„…A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek! Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista! Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”

Nem ismerős önnek? Mondjunk esetleg neveket? Mit szólna, ha felsorolnánk például a kormánykoalíció tagjait? Vagy inkább fordítsunk a dolgon? Találjon a szocialista és szabad demokrata politikusok közül olyan személyiséget, legalább egyet, akire ez a leírás nem illik. Nem talált? Ejnye.

Tágítsuk a kört és keressünk az úgynevezett balliberális médiában legalább egy olyan személyiséget, akire a fenti leírás nem alkalmazható. Most sem talált ilyet? Ejha, ez aztán már nem tréfadolog. Katonaság? Vasút? BKV? Légi közlekedés? Állami apparátus? Titkosszolgálat? Rendőrség… Hopp, veszélyes vizekre eveztünk.

Keressünk más módszert. Vegyük az eredeti fogalmakat, s nézzük, vannak-e mai megfelelőik. Cinizmus: őszödi beszéd. Szemtelenség: Kuncze szavai a sérült Révész Máriuszról. Hataloméhség: választási manipulációk. Gátlástalanság: október 23. Rombolási hajlam: Ügető. Kultúra- és szellemellenesség: oktatáspolitika, kereskedelmi médiumok, Nap-kelte. Nem ismerik a szégyent: Fittelina-ügy. Sem a méltóságot: Lamperth Mónika. Hazugság: Gyurcsány Ferenc. És így tovább. Mivel nem tetszettünk forradalmat csinálni, s mivel a liberálisok árulása folytán – lásd Demokratikus Charta – mihamar sikerült a kommunistákat a társadalmi megvetés karanténjából kihozni, a mai magyar közélet legsúlyosabb válsága nem a jobboldal és a baloldal között, ahogy mi, jámbor demokraták ezt az igaztalan felosztást átvettük tőlük, hanem a nemzeti haladás hívei és a kommunisták között feszül. És úgy tetszik, amíg legalább a saját médiumokban nem sikerül tisztázni, hogy kik vagyunk, hol vagyunk, kik a barátaink és kik az ellenfeleink, addig a gondosan ápolt fogalmi káosz megnehezíti a válságból való kibontakozás programjának kifejlesztését.

Így lesz érthető, hogy szerencsés győzelmét követően miért veszített kétszer is ellenük a nemzeti progresszió. Szolzsenyicin halhatatlan üzenete arra int, hogy a kommunisták akár harmadszor is legyőzhetnek bennünket, ha nem leszünk hajlandók végre a szemükbe nézni.

Bencsik András