Elefánt

Az élelmezési problémák megoldásában forradalmi változást hozott, amikor rájöttek, hogy az elefánt húsa nemcsak tápláló, kiadós, hanem finom is. Matematikusok kiszámították, hány tücsök fehérjéjével ér fel egyetlen ormányos elfogyasztása, de a rovarevő lobbi nem engedte az adatot nyilvánosságra hozni.

Élelmes farmerek tenyészteni kezdték az afrikai elefántokat, amelyek egyedszáma így rövid idő alatt négyszázezerről közel tízszeresére nőtt, meghaladva Észt- és Lettország egyesített lélekszámát. Az állatvédők heves tiltakozásba kezdtek az elefántvágások ellen, hiába magyarázták el a termelők, hogy ez a 3,5 millió plusz nem is volna, ha nem tenyésztenék őket a húsuk miatt. Sőt, emiatt a faj elterjedt szerte a Földön; már nem pusztán Afrikában, hanem a montanai prérin, az ázsiai sztyeppéken éppen olyan magától értetődően botlik az ember elefánttelepekbe, mint a lankás toszkán tájakon, Provence-ban, a vidéki Angliában, a magyar Alföldön vagy az ukrán frontvonalak mögött.

A klímavédők szerint az elefántok szellentése elviselhetetlen mértékben növeli a légkörben az üvegházhatású gázokat, ezért fel kell hagyni a további szaporításukkal. Válaszul francia állattartók elefánttrágyát hordtak a Montmartre lábához, eltakarva a Sacré Cœur bazilikát. Élelmes kertészek gyorsan lecsaptak a gazdag tápanyagra, és elhordták onnan.

Az állatkerti elefántkifutókat viszont be kellett zárni, mert senkit sem érdekeltek a hatalmas lények, hiszen bármelyik faluban láthatták a karámokban legelő ormányosokat. Ezért az állatkerti példányokat levágták, a húst odaadták az óvodai menzáknak.

Az elefánttartás azonban roppant költséges tevékenység, és mivel az EU prioritásai között a svábbogár és a lisztkukac szerepelt inkább, ezért a gazdák szélnek eresztették a jószágot. Az elefántok megbénították a közlekedést, széttaposták az autókat, feltörték az aszfaltot, élhetetlenné tették a városokat.

Mindenki visszasírta azokat az időket, amikor még a sertés volt a fő húsforrás.