat olyan simán ment végbe, hogy a társadalom gyakorlatilag semmit sem vett észre – nem a formából, mert azt észrevették és nagymamástul rohantak Gorenjéért Bécsbe – annak lényegéből: véget ért egy diktatúra és elkezdődött egy demokrácia.

Ezt az ellentmondást kíméletlen őszinteséggel tárta fel néhány hónappal az első, úgymond „szabadon” választott kormány hivatalba lépését követően a minden bizonynyal titkosszolgálati közreműködéssel kirobbantott taxisblokád, amely valójában egy revansista puccs előkészítése volt.

Ehhez két megjegyzés. Az első demokratikus választást célszerű csak megszorításokkal elfogadnunk „szabadnak”, mert a társadalomnak semmiféle ismerete nem volt az egyes versenyzők identitását illetően, tehát formálisan szabadon, de lényegében vakon döntött – a szabadság első feltétele ugyanis nem a döntés, hanem a megismerés, amit Jézus így fogalmaz meg: „az igazság szabaddá tesz”, a döntés csak ezután következik -, másrészt a versenyből nem zárták ki a választás pillanatában is működő diktatúra képviselőit. Nem csoda, hogy a társadalom rosszul döntött. Azt helyesen tették az emberek, hogy a diktatúra két par excellence pártját, az MSZMP-t és az MSZP-t meglehetősen lepontozták, miáltal őket kizárták az érdemi beleszólás lehetőségéből, viszont mint utóbb kiderült, a diktatúra harmadik pártját, a bolsevik SZDSZ-t annak ravaszul antikommunista, tehát megtévesztő retorikájára hallgatva, alaposan felértékelték, minek következtében a beszivárgott kommunista ügynököktől amúgy is megterhelt kereszténydemokrata koalíció három új pártja működésképtelenné vált.

Téves tehát az a megközelítés, amelyik az SZDSZ-t a rendszerváltás árulójának tekinti. Az SZDSZ egy markáns bolsevik deszantalakulat, amelyet a kommunista párt főideológusa, Aczél György utasítására hoztak létre. A megtévesztő nevű „demokratikus ellenzék” feladata a kommunista nómenklatúra számára a hídfő megépítése volt a polgári demokratikus oldalon, hogy az immár a sérthetetlen magánvagyon biztonságába helyezett gazdasági hatalomból a diktatúra elitje visszatérhessen a politikai hatalomba is, tartalmilag teljessé téve az álcázott restaurációt.

A másik megjegyzés pedig az, hogy nem azért tette a taxisblokád első napjaiban Budapest akkori rendőrfőnöke a szállóigévé váló kijelentést, hogy amennyiben a kormány a tüntetőkre óhajtana lövetni, akkor a rendőrök megtagadják a parancsot, mert meg akarta rágalmazni az MDF-koalíciót, mint sokáig sokan hitték, hanem azért, mert a provokáció benne volt a baloldali forgatókönyvben. Ezért volt látványos a bolsevik SZDSZ, valamint az általa irányított nyomorúságos köztársasági elnök kiállása a törvényes rendet felforgató lázadók mellett… Hogy a puccs végül miért maradt el, annak okairól semmit sem tudunk. Valamiért megváltozott a forgatókönyv. Talán azért, mert a vértelen változat is elsöprő baloldali sikert hozott.

A Fidesz akkori szereplése sokaknak feltűnt. A fiatal generáció felismerte a helyzetet és elítélte a törvénysértő blokádot. Az SZDSZ-Fidesz-kapcsolatban ekkor támadhatott az a repedés, amely néhány év múlva látványos szakításhoz vezetett. Az SZDSZ ugyanis a múltat, a Fidesz pedig a jövőt szolgálta.

Horn Gyula fején a legendás vaskoronával mint Kádár János reinkarnációja tért vissza. Ő volt a jó király, aki megbocsátott ellenségeinek, s aki a szocialista kisember nyelvén beszélve, annak ígéretét hordozta, hogy visszaállítja a megszépített szocializmust. Ami persze a részben már kifosztott és éppen javában fosztogatott országban nem sikerülhetett. Jött Bokros Lajos.

Ezt a folyamatot sokan és sokféleképpen elemezték. De még senki nem vette a fáradságot, hogy belegondolja magát a legfontosabb szereplő, a kádári kisember, a szocialista tömeglény helyzetébe. Arra az emberfajtára gondolunk, amely egy egész világrendszer kontraszelekciójának terméke. Silány otthonokban silány körülmények között nőtt fel. Silány iskolákban silány tanárok silány tudást adtak át neki, ami nem volt jó semmire, ezért silány erkölcsisége és silány munkaereje csak arra tette őt alkalmassá, hogy a kötelező foglalkoztatás lágerében lézengve, néha hazalopkodva ezt-azt, valahogy elvegetáljon a nyugdíjig. Olykor fusizzon vagy a háztájiban matasson, hogy egy kis mellékesre tegyen szert, állami ünnepeken egy kis vállalati jutalomban, béremelésben reménykedjen, gyűjtsön Trabantra, hétvégi telekre, televízióra, és végül megöregedjen… És akkor rázúdult ez az iszonyú változás.

Ki törődött vele? Az új, éhes nagytőke számára fölöslegessé vált. Aki nem tudott nyugdíjba menekülni, az munkanélküli lett. Tudás, tartás, tartalék híján semmi esélye nem volt arra, hogy a létért indított versenybe benevezzen. De ha mégis, mert az ügyesebbek, az életerősebbek azért jutottak valamire, arra aztán végképp nem volt hajlandó, hogy leszámoljon addigi életével. Felfogta-e valaki, hogy a konzervativizmus, amelyre oly lelkesen és büszkén hivatkozik a polgári réteg, a kádári kisembert még inkább jellemzi? Elvégre mit akar ő? Azt, hogy az élete úgy legyen jobb, hogy ne kelljen megtagadnia ifjúságát, hogy ragaszkodhasson mindahhoz, amit valaha szépnek és jónak talált. Úgy szeretné élni az életet, hogy amit eddig élt, az folytatódjék, csak jobban, ha lehet. Ez konzervatív szemlélet. Szemben a polgáréval, aki a változást, méghozzá a gyökeres változást hirdeti. Azt állítja ugyan, hogy visszatérést akar, de egy olyan létállapothoz, amely olyan messzire került az időben, hogy abból szinte semmit nem lehet praktikusan a mai létállapotba átemelni. Mellesleg, a világháborút követően a diktatúra taktikusan az előző létállapot címszereplőit történelmi bűnökkel vádolta meg, amit a társadalom többsége a tartós nyomás hatására végül nagyrészt elfogadott, mint ahogy elfogadta a diktatúra ideológiai alapjait is. Nem csoda, hogy a homo kádáricus horthysta zombinak látja a nemzeti újraébresztés híveit.

Az a helyzet, hogy amint a diktatúrát irányító és működtető kommunista elit tökéletes épségben mentődött át a mai gazdasági-politikai elitbe, ugyanilyen tökéletességgel mentődött át ennek klientúrája és a klientúra cselédhada is, az akkor is és vélhetően most is nagyra becsült „szocialista kapcsolatok” és „szocialista erkölcs” eszközrendszerével egyetemben. Ki gondolná, hogy valójában ők a várvédők, akik hatvan évvel ezelőtt rendezkedtek be a tartós létre, és a polgári értékrend hívei az ostromlók? Ez az oka, hogy az ostromlók nem tudnak olyat ígérni nekik, amiért feladnák a várat. Hiszen mit akarnak a várvédők? Maradni. Ott, ahol apáik, nagyapáik éltek. És mit akarnak az ostromlók? A várvédőket elűzni onnan.

Itt és most tökéletesen érdektelen, hogy a történelem utóbb melyik seregnek ad igazat. Budát a török másfél évszázadon át lakta. Kialakult egy sajátságos pszeudokultúra. De ez is kultúra volt. Schulhof Ignácz őszintén elsiratta a török Budát.

Ebből a szempontból a mi „rendszerváltozásunk” olyan, mintha a török 320 évvel ezelőtt azzal a feltétellel engedte volna be az ostromló magyarokat és németeket Budára, hogy az új létállapotban demokratikus konszenzusra kell jutnia magyarnak, németnek és töröknek, mellesleg úgy, hogy a törökök vezénylik le a bevonulást, ők privatizálnak, de a felgyülemlett adósságot az új lakosság viseli. Érzékelve a történelmi párhuzam további kísértéseit – például, hogy török kézen maradt a média -, sok minden érthetővé válik…

* * *

Körösényi András politológus, egyetemi tanár írja a Heti Válasz 21. számában, a Miért veszített a jobboldal? című cikkében: „A Fidesz egységes jobboldali néppárttá alakításának Orbán Viktor által meghirdetett – és »vaskézzel« érvényesített – programja megbukott. (…) Többen rámutattak – helyesen – arra, hogy az ellenzék vezetőjének politikai lendülete kifulladt, politikai helyzetfelismerő és ítélőképessége megkopott. A rendszerváltással, majd a jobboldal 1994-98 közötti újjászervezésével összefonódott személye ma már a szükségessé váló jobboldali megújulás gátja. A jobboldalon belül terjed az a meggyőződés, hogy Orbánnal nem lehet többet nyerni.”

Ez nem igaz. A „jobboldalon belül” nem terjed az Orbán-ellenes hangulat. Éppen ellenkezőleg. A jobboldalon Orbán Viktor megbecsülése töretlen. Ezzel szemben a jobboldalhoz a jelek szerint csak ideiglenes jelleggel csatlakozott liberálisok körében igen sokan látják úgy, hogy ez az a pillanat, amikor meg lehet végre szabadulni Orbán Viktortól és vissza lehet térni a liberális zónába.

Miért? Az idézett lapszámban Pesti Sándor politológus A polgári oldal jövője című cikkében kicsit barátságosabban mondja: „Mindezen – és persze még jó néhány – szempontot mérlegelve kell meghoznia a Fidesz arra illetékes, választott testületeinek a bölcs döntést. A legszerencsétlenebb opciónak azt tartanám, ha minden formális jogkör nélkül, egyfajta szakrális-spirituális vezérként lebegne tovább az éterben. Amennyiben formálisan is megmarad pártvezérként, örömmel venném, ha újra komolyabban venné a klasszikus parlamentarizmus magyar és európai hagyományait.”

Erre mondják pestiesen, hogy védjen meg téged a Pesti Sándor! Mellesleg a „szakrális-spirituális vezér” szerep nem Pesti rémálma, ez a „Lenin a Mauzóleumban”-figura komolyan felmerült a polgári oldal liberálisainak körében, mondván, hogy Orbán már nem kell a pártnak, de a rá szavazók tömege igen. Amivel egyébként nem az a legfőbb baj, hogy roppant ízléstelen és hálátlan – mert ezt a két megfontolást a politikában csak a nemes gondolkodású emberek ismerik -, hanem az, hogy sztálinista logika. A riválisait módszeresen kiirtó Sztálin és az őt követő szovjet diktátorok pompásan kiaknázták a közszemlére kitett „szakrális-spirituális vezér”, V. I. Lenin egyedülálló nimbuszát. A 2006-os választásokon a jobboldali egységpártra szavazó, durván kétmillió háromszázezer szavazóból feltehetően körülbelül kétmillió személyesen Orbán Viktorra szavazott, pontosabban arra a reményre, amelynek beteljesülését tőle várták, az ő személyében látták a garanciát. A lázadó liberálisoknak Orbán már nem kell, de a kétmillió mucsai szavazata annál inkább. Bolsevik szemlélet.

Ilyenformán, akár vidám ávós humornak is vehetnénk Pesti Sándor azon megjegyzését, hogy amennyiben mégis elmaradna a mumifikálás, akkor Orbán Viktor saját érdekében jól teszi, ha „komolyabban veszi a klasszikus parlamentarizmus magyar és európai hagyományait”. Ugyanis a fentiek után nem lehet sok kétségünk afelől, hogy liberális körökben milyen demokráciafelfogást és milyen parlamentarizmust tartanak klasszikusnak és európainak. Hankiss Ágnes a Hír Televízióban név nélkül, de azonosíthatóan szélsőjobboldalisággal és Amerika-ellenességgel vádol meg jobboldali médiumokat, köztük a Demokratát is. Hankiss ezzel elárulja, most, hogy a választást elvesztettük, a liberálisoknak már nincs szükségük a mucsai bunkók fórumaira sem, egyúttal sajnálkozását fejezi ki, amiért „a Fidesz átengedte a szabadelvűséget az SZDSZ-nek”. Egy másik műsorban Schmidt Mária azon sajnálkozik, hogy a „demokratikus ellenzék” utolsó mohikánja, a „rendszerváltó” Magyar Bálint kiszorult a kormányból. Mintha nem Magyar lett volna a legkártékonyabb kormánypolitikus az elmúlt ciklusban. Mintha nem tudná Schmidt Mária, hogy az SZDSZ soha egy percig nem volt sem ellenzéki, sem demokratikus, hanem az „átépülő” bolsevizmus álcázott harci alakulata. A Terror Háza múzeum főigazgatója a neobolsevik Hiller ellenében megvédelmezi az echte bolsevik Magyart. Társai másutt a szovjetellenesség – bocsánat, Amerika-ellenesség – megbocsáthatatlan vádját emlegetik. Visszafordult az idő?

Ami azonban a sajátosan magyar „klasszikus parlamentarizmust” és Orbán Viktor ahhoz való viszonyát illeti, arra vonatkozóan tán szabad emlékeztetnünk Pesti Sándort, elvégre mint politológus bizonyára hallott róla, hogy a „klasszikus magyar parlamentarizmust” és jogállamiságot számunkra szerencsés módon ezer éve folytatólagosan rögzíti a Corpus Juris Hungarici (Magyar Törvénytár). És az a különösen örömteli helyzet, hogy e tekintetben Orbán Viktor még Antall Józsefnél is messzebb jutott a tradicionális nemzeti alkotmányosság helyreállításában. De ha már itt tartunk, úgy tetszik, végzete tán éppen ez, hogy nem volt módja, lehetősége, vagy tán ereje használni azt a kincset, amit a Gondviselés a kezébe adott. Ám ha így volt, ennek felerészben a liberális csapat az oka.

* * *

A nemzetközi kommunista mozgalom sokkal inkább üzleti, mint elvi jellegét már elég korán felismerték. Az azonban a legújabb kor hozadéka, hogy a meghaladottnak hitt proletár internacionalizmus intézményrendszere mennyi hasonlóságot mutat a modern nemzetközi nagytőkéével. Ennek elemzése túlságosan messzire vezetne. Egy új jelenségre azonban már most felfigyelhetünk:

A globalizmusra, amely az Amerikai Egyesült Államok és Izrael bírálhatatlanságát és felsőbbrendűségét hirdeti, és könyörtelenül megbünteti az ellene lázadókat, szokatlan és elgondolkodtató válasz érkezett – íme egy újabb bájos paradoxon – főleg az úgynevezett nemzeti bal irányából. Az új fundamentalizmus mások mellett például Vlagyimir Putyin, Hu Csin Tao, Hugo Chavez, Evo Morales, sőt bizonyos értelemben Mahmud Ahmanidedzsad és persze az elpusztíthatatlan Fidel Castro nevéhez fűződik. Úgy tetszik, a világ frappáns választ talált az internacionalistából lett multikulturalista kihívásra, a szupernacionalizmust. A széthulló Szovjetunióból lett Oroszország a szemünk láttára formálódik át – a nemzeti struktúrát aggasztó gyorsasággal szétrohasztó korai maffiakapitalizmus brutalitásával leszámolva – egy racionálisan megszervezett gigantikus óriásvállalattá, amely ha így megy tovább, igen hamar a világ legnagyobb és legsikeresebb óriáscége lehet. A Shell, az Exxon, a Microsoft és a többi gigász ereje félelmetesen nagy. Nemzetek és államok rogynak térdre előttük. Oroszország, Kína, Irán, Venezuela azonban nagyságrendekkel nagyobb vállalatok lehetnek. A jelek szerint a szocializmus kontra imperializmus paradigmát felváltó globalizmust igen hamar a szupernacionalizmus kora váltja fel, ahol egy-egy óriásállam komplex vállalatként lendül támadásba, a japán óriáscégek kaisha-identitásának megfelelő modern nacionalista nemzettudatot és a vallás mozgósító erejét használva fel motornak a globalista nagytőke által kiépített nemzetközi autópályákon…

Közös érdekünk, hogy még időben megkérdezzük a polgári oldal lázadó liberálisait, akik egyre elszántabb dühvel védelmezik a globalizmust és az amerikai orientációt: biztos, hogy még mindig az a legnagyobb ülep, biztos, hogy még mindig nyalni kell?

* * *

A 2006-os választási vereség, azaz a sikertelen ostrom oka alapvetően a társadalmi analízis hiánya. A Szövetség megpróbált kurrens termékeket előállítani és azokat reklámozni abból a végzetesen hamis feltételezésből kiindulva, hogy saját bázisát már úgyis megnyerte, új vásárlókat kell szereznie, tehát mostantól a túloldali plázaszavazóknak kell plázareklámot csinálni, holott a Fidesz-Magyar Polgári Szövetség nevű nagyvállalat egyetlen terméke az ethosz, a polgár ethosza, amely nem rokon a proletár igazságával, elsősorban azért nem, mert az utóbbit éppen a közös igazság hiánya jellemzi.

Az eredmény ismert. Amíg a baloldali részvénytársaság üzleti tanácsa a pszichésen sérült, gyámoltalan Medgyessy Pétert eredményesen lecserélte a sikeréhes és egy veszett kutya (róka) agresszivitásával támadó Gyurcsány Ferencre és virtuális hitvesére, a nőiesen selypegő Hiller Istvánra, addig a polgári oldal liberálisai bojkottálták Orbán Viktor azon törekvését, hogy a zárt körű klubra hasonlító Fideszt a tradicionalista jobboldalba organikusan illeszkedő nagyvállalattá fejlessze. Az elszigetelődött Orbán látszatcselekvésekbe menekült. A néppártnak csak a kulisszáit sikerült felépítenie, a mélystruktúráról szó sem lehetett. A liberális szárny visszavert minden kísérletet és gúnyosan nézte, ahogy az elszigetelődött pártelnök hűséges, de alkalmatlan híveivel küszködik. Mellesleg, a hűség is viszonylagos volt. A szerver- és vizsla-botrányok dilettantizmusa egyszerűen nem hihető el. Valószínűbb, hogy a liberális szárny már korábban eldöntötte, a veszedelmesen jobbra tartó Orbánt meg kell buktatni, amihez a politikai alapot majd a választási bukás teremti meg. Az a kellemetlen igazság, hogy ez a feltételezés egy csapásra megmagyarázza a Szövetség minden irracionalizmusát…

Orbán Viktor egyik nagy hibája az lehet, ami alighanem a legnagyobb érdeme is, hogy valóban hisz a szeretet és az összefogás erejében. Amikor a polgári körök mozgalma körülölelte az addig őszintén szólva meglehetősen zárkózott Fideszt, amelyet minden bizonnyal sokkolt ez a rajongó szeretet, hiszen pár hét alatt több polgári kör alakult az országban, mint ahány tagja addig a Fidesznek volt, akkor a párt belső magja a csöndes ellenállást választotta. A néppárttá alakuló kongresszuson Orbán még teljes joggal jelentette be, hogy az év végére a Fidesz-Magyar Polgári Szövetségnek legalább százezer tagja lesz – mert ennyi bizonyosan lett volna, ha a Fidesz nem áll ellen -, a párt visszaverte a rohamot. A Szövetség létszáma megnőtt, de a tervezettnek csak a negyede jött össze, azaz a régi Fidesz továbbra is megőrizte hegemóniáját.

Ezt követte a néppárti szerkezet módszeres lebutítása. Orbán helyesen látta, hogy egy klubszerűen működő választási párt felépítése más, mint egy mozgalmi bázisú néppártté. Ezért hirdette meg a tagozatokat, amelyek rövid felvirágzás után kivétel nélkül mind elhaltak. Faludi Sándor, Vigh Ilona, Kontur Pál, Pálinkás József és a többiek légüres térbe kerültek, pedig példának okáért a Pálinkás vezette kulturális tagozatba rövid időn belül többen jelentkeztek, mint ahány tagja a Fidesznek addig volt, s elképzelhető, hová fejlődhetett volna a gazdatagozat, amelynek hűlt helyére most a Magosz lépett. És így tovább.

* * *

Súlyos hiba volna tehát az elszabotált rendszerváltozás következményeiért egyedül Orbán Viktort okolni. A dolog ugyanis éppen fordítva áll. A polgári tábor, azaz a nemzet értékesebbik része, amely mind szellemi, mind lelki értelemben továbbra is igényli azt a történelmi megigazulást, amely mellesleg hoszszú távon Kádár népének is szebb és jobb életet hozna, lépésenként nyeri vissza erejét és öntudatát.

Ez a gyógyulási folyamat olyan, mintha valaki egy hosszú betegség alatt időlegesen megbénult volna és most megpróbálna újra járni. Első lépteit több bukás kíséri, mint siker, de ebből az orvosok nem azt a következtetést vonják le, hogy amputálni kell, hanem éppen ellenkezőleg, biztatják, próbálkozzon, meg fog erősödni: ha hisz önmagában és szívós, akkor egyszer még táncolni, futni fog.

Így van a polgárság önmagával. December ötödike fájdalmas bukás. Biztató jel viszont, hogy évről évre többen zarándokolnak el Csíksomlyóra: százezrekben, milliókban ébred fel a közös nemzeti tradícióba, a kereszténység és a magyarság szétválaszthatatlanságába vetett hit. Továbbá, amíg egy európai típusú vállalatot – végső soron egy államot is – tervszerűen irányít egy vezetés, akikhez a beosztottakat csak érdekkapcsolat fűzi, addig a család legnagyobb kiterjesztése a nemzet, amelynek, akár a családnak, feje van.

Elképzelhető, hogy Orbán Viktor számára túl nagy ez a teher. Nem lehet könnyű egy faluról elszármazott fiatalembernek elviselni azt, hogy a nemzet jobbik fele fejedelemként tekint rá. Pedig az a sajátos lelki kötődés, ami határokon belül és kívül Orbán Viktor és a polgárság között létrejött, az bizony a legtermészetesebb és legősibb kapcsolat. És ezen az sem változtat, hogy a bolsevik tömegmédia idétlen majmai gúnyolódnak ezen, és szitkaikat a lent járók fejére hajigálják. Azok csak majmok.

Nem cél Orbán Viktort sem túl-, sem alulértékelni. Személyében nem több senki más embernél. Bizonyosan van nála okosabb, műveltebb és tapasztaltabb ebben az országban, nem is kevés. De ettől függetlenül, senkiben sem merül föl annak kétsége, hogy nem elhivatott. Hogy miért alakult így, azt érdemes volna végiggondolni. Igenis lehetne beszélgetni erről. Hogy miképpen alakul ki az a sajátos lelki kapcsolat, amelynek hatására kortól és nemtől függetlenül emberek milliói feltétel nélkül önkéntesen egy személyre ruházzák minden bizalmukat és szeretetüket. Nem vitás, hogy ez az ajándék iszonyú teher. A múlt század elején Horthy Miklós is viselte. Bizonyos értelemben Kádár János is – „ha az Öreg tudná, mint művel ez meg az…” A szállóigeként terjedő sóhaj ismerős. Fejedelem lett Nagy Imre is, aki halálában magasztosult fel ehhez a méltósághoz, éppen úgy, mint majd később Antall József, de megérintette ez a történelmi szerep még a vaskoronás Horn Gyulát is, aki sorstársait, a nyugdíjasokat királyi gesztussal ingyenes utazással ajándékozta meg, s világnézettől függetlenül minden nyugdíjas azóta újra és újra meg is köszöni „a Gyulának”. Visszaugorva az időben, így lett fejedelem a szabadelvű Kossuth Lajosból, akit a nép „Kossuth apánk” néven emleget. Úgy tetszik, a bolsevista és liberális agymosás sem képes kitörölni a kollektív emlékezetből és a néplélekből a mindenkori fejedelem iránti hűséget. Magyarország ugyanis a néplélekben továbbra is királyság maradt: Mária és Isten királysága, kiket Őfelsége, a Szent Korona képvisel. Ez így van, ez ellen kár lázadni, fölösleges a liberális visongás, a bolsevik harag. Magyarország örök.