Centenáriumok – 2018

John Lukacs írja Budapest 1900 című lenyűgöző művében, hogy egy századforduló megértéséhez nagyjából plusz-mínusz húsz évet kell hogy szemügyre vegyen a történész.

Önkényes korszakolása ez Lukacsnak, de választott témája kapcsán – Budapest a századfordulón – mindenképp igaznak bizonyult. A XIX. század végének nagy európai változásai, a megszilárduló új nemzetállamok, a három nagy ideológia, a liberalizmus, konzervativizmus és a szocializmus ádáz pártküzdelmei, a különféle eman­cipációk és a régi feudális rend új, polgári kapitalizálódási folyamataival keveredve felbomló és újjászülető nemzetállamokhoz vezettek. De mindezek mellett háborúkhoz. És abból is az első világháborúhoz.

1900-ban még semmi nem látszott ebből. 1918-ban pedig már minden. Milliók haltak meg háborúban, és csak 1918-ban 25 millióan spanyolnáthában. Ez utóbbi világméretű járvány jelezte, hogy új korszakba lépett a glóbusz. Ami korábban elképzelhetetlen volt, hogy egy helyi járvány világméretűvé váljon, az is megtörtént. A globalizáció az élet minden területén új korszakba lépett a világháborúval és a világjárvánnyal.

És ha igaza van John Lukacsnak, akkor a XX. század is valahol 1918-ban kezdődött. És akkor nagyjából most, 2018-ban végződik. Furcsa centenáriumok jönnek tehát ebben az évben, és érdemes őket mind úgy számba venni, hogy általuk valami új, valami végletesen és véglegesen XX. századi kezdődött el bennük. És talán a 2018-as év eseményeire vonatkozóan pedig igaz lesz, hogy bennük meg valami véglegesen és végletesen XXI. századi események kezdődnek el.

És persze érdemes párhuzamokat is vonni, még akkor is, ha ezek netán önkényesek, vagy épp nem minden tekintetben felelnek meg a történettudomány komparatisztikai szabályainak. De tegyük meg, ha jót, helyeset és pusztulást elkerülő következtetéseket vonunk le belőlük.

1918 sok mindenre tanítja a világot, és kell hogy tanítsa a magyarságot is. Merthogy a világ egyik részének a győzelem éve ez. A másik részének meg a vereségé. Ahogy a XX. század nagy diktatúráinak is ez az év a bölcsője. És a világok közé szorult Törökország, óriási veszteségei mellett, egy örmény genocídium után ugyancsak ebben az évben lép be a XX. századba. Addig XIX. századi világának utóvédharcait folytatja.

Az orosz bolsevikok egy évvel korábban, 1917 februárjában indulnak el hódító útjukra, de a polgárháborús események véglegesen 1918-ban lökték be őket XX. századi hatalmukba. Mégpedig egy brutális esemény kapcsán. A cári család lemészárlásával. Lenin parancsára. Lenin személyes bosszújának tartotta a kivégzést, mivel a III. Sándor cár ellen merényletet elkövető terrorista bátyját az udvar kivégeztette.

1918. július 16-ról 17-re virradó éjjel a cári család tagjait felébresztették, arra hivatkozva, hogy átszállítják őket egy biztonságosabb helyre. II. Miklóst, Alexandra Fjodorovnát, öt gyermeküket, a már 22 éves Olgát, a 20 esztendős Tatjanát, Mariját, aki épp 18 volt, Anasztaszija hercegnőt, aki 16 éves ekkor, és az ifjú Alekszej cárevicset, aki 14 éves, a család négy szolgálója kísérte. Útjuk rövid volt. A bolsevikok Lenin parancsára levitték őket a ház pincéjébe, ahol velük szemben, csőre töltött puskával felsorakozott a kivégzőosztag, és lőni kezdtek. Az uralkodó és felesége azonnal meghalt, a szolgálók halálosan megsebesültek, az ifjú cárevicset közvetlen közelről a kivégzés parancsnoka pisztollyal fejbe lőtte. De a lőpor miatt akkora füst keletkezett a zárt pincében, hogy semmit nem lehetett látni, csak a sikoltozást és a hörgéseket lehetett hallani. A gyilkos kommunisták ezért szuronnyal folytatták. A zavarodott gyermekek védtelenül kapták a szúrásokat. Egyiket a másik után. Ömlött a vér mindenfelé. A pengék cuppogtak a cári gyermekek húsában. A kivégzés nyomainak eltüntetésére kivezényelt brigád tagjai közül többen rosszul lettek a látványtól, a vérnyomokat fűrészporral szórták le; a hullákat teherautókra pakolták, és a város közelében lévő erdőbe vitték, ahol meztelenre vetkőztették, megpróbálták elégetni, majd elásták. Pár nappal később visszatértek, kiásták, és több holtestet savval öntöttek le, majd újból elásták őket. Bár nyolc nap múlva, július 25-én a fehér csapatok elfoglalták Jekatyerinburgot, és bár a Szovjetunió kikiáltásához még négy évre volt szüksége a bolsevikoknak, a cári család lemészárlása pályára állította a XX. századi Oroszország sorsát.

És 1918 a weimari köztársaság születésnapja is. Azé a köztársaságé, amely egyszerre kínálta a szabadságot és a nácizmus felemelkedését a németeknek és Európának. És aztán az utóbbit választották. Szabadon, választásokon, nagy többséggel. És akkor rendben is van a náci birodalom? 1933. március 5-én a német nép kinyilvánította akaratát: Adolf Hitlert akarta hatalmon látni. Európa demokratikus szabályai szerint ezt tiszteletben kellett tartani. De vajon jól döntöttek a németek? Hitler tiszteletet követelt nekik Európában. És ezért cserébe szabadságuk egy részét kérte, s ők boldogan fizettek ezzel a büszkeségért cserébe. Ezt szülte az idén 100. születésnapját ünneplő weimari köztársaság.

És a sok győztes antanthatalomhoz tartozó mellett mi, magyarok mint vesztesek kell hogy tanuljunk 1918-ból, 1918-tól.

Ha egyetlen dátumot kellene kiemelni és szimbolikusan belesűríteni ezeknek a századfordulós éveknek a politikai kudarcát, akkor az 1918. október 31. lenne. Győz az őszirózsás forradalom, Hadik János gróf egynapos miniszterelnökségével minden idők legrövidebb idejű „kormányzását” valósítja meg a magyar történelemben, és e napon gyilkolják meg Tisza Istvánt. Tormay Cécile Károlyi parancsának tulajdonítja a gyilkos katonák lövéseit. Pölöskei Ferenc, A rejtélyes Tisza-gyilkosság című könyv szerzője nem zárja ki, hogy a merénylet elkövetői nem magyar, hanem a hadseregben szolgáló délszláv nemzetiségű katonák voltak.

December 1-jén Erdélyt elcsatolják a románok. Ekkor Kolozsvár népességének 86 százaléka magyar, 9 százaléka román. Eltelt 100 év. Kolozsvár népességének 86 százaléka román, 14 százaléka magyar.

Mindezek szellemében fürkésszük 2018 eseményeit is. És töprengjünk el minden nap: vajon ma kezdődik az igazi XXI. század?

Boldog új évet!