A világűr meghódítása ősidők óta izgatta az emberiséget. Nemcsak azért, hogy helyét pontosítsa a világmindenségben, hanem hogy a szerzett információk segítségével kényelmesebb, biztonságosabb életet álmodhasson magának. A kutatás két irányba indult meg: az egyik a kozmoszt igyekezett földeríteni, a másik olyan szerkezetek fejlesztésén dolgozott, amelyekkel az ember elhagyhatja a Földet. Az űrrepülés ötlete a XIX. században merült föl először. Verne Gyula Utazás a Holdba című regényében (1865) még ágyúból való kilövéssel képzeli el a földgolyó elhagyását, de az orosz Cialkovszkij már rakétába „ülteti” a földhöz ragadt embert. A második világháborúban már mindkét fél használ rakétákat: az orosz „katyusa”, a német V-1, V-2 már rettegett fegyverek voltak, különösen az utóbbiak, amelyek közül a V-2 már célra irányítható programmal rendelkező ballisztikus rakéta volt. Ezzel eljutottunk a valódi űrkutatáshoz. 1957-ben a Szovjetunió felbocsátja a Szputnyik-1-et, a világ első műholdját, az első amerikai műhold – az Explorer-1 – pedig fölfedezi a Föld sugárzási övezeteit (van Allen-övezet).

Mérföldkőnek számít 1961. április 11-e, amikor a világ első űrhajója, a szovjet Vosztok-1 fedélzetén Jurij Gagarinnal 108 percet tölt a világűrben, ha minden igaz. Még az év május 5-én – tehát alig két héttel később – az amerikai Alen Shepard tesz negyedórás utat az űrben. Közben ostromolják már a közeli égitesteket is, és 1969. július 21-én az amerikai Apollo-11 legénységéből Neil A. Armstrong és Edwin Aldrin elsőként leszállnak a Holdra. Alig két év múlva a Szovjetunió 1971. április 19-én üzembe helyezi az első űrállomást, a Szaljut-1-et, majd tíz év múlva – 1981. április 12-én – a világűrbe indul az első űrrepülőgép, a most szerencsétlenül járt Columbia. Így életkora testvérek között is elhagyta a legszebb ifjúkort, a 20. évét. 1981 óta huszonnyolcszor lépett ki a légkörből és tért vissza szerencsésen.

Mostani küldetését eredetileg 2002. július 19-ére tervezték, de az indítást el kellett halasztani, mert a másik két űrsikló, az Atlantis és a Discovery hajtóműrendszerében apró repedéseket találtak. Így csak a Columbia átvizsgálása után indulhattak az asztronauták. A 16 naposra tervezett út során a héttagú személyzet több mint nyolcvan fizikai, föld- és élettudományi kísérletet szándékozott végrehajtani.

A NASA valamennyi űrsiklójának hajtóművében hajszálrepedésekre bukkantak, így a nemzetközi űrállomáshoz készülő Atlantis egész nyáron vesztegelt. Don Nelson, a NASA nyugállományú mérnöke az elmúlt év végén azt nyilatkozta a CNN hírtelevíziónak, hogy a repedések arra mutatnak, elöregedett és sérülékeny az űrflotta. A mérnök elmondta, hogy ezeket a járműveket a Challenger 1986-os katasztrófája után két és fél évig parkolópályán tartották, nem repültek. Ezalatt biztonsági tesztek alá vetették őket és megállapították, hogy egy az ötszázhoz volt annak az esélye, hogy repüléskor jelentős hibák keletkeznek. Don Nelson szerint ez riasztó, mert az űrrepülők embereket is szállítanak.

Ugyancsak az elmúlt évben – november 23-án – az Endeavour űrsikló indult a nemzetközi űrállomáshoz, miután a startját két hét alatt háromszor is elhalasztották. A késleltetés oka az volt, hogy az űrkabin oxigénellátó rendszerében szivárgást észleltek.

Az amerikaiak az első sikeres űrrepülő startja után – 1981-ben – megszüntették a korábban jól bevált hordozórakéták alkalmazását. Csak 1986-ban, a Challenger katasztrófája után kezdték meg újra az Atlas és a Delta rakéták polgári használatát. Azóta űrrepülőgépekből és hagyományos hordozórakétákból áll a NASA űrflottája. Az oroszoknak nincsen űrrepülőgépük, igaz, eredményes kísérleteket folytattak az amerikaiak űrsiklójához hasonló űrrepülőgéppel, az 1998-ban Föld körüli pályán sikeresen debütáló Burannal. A Szovjetunió felbomlása után azonban leállították ezt a költséges programot.

Kérdés, hogy ezek után mi lesz a NASA következő lépése, mert a 20-40 éves flottát nem sokáig lehet biztonságosan üzemben tartani. Fontos fejlesztések ma sem folynak; a NASA 4,5 milliárd dollárt kapott új járművek tervezésére. Csak 2005-re várják, hogy két megvalósítható terv szülessen. Ezt követné a jóváhagyás és a megvalósítás, ami 10-15 évi várakozást jelent, amíg új szállítóeszköz áll a NASA rendelkezésére. A Columbia katasztrófája talán meggyorsítja a programot, mert a Challenger és a Columbia emberéleteket követelő balesete után már nemigen lehet garantálni az asztronauták és az esetleges űrturisták (már ez az üzlet is beindult!) életét.

A Discoveryvel is történt már kellemetlen dolog. Egy ízben a nemzetközi űrállomáson dokkolt űrrepülőgép egy elvesztett alkatrész elől menekült. Jim Voss űrhajós űrsétája alkalmával elszabadult egy munkaplatform és veszélyt jelentett az űrrepülőgépre és az űrbázisra, hiszen 8 km/s-os relatív sebességkülönbsége révén nagy lyukat üthetett volna az űrszerkezetek falába. A dolgot úgy oldották meg, hogy a Discovery hajtóműveivel négy kilométerrel magasabb pályára vitték az űrhajót, elkerülendő az ütközést.

A súlyosabb, emberéletet is követelő katasztrófák száma ahhoz képest nem túl sok, hogy az űrutazás veszélyes üzem. Igaz, sokszor a szerencsén is múlott, hogy elkerültek egy-egy súlyos balesetet. 1967. január 27-én a NASA próba-visszaszámlálást végzett az Apollo-1 űrhajóval; tűz ütött ki a kabinban, három űrhajós meghalt. 1967 áprilisában a Szojuz-1 kabinja fékezés nélkül csapódott a földbe, V. Komarov életét vesztette. 1971. június 30-án simán leszállt a Szojuz-11 kabinja. Az űrhajósokat – hármat – holtan emelték ki: megfulladtak. 1973-ban Pleszeckben egy Kozmosz típusú hordozórakéta üzemanyag-feltöltés közben lángra lobbant és felrobbant; kilenc technikus és egy katona vesztette életét. 1980. március 18-án a pleszecki űrrepülőtéren egy Vosztok rakéta az indítóálláson feltöltés közben felrobbant; a halottak száma ötven, de ezt csak 1989-ben hozták nyilvánosságra. 1986. január 28-án start közben felrobbant a Challenger űrsikló, hét asztronauta vesztette életét. És most a Columbia – leszállás közben túlzottan felhevült, a hővédő pajzs levált és a repülő felrobbant. Hét űrhajós halt meg.

Az amerikai űrsiklóprogram huszonkét éve tart. A Challengert 1982-ben állították szolgálatba, a Discoveryt 1983-ban, az Atlantist 1985-ben és 1991-ben az Endeavourt. Az űrsiklók – az űrhajókkal ellentétben – többször is felhasználható járművek. A Föld körüli pályán űrhajóként szolgál, amikor eléri a sűrű légkört, siklórepüléssel száll le. Eredetileg egy-egy űrsiklót 100 indításra terveztek. A Columbiának ez volt a 28. útja, tehát elméletileg fiatal volt. Mi történhetett? Leszállás közben, nem sokkal azután, hogy visszatért a Föld légkörébe, darabokra esett az űrrepülő. A NASA közleménye szerint február 1-jén 15 órakor szakadt meg a kapcsolat az űrrepülővel, amely a tervek szerint 15 óra 16 perckor ért volna földet a floridai Kennedy űrközpontban. Ekkor mintegy 62 kilométer magasságban haladt, óránként 19 ezer kilométeres sebességgel, a kelet-texasi Palestine felett darabokra esett és lezuhant. Darabjai több száz kilométeres területen hullottak szét. A NASA hivatalos bejelentése szerint a katasztrófát az űrrepülőgép hővédő pajzsának sérülése okozhatta. A gondok már a startnál kezdődtek. A fellövéskor – január 16-án – 80 másodperc múlva az üzemanyagtartályról levált egy keményhab szigetelőanyag-darab (kezdetben több méteres darabról szólt a hír, utólag helyesbítettek 50 cm-re). A levált szigetelés a gép bal szárnyának csapódott és valószínűleg megsértette a hővédő burkolat kerámialapjait. Ennek következménye lehetett a túlmelegedés, amit a műszerek regisztráltak.

14 óra 59 perckor a Columbia Texas fölé ért. Az utolsó perc technikai adatai a következők voltak: magasság 60-62 km, sebesség 19 ezer km/óra. A bal oldal egyre erősebben rázkódik. A repülésvezető rendszer ezt azzal próbálja ellensúlyozni, hogy jobbra dönti a gépet: „Columbia, itt Houston. Látjuk a keréknyomás adatait?” Rövid idő múlva a Columbiából részben érthetetlenül hallatszik a „Roger” (a repülésben ez a nyugtázás jele), majd minden kapcsolat megszakad.

Kérdés, hogy az űrhajósok észlelték-e, hogy végzetes baj történt? Az Apollo-program tervezési főnöke, a 77 éves Heinz-Hermann Koelle szerint a szerencsétlenség előtt a repülő rázkódásából és a zajokból tudta a legénység, hogy közeleg a katasztrófa; tudták, hogy mindennek vége. A ma már nyugdíjas mérnök szerint a hővédő pajzs elromlásában öt tényező játszhatott közre: az űrrepülőgép sérülése a startnál, karbantartási hiba, az anyag elfáradása, vezérlési-vezetési hiba vagy a futómű kerekének felrobbanása.

Mindenkit izgató kérdés: megmenthetők lettek volna-e az űrhajósok a hiba észlelése után? A szakemberek a startnál föllépő szigetelés szárnyhoz csapódását nem értékelték veszélyesnek a visszatérés szempontjából. Ezért a NASA nem kísérelte meg, hogy nagy teljesítményű földi teleszkópokkal vagy kémműholdakkal megvizsgálják a bal szárnyat. A nemzetközi űrállomás legénységét nem kérték föl a 16 repülési nap alatt, hogy kameráikkal vizsgálják meg a Columbia szárnyát. Nem szólították föl a Columbia legénységét, hogy az űrhajón kívüli munkájuk során megnézzék a sérült szárnyat.

Ha a NASA már a startnál veszélyesnek minősíti a sérülést, mit lehetett volna tenni? Nem sokat. Ha másik űrrepülőgépet küldenek a Columbia után, a felkészítés a startra négy hónapot(!) vesz igénybe. Igaz, az Atlantis indítóállványon volt, és a Columbia útja is meghosszabbítható lett volna néhány nappal. Így a Columbia legénysége egy űrsétával átszállhatott volna az Atlantisra.

Átszállhatott volna-e a legénység a nemzetközi űrállomásra? Nem, mivel a dokkoláshoz szükséges technikai felszerelés nem volt velük, emellett a bázis magasabb pályán kering, a Columbiának nem volt ehhez a manőverhez elegendő üzemanyaga.

Elméletben csökkenthette volna a földi irányítás a Columbia légkörbe érkezésének szögét annak reményében, hogy ezzel enyhítik az űrrepülőt érő hőterhelést. Ebben az esetben viszont túl nagy sebességgel ért volna földet a Columbia, ami szintén kockázatos.

Mi lehet a következménye az űrkutatásra nézve a Columbia katasztrófájának? Oroszország máris bizonytalan időre felfüggesztette űrturistaprogramját és a rövidebb időtartamú expedíciókat a nemzetközi űrállomásra. A NASA a Challenger balesete után két és fél évig nem indított űrrepülőgépet; egy második súlyos katasztrófa lehet hogy 2007-2008-ig leállítja az amerikaiak űrrepülőgépeinek indítását, amíg az új konstrukciók elkészülnek. Kérdéses, hogy miként fogják ellátni a nemzetközi űrállomást, mert javarészt amerikai űrsiklókkal végezték a szállításokat nagyobb rakterük okán. Az idei évre a NASA hat űrsiklóküldetést irányzott elő, a legközelebbi útra – március 1-jére – az Atlantist készítették föl; ez most nyilván elmarad. Az oroszok üzletet szimatolva bejelentették, hogy amerikai megrendelésre készek Szojuz űrhajókat gyártani.

A Columbia katasztrófája súlyos helyzetbe hozhatja a Boeing repülőgépgyárat, amely a NASA legjelentősebb üzletfele, évi kétmilliárdos (más számítás szerint 10-11 milliárdos) bevétellel. A tavaly szeptember 11-ei terrorcselekménnyel kezdődő válság már így is megtépázta a nagyvállalat megrendeléseit.

Magyar szakembereket is érzékenyen érintheti az űrprogram lassulása, mivel fejlesztőmérnökeink bedolgoznak az amerikai űrprogramba. A Miskolci Egyetem Anyagtudományi Intézetében terveztek és építettek meg egy olyan űrkemencét, ami tetszett a Boeingnek.

Az űrhajósok megmaradt földi maradványait DNS-teszttel azonosítják majd. Február 11-én gyászszertartás keretében a houstoni Johnson űrközpontban búcsúztatták a hét űrhajóst, akik közül kettő nő volt. Égő áldozatukra a tudományért kegyelettel emlékezik az egész világ.