Nem fogunk számháborúba kezdeni. Egy olyan, számokkal sűrűn átszőtt területen, mint az egészségügy, el kell kerülni a látszatát is, hogy végeláthatatlan adatsorokkal manipuláljuk az olvasót. Csakhogy a számokat cikkünk elején mégsem kerülhetjük ki teljesen. Ennek az az oka, hogy ami az elmúlt tíz évben a hazai egészségügyben történt, világviszonylatban is példátlan.

Hirdetés

Igen, kedves „oktatásstadionegészségügyező” másként gondolkodó, képzeld, ez a rögvalóság. A magyar egészségügyben olyan bérfejlesztések zajlottak és folyamatosan zajlanak most is, amelyekre gyakorlatilag nem ismerünk példát. Sem itthon, sem máshol.

2010-ben a rezidensek egy része éppen úton volt nyugat felé, ahová a Gyurcsány–Bajnai-kormányok űzték őket. Aztán egyszerre érdemes lett itthon maradni, kiszámítható jövőképet és méltó fizetést kaptak a polgári kormánytól. Hasonlóképpen rendezték a mentősök helyzetét, ők rövid időn belül nagyjából a kétszeresét keresték meg a 2010 előtti fizetésüknek. A jelenleg is zajló bérfejlesztésben ápolók és védőnők a fő érintettek – 2022-re egy ápoló járandósága átlagosan a két és félszerese lesz a 2016 előttinek. Nemrégiben pedig az orvosok fizetését duplázta meg a kormány.

Mondhatnánk, hogy ez bizony sikertörténet a javából. Még akkor is, ha tekintetbe vesszük a magyar egészségügy 2010 előtti méltatlan, európai összehasonlításban is alacsony fizetéseit. Csakhogy mi Magyarországon élünk, és akad itt néhány millió honfitársunk, akiknek az alantas, irigy, sunyi indulatokat felszító pártokkal kiegészülve rendre sikerül elrontani a közös siker felett érzett örömünnepet. Mert ennek a Magyarországnak semmi sem elég. Megduplázzák a fizetéséket? Miért nem triplázzák meg? Egyáltalán: miért nem ingyenes minden? Miért nincsenek közboltok, ahol csak el kell venni az árut, ahogyan az utópista szocialista eszelősök megálmodták? Valamint miért nincs alapfizetés, hogy megmozdulni se kelljen, de a pénz azért folyamatosan érkezzen az állam nevű fejőstehéntől? Személyes kedvencem az a szöveg, hogy még a soha nem látott mértékű fizetésemelés sem hozza haza a külföldön dolgozó orvosokat (ezt konkrétan a HVG.hu adta címben), valamint az ellenzéki aggodalom, hogy jaj, emelték a fizetéseket, még többen mennek majd külföldre. Persze. Én egyszer szilvát ettem a szilvafa alatt, és azon morfondíroztam, hogy miért nem ehetek arról a fáról körtét is. Milyen szép, amikor az egyik gondolatunkat összekötjük a másikkal, és még kapcsolatot sem kell találni köztük.

Korábban írtuk

Arra a kérdésre, hogy miért nem tartunk Svájc, Norvégia, de legalábbis Ausztria szintjén, ami a fizetéseket és a családi vagyont illeti, a választ nem az egymást váltó kormányok működésében kell keresnünk. (Hiszen itt van most nekünk tíz éve minden kormányok legjobbika, gyarapodnak a családok, dőlnek a kedvezmények, épül az ország, duplázódnak a fizetések – de ugye, ez sem elég.) A keserű válasz arra a kérdésre, hogy ők miért igen, mi pedig miért nem, máshol keresendő. És a válasz egyre inkább eltolódik a magánszféra, az egyes ember, az átlag állampolgár tudati szintje, képességei, felfogása felé.

Hogy miért nincsenek nálunk svájci, norvégiai fizetések? Például azért, mert ha az előtted autózó balra akad fordulni, és egy kicsit mutogatnak udvariasan a mellékútról kifordulóval, hogy most kinek is volna elsőbbsége, akkor te vadul beelőzöl jobbra, és vérvörös fejjel ordítasz az előtted autózóra. Mert öt másodpercet sem tudsz várni. Ugyanígy kikelsz magadból, amikor kifordul eléd egy parkoló autó, úgyszintén öt másodpercről volna szó, de te nyomod a dudát, anyázol, fenyegetőzöl, teljesen kivetkőzöl emberi mivoltodból.

Azért sincs svájci, norvégiai életszínvonal nálunk, mert te állandóan a kiskapukat nyitogatod, minduntalan azon meditálsz, hogyan tudnál leszakítani valamit az államról, az önkormányzatról, a cégről. Szóval, másoktól. Nem a munkában, hanem az ügyeskedésben hiszel, ami persze a te dolgod, de amikor lehull a lepel, és megütöd a bokádat, mert aki ügyeskedik, egyszer mindenképpen lebukik, akkor tele szájjal szidod a kormányt, mintha ők utasítottak volna, hogy lopj, csalj, hazudozz.

Azért sem élsz világszínvonalon, mert a beruházásról és a versenyképességről fogalmad sincs. Amikor ott lett volna az ideje, hogy tanulj és képezd magad a hivatásodban, a szakmádban, akkor csak legyintettél. Később aztán fájó hiányát érezted a tudásnak, ami megtartott volna az állásodban, amivel tovább képezhetted volna magad, hogy naprakész, felkészült és innovatív legyél. De téged ez nem érdekelt. Sunyin méregetted a másét, állandóan arra ácsingóztál, amihez semmi közöd. Te vagy az autós, aki jobbról és balról egyaránt előz az autópályán, szlalomozik, mert idegesíti, hogy állandóan vannak előtte. Igen, ez már csak ilyen: mindig lesznek előtted, ha így fogod fel, az utad soha nem ér véget. Inkább magaddal törődnél, a saját utaddal – de te még addig sem jutsz el, hogy egyáltalán legyen választásod, sorsod, életed, mert csak sodródsz, miközben persze, nagyon okosnak képzeled magad.

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy létezik egy másik Magyarország, amely értékeli, ha a kormány lökést ad az életének. Nem megoldja, lökést ad – nem ugyanaz. Az állami jótétemény nem alapjog, láthattuk a baloldali kormányok idején, hogy alkalmi pénzosztáson kívül másra nem futotta. Az előttünk tornyosuló legnagyobb kérdés, hogy másfél év múlva melyik Magyarország kerekedik felül. Az, amelyiknek a megduplázott egészségügyi fizetések sem elégségesek, vagy az, amelyik zúgolódás nélkül, csendben teszi a dolgát, nem panaszkodik, dolgozik, majd élvezi az elvégzett munka gyümölcsét?