Fotó: Demokrata/Vermes Tibor

Az LMBTQ-lobbi és a woke-ideológia új parancsolatokat léptetne érvénybe azért, hogy a szent könyvek törvényeit egy istentelen, poszthumán perspektívával helyettesítsék.

Világ istenhívői, egyesüljetek!

Hirdetés

Hírek szerint az úgynevezett „Pride-hónap” alatt a kanadai Albertában muszlim diákokat részesítettek megrovásban egy osztályban, amiért kihagyták a Pride-témájú eseményeket. A Londonderry School egyik tanára azzal érvelt, hogy korábban a muszlim diákok ramadáni alkalmán jelen volt a többi diák is, tehát kölcsönkenyér visszajár alapon az a fair eljárás, ha a muszlimok pedig a Pride-on vesznek részt.

Az iskola progresszív programszervezői azt nem vették figyelembe, hogy egy efféle rendezvény egészen egyszerűen haramnak számít. De egyben azt is sugallta, hogy a kanadai – nyugati-progresszív, szekularizált-multikulturális – kultúrának mintegy ekvivalens vallási ünnepe a Pride. A nem heteroszexuális büszkeségnek – szó szerint – „szentelt” ünnepségsorozat így olyan szintre kerül, amellyel bízvást hittételi rangra emelkedik. A muszlimok szent könyve szerint „ramadán hónap az, melyben a Korán útmutatásként leküldetett az emberek számára” (Korán 2:185). A ramadán szigorúan rendelt böjti hónap, megtartása az iszlám öt pillérének egyike, a Pride pedig újabban szintén egy egész hónapon át tartó „másságünnep”, és ezek szerint kötelező is.

A tanár szerint, így folytatódik a híradás, a dolog kétirányú: „Ha azt akarod, hogy tiszteljenek azért, aki vagy, ha nem akarod, hogy előítéletesek legyenek veled szemben a vallásod, bőrszíned miatt, akkor jobb, ha visszaadsz az embereknek, akik különböznek tőled. Ez így működik, ez egy csere.” Előbb népesség-, aztán kultúra-, végül nemcsere. Hozzátette a következőket is: „Kanadában a szabadságban hiszünk. Abban hiszünk, hogy az emberek összeházasodhatnak bárkivel, akivel csak akarnak. Ez van a törvényben, és ha úgy gondolod, hogy nem ennek kellene lennie a törvénynek, akkor nem lehetsz kanadai.” Ez viszont már azt jelenti, hogy a kanadaiság – áttételesen pedig az egész nyugati-progresszív, szekularizált-multikulturális közeg – az LMBTQ-ideológia és ennek kitüntetett ünnepei (Pride) és a nemiség speciális témái (queerség, transz­identitás) körül forog. A muszlim hátterű bevándorlóknál Allah és az ő Prófétája, a kanadaiaknál LGBT és az övéi.

Jamal Osman, az Alberta tartomány fővárosában, Edmontonban működő mecset alelnöke azzal kommentálta az ügyet, hogy úgy érzi, a tanár szerint más véleményen lenni „nem kanadai dolog”, ám a „sokszínűség és befogadás nem azt jelenti, hogy csak egyféleképpen gondolkodunk”. Nos, mindezt egy katolikus pap vagy anglikán lelkész is mondhatta volna, ha az észak-amerikai keresztény felekezetek vezetői még tennének egyáltalán ilyesmit, az észak-európai és német protestáns egyházi vezetőkről már nem is beszélve. Paradoxnak tűnik vagy sem, de a vallás- és gondolatszabadság mellett, Kanadában legalábbis, ez idő tájt a muszlimok állnak ki, beleértve azt is, hogy senkit se lehessen lelkiismeretével ellentétes cselekedetekre kényszeríteni. Katolikus papot házasságra, izraelitát disznóhúsevésre, muszlimot pride-ozásra.

Mindeközben tucatjával láthatók olyan videók, amelyek amerikai iskolák előtt, sőt ezek szülői értekezletén készültek, ahol a muszlim és a keresztény szülők közösen tiltakoznak a kiskorúakra erőltetett szexuá­lis felvilágosító programok ellen, másutt a Pride-nap, -hét és -hónap ellen tiltakozó arab, fekete és fehér bőrű szülők, illetve gyermekeik tapossák meg a mindenféle újabb színekkel és háromszögekkel kiegészített LMBTQ-zászlót. Félhold és kereszt a szivárvány ellen – ez a jövő? Egy újabb, ezúttal hazai vonatkozó esemény, hogy a Budapesti Zsidó Hitközség mint épülettulajdonos levetette az LMBTQ-zászlót a Bálint Házról, amelynek működtetői szerint ettől függetlenül „természetesen továbbra is egy elfogadó, inkluzív intézmény marad”. Természetesen, hogyne, de attól még az azonos neműek közötti szexuális kapcsolat és a nemváltás nem lesz kóser.

Végül még az lesz a történelmi mérleg, amelyet mához ötven-száz év múlva állítanak majd ki, hogy a nyugati progresszió egyik fele, a humanitárius-emberi jogi multikulturalizmus ásta alá a szekularista-liberális másik felének létalapját azzal, hogy a zsidó–keresztény pillér talapzatának lassú szétmállasztása után a muszlim tömegek bevándorlásának aktív elősegítésével gyorsan kirúgták saját tartóoszlopukat is. Mert miről is van szó? Arról, hogy amint nem lehet egyszerre nyomni a gázt és a féket a motor lefulladásának következménye nélkül, úgy nem lehetséges a vallási sokszínűséget – persze sandamód elsősorban a kereszténységre káros módon – követelni és közben olyan értékrendet propagálni, ami homlokegyenest ellentétes immár nemcsak a Biblia tanításával, hanem a Koránéval is. Nem meglepő módon ugyanis a nevezett vallások a szóban forgó kérdésben nem helyezkednek toleráns-haladó álláspontra, hanem rendkívül konzervatív módon ahhoz ragaszkodnak, amit hitük szerint Isten törvénybe foglalt, amely előírásokat szent könyveik rögzítik. Egyszer és mindenkorra.

Nem vették észre, hogy a muszlim bevándorlók vagy a már nemzedékek óta ott tartózkodó iszlámhívők értékrendje nem egyeztethető össze azzal a felfogással, ami a posztkeresztény, ultraliberális „nyílt társadalmakat” jellemzi? A kanadai Leitkultur már nem csupán posztkeresztény, hanem Isten és a természet rendje utáni, ami hitvalló keresztényt, Tóra-követő zsidót és igazhívő muszlimot egyaránt sért, mégpedig istenhitében, tételes vallási felfogásában és hétköznapi kulturális felfogásában egyaránt. Bár vannak „befogadó” katolikus és liberális protestáns templomok, sőt reformzsidó közösségek, női rabbival, sem az Új-, sem az Ószövetség nem egyeztethető össze az LMBTQ-ideológiával. A hidzsrától számítva 1400 éves iszlámnál pedig még a „reformáció” ideje sem jött el, ott keményebb is az ellenállás. A tradicionalizmus az új lázadás.

A tágasan értett nyugati civilizációban mostanra már csak Közép-Európa kereszténységében maradt erő, hogy ellenálljon a globális-progresszív fősodornak, amelynek a keleti ortodox világ mindig is ellene volt. Most pedig megtapasztalhatjuk, hogy tőlünk nyugatra a kereszténységből hiányzó kulturális erőt – szégyenszemre vagy végeredmény tekintetében éppen üdvözlendő módon? – a muszlimoktól kell kölcsönözni. A három Könyv-központú, egyistenhívő vallás hívei által egyaránt vallott végső nagy csatára (armageddoni és dabiki ütközetek) talán, reméljük legalábbis, nem egymás között kerül majd sor, hanem azok között, akik vallják Isten változtathatatlan törvényét és azok között, akik el akarják törölni.

A szerző történész–politológus, a XXI. Század Intézet igazgatója, a Kommentár főszerkesztője

Korábban írtuk