A mozlim fanatikusok részéről XVI. Benedek pápát ért és az olasz püspöki kar által „minősíthetetlennek” minősített verbális és vizuális – azaz egyelőre legalábbis csak szavakban és gúnyrajzokban megnyilvánuló – inzultus nyomán, úgy tűnik, immár Olaszországban is egyre nyitottabbá válnak az iszlámmal szembeni kritikus véleményekre, még a vallások közötti megbékélés utópiájától hagyományosan elvakított katolikus körökben is.

Egyebek mellett ezt mutatja a legnagyobb olasz napilap, a Corriere della Sera vezető szerkesztőjének és egyik legtekintélyesebb véleményformálójának, Magdi Allamnak a témában megjelentetett és szinte már a politikai pamflet határát súroló kommentárja is (2006. szeptember 19.), amelyben az egyiptomi származású – és nyilván személyes érintettségénél fogva az iszlamizmussal szemben az outsidereknél mindig is sokkal határozottabban fellépő – szemleíró köntörfalazás nélkül felteszi a kérdést: „Hogyan lehetséges az, hogy a kereszténységet és a Nyugatot mindig és mindenképpen halállal és terrorral kell büntetni azokért a gondolatokért, amelyeket a halál és a terror ideológiája ellen fejtenek ki? Talán nem túlságosan is világos, hogy nem egy reakcióról, hanem a kereszténység és a Nyugat értékei és identitása elleni agresszióról van szó a gyűlölet ideológiája által megmérgezett széles iszlám front részéről, amelyhez, sajnos, nem kevesen, a naivak, a felelőtlenek és az iszlám szélsőségességgel ideológiailag összejátszók adnak keretet magán a kereszténységen és a Nyugaton belül?”

Ilyesmit utoljára csak Oriana Fallacitól olvashattak a Corriere della Sera olvasói, aki – saját honi tapasztalatai és a New Yorkot ért mozlim kamikazeakció hatására – elkötelezett baloldali létére az iszlám egyik legradikálisabb bírálójává, deklarált ateista létére pedig a „keresztény Nyugat” egyik legharciasabb védelmezőjévé vált. Az események sorsszerű összjátéka folytán Fallaci hosszú és súlyos betegsége következtében éppen akkor hunyt el, amikor a XVI. Benedek elleni iszlamista kardcsörtetés beindult. A világszerte legismertebb és legolvasottabb olasz írónő, aki nem félt senkitől, nem tisztelt senkit és interjúival egykor kíméletlenül megnyaggatta a világ nagyjait, Kissingertől Teng-Hsziao Pingen és Khomeinin át Arafatig; akiről halála után a New York Times „provokatőrként”, a Reuters „provokatőrként és ellentmondásosként”, a Hszin-hua kínai hírügynökség pedig „feministaként” emlékezett meg; akiről a spanyol El Pais azt írta, hogy „híres, ellenszenves és zseniális, és sok éve a világ legkedveltebb és leggyűlöltebb, s valószínűleg legirigyeltebb újságírója volt”, a német Spiegel pedig „az újságírás kényelmetlen nagy alakjának” nevezte, élete utolsó időszakában sem tagadta meg önmagát és elveit. Politikai testamentumként is értékelhetőek azok a gondolatai, amelyeket Pier Ferdinando Casinivel, az olasz kereszténydemokrata párt (UDC) elnökével osztott meg a nyár elején egy olasz állami repülőgépen, amely kettejüket szállította haza New Yorkból, és amelyről ez utóbbi számolt be az írónő halála után a Corriere della Serában (2006. szeptember 11). A New York-i otthonából szülővárosába, Firenzébe meghalni hazatérő Oriana Fallaci a beszélgetés során ismét világossá tette, hogy az iszlám megítélése tekintetében jottányit sem változtatott korábbi, jól ismert és ellentmondásosan fogadott álláspontján. „A mérsékelt iszlám? Csupán a Nyugat ábrándja. A Nyugat mérsékelt barátai politikusként kevéssé hitelesek. Fizetni fognak érte (… ) Az iszlám természetében nincs benne a belátás, a vallási pluralizmus, a kölcsönösség…”, hangoztatta Casininek, aki a politikai korrektségnek engedelmeskedve „aberráltnak” minősítette ugyan Fallaci téziseit, ám az láthatólag nem hagyta magát megrendíteni a „keresztény Nyugat” védelmében elmondott és elképzelése szerint nyilván a legalkalmasabb személynek címzett adhortatiójában: „A baloldal a világon képtelen szembenézni a valósággal. A mérsékeltek pedig képtelenek védekezni. A szabadság nevében egy kultúra és egy identitás lemészárlása zajlik. (…) Ön, aki fiatal és aki megerősítette annak a szükségességét, hogy Olaszország ismét kereszténnyé váljon, menjen hát előre félelem nélkül. Ez az egyetlen út a Nyugat megmentésére”. A beszélgetés során Fallaci egyébként idő előtt megjósolta azt is, ami most a pápával történt: „Halálra fogják gyötörni azok miatt az egyszerű igazságok miatt, amelyeket magában hordoz”, mondta az általa nagyon tisztelt Ratzingerről, aki egyébként tavaly őszszel magánkihallgatáson is fogadta őt.

Nagyjából Fallacinak a kereszténység védelmében vélhetőleg utoljára kifejtett agitációjával egy időben érezte szükségét Szentesi Zöldi László annak, hogy az iszlám védelmében alaposan leszedje róla a keresztvizet (Magyar Nemzet, 2006. június 21.). A szerző mindenekelőtt azt nehezményezi, hogy a Magyar Távirati Iroda állítólag részrehajlóan számolt be a „hetvenöt éves, rákbeteg újságírónő” elleni bergamói perről, amelyet Az értelem ereje című könyvében kifejtett, szerinte „kétségkívül erőszakos” és „az iszlám gyűlöletéről tanúskodó” állításai miatt indítottak ellene az olaszországi mozlim szervezetek. Az MTI nyilvánvalóan azért járt el így, mert „a baloldali kritika még akkor is szalonképes, ha az illető valóban elragadtatja magát”. Szerencsére azonban vannak még (politikailag) korrekt nyugati lapok, amelyek a súlyának megfelelően kezelik Fallaci bűnét és tárgyilagosan kiveszik részüket a megkövezéséből. Itt van mindjárt a jó (és egyébként baloldali) Guardian, amely nem kevesebb, mint 18 vádpontot ró a terhére, köztük olyan hajmeresztő és a valóságtól persze messze elrugaszkodott kitételeket, hogy „a mozlimok úgy szaporodnak, mint a patkányok”. Ráadásul pedig Fallaci az egyik New York-i magazinban a Siena mellett épülő mecset felrobbantására szólított fel, arra hivatkozva, hogy nem akar „minaretet látni Giotto földjén”, miközben a mozlim országokban nem viselhet keresztet és nem tarthat Bibliát. Ezzel az olasz írónő úgymond Barangó szintjére süllyedt, merthogy „robbantásokat (sic!), gyilkossági felhívásokat … (nem) elegáns közzétenni”.

SZZL igencsak sajátos olvasatában tehát a „hetvenöt éves, rákbeteg újságírónő” az erőszakos, nem pedig az (immáron a pápát is fenyegető) iszlamisták, és ő az, aki gyűlöli az iszlámot, nem pedig a mozlim fanatikusok a másként hívőket és a bárhogyan is gondolkodókat. Az a tény, hogy egy közismerten baloldali személyiség fellázad a politikai korrektség kánonja ellen és szembefordul az iszlám megítélése terén (is) kötelezően érvényesülő konformista konszenzussal, eszerint tehát nem a javára írandó, hanem a terhére rovandó. Ne azt vizsgáljuk, hogy amit mond, az igaz-e vagy sem, hanem ítéljük el azért, mert kimondja azt, amit más nem mer kimondani? Vonatkoztassunk el a tényektől, mert finnyáskodunk a stílus miatt?

Itt van mindjárt a mozlimok „szaporaságáról” megfogalmazott kitétel, amelyet másokkal egyetemben például Guillaume Faye, Határ Győző és Brigitte Bardot talán kevésbé sarkosan, de a lényegét tekintve ugyanígy fogalmazott meg, és amelyet az európai demográfiai helyzet alakulásáért elvileg nem túlságosan aggódó amerikai légierő hivatalos orgánuma, az Air Force Magazine is megerősített, az egyik igencsak baljós címet viselő cikkében („A Crescent Over Europe”, vagyis „Félhold Európa felett”, 2005. december): „Bármilyen hihetetlen is, sok szakértő megjósolja, hogy Európa jóval az évszázad vége előtt többségében muzulmán lesz”. Ugyanitt a New York-i Egyetem történésze, Niall Fergusson megállapítja, hogy „Nyugat-Európa együttese éppen egy, a modern időkben páratlan demográfiai felfordulás új korszakába lép”. Az amerikai elemzők úgy vélik, hogy figyelembe véve a demográfiai és migrációs tendenciákat, Európa muzulmán népessége harminc éven belül megkétszereződik. „Európa egyfajta nyugati Arábia részévé válik, a Maghreb meghosszabbodásává. Iszlámhívő lesz jóval az évszázad vége előtt”, figyelmeztetett Bernard Lewis is a német Die Weltben.

Alig néhány héttel Oriana Fallaci képletes ledorongolása után SZZL ismét jatagánt rántott az iszlám védelmében (MN, 2006. augusztus 4.). Ezúttal az általa „egy periférikus állam megroppant tekintélyű” vezetőjének minősített Kadhafi ezredessel gyűlt meg a baja, aki a német Focus magazin szerint a mozlim bevándorlás nyomán valóságos civilizációs apokalipszist jövendöl Európának. A líbiai vezető állítása egyáltalán nem új keletű – jómagam is idéztem már az „Isten őrültjei” című sorozatomban ugyanitt (MD, 2004. augusztus 19.) – és távolról sem egyedi, amint azt egyébként SZZL is elismeri. De oda se neki. Szerinte „valami rejtélyes oknál fogva egyesek kizárólag összeütközésekben, háborús helyzetekben, vérontásban gondolkodva képzelik el a különböző nemzetiségű, hitű emberek kapcsolatrendszerét. Pedig az ember alapvetően jóindulatú lény: ha békében hagyják (…) végzi a dolgát…” Eme dicséretes utópista-rousseau-ista naivitás láttán az ember nem tudja, hogy sírjon-e vagy nevessen. SZZL-nek a saját tanulmányaiból is tudnia kellene, hogy a történelmet sohasem az „alapvetően jóindulatú” emberekből álló, „dolgát végző” többség alakította, hanem mindig is egy aktivista kisebbség, a lenini öt százalék. Az, hogy mit akart vagy mit nem akart a többség, legtöbbször teljességében irreleváns volt, és a demokratikus lózungok ellenére ma is az (amint azt Bush és Blair militarista autizmusa is tanúsítja, hogy aktuális hazai példát már ne is említsek). Az „alapvetően jóindulatú” embereknek láthatólag még az ún. demokratikus országokban sincs ráhatásuk a történelmi-politikai folyamatokra, nemhogy az iszlám uralta teokratikus rezsimekben. Ennyit az emberről mint „jóindulatú lényről” és békés egymás mellett élésükről. A legszebb azonban még csak ezután következik. SZZL az Európát fenyegető és egyre inkább maga alá gyűrő muzulmán migrációs nyomást sem hajlandó érzékelni, ehelyett inkább felcsap a multikulturalizmus apostolának. Szerinte ugyanis „az itt élő és majdan betelepülő mozlimok milliói (…) a saját kultúrájukkal színesítik (…) a közös kincset”. Mintha nem tudná, hogy a nyugat-európai metropoliszokban, például Berlin Kreuzberg negyedében, a párizsi banlieue-kben vagy a londoni East End-en az őshonosok hogyan viszonyulnak az efféle „kulturális színesítéshez”. De ha mégsem, akkor most felvilágosítom: folyamatos és feltartóztathatatlan exodussal, amelynek nem „kulturális színesítés” az eredménye, hanem faji-etnikai gettósodás. Ezt az egész Európa jövőjét fenyegető folyamatot nevezi Guillaume Faye lakosságcserés gyarmatosításnak.

Amint az a cikkéből is kiderül, SZZL-t leginkább mégis az zavarja, hogy „az iszlám előretörésében egyesek a vallási mozgalmak – kimondatlanul (?) a »fundamentalista« vonal – megerősödését vélik felfedezni”. Szerinte „végletes tévedésről van szó”, mert igaz ugyan, hogy „az iszlámban nem volt felvilágosodás és reformáció, a világi és a hitbéli hatalom sem vált szét”, azonban ennek dacára annak, „amit egyesek iszlám fundamentalizmusnak neveznek, vajmi kevés köze van a Koránhoz, illetve csak annyi, amennyiben a keresztyénség erőszakos voltát bibliai idézetekkel alá lehet támasztani”. Sajátos logika, amivel hirtelenjében egy franciaországi arab vezető önvallomását állítom szembe. „Muzulmánként állítom, hogy az iszlamizmus csak az iszlámból születhet; hogy a muzulmán integrizmus csak az iszlámból születhet; hogy a terrorizmus kiváltója az iszlamizmus, és kihívok bárkit, hogy bizonyítsa be az ellenkezőjét”, mondta nemrég Kémir Zsbil, a laikus maghrebinek mozgalmának (MMLF) elnöke (in Signal d’Alarme, 2006 április), és én hajlamos vagyok inkább neki hinni.

Ugyanakkor annak a közvélemény-kutatásnak az eredményével is szembesítenem kell SZZL-t, amelyről nagyvonalakban a saját lapja is beszámolt (MN, 2006. június 26.), és amelyből az derült ki, hogy bár az angol lakosság többsége – a londoni robbantásos merényletek ellenére is – kedvező véleménnyel van a mozlimokról, érzésük távolról sem kölcsönös. A washingtoni Pew Global Attitudes Project felméréséből az is világossá vált, hogy a franciaországi mozlimok 35, a spanyolországiak 25, a nagy-britanniaiak 24 és a németországiak 13 százaléka „az iszlám védelmében” törvényesnek tartja a polgári célpontok elleni öngyilkos terrortámadásokat, és hogy a franciaországi mozlimok közül tízből egynek, a spanyolországiak közül tízből kettőnek, a nagy-britanniaiak és németországiak közül pedig tízből háromnak kifejezetten rossz véleménye van a keresztényekről (v. ö.: aktivista kisebbség). A brit muzulmánok többsége (62 %) meg van róla győződve, hogy a Nyugat és az iszlám közötti kapcsolatok rosszak, éspedig a Nyugat hibájából (48%). Ugyanez az arány a németországi muzulmánok között 60% és 46%, a franciaországiak között 58% és 52%, a spanyolországiak között pedig 23% és 28%. Ami az iszlamista terrorveszélyt illeti, e tekintetben a legtoleránsabb Nagy-Britannia van a legrosszabb helyzetben, ami csak látszólagos paradoxon. A felmérést elemző Daniel Pipes politológus ugyanis kiemeli a nagy-britanniai „Londonisztán-jelenség” lényegét, amely szerint minél inkább alávetik magukat az őshonosok, az iszlámhívők annál agresszívebben reagálnak erre a gyengeség jeleként értékelt magatartásra. Az angolok tehát azért kockáztatnak a legtöbbet, mert a múltban ők voltak a legengedékenyebbek. (Se vis pacem, para bellum. A jelek szerint a világ egykori meghódítói mára elfelejtették ezt az ősi adagiumot.)

Másrészt viszont a German Marshall Fund és a Compagnia di San Paolo közös, Transatlantic Trends 2006 Partners című tanulmánya azt is egyértelművé teszi, hogy mind az európaiak, mind az amerikaiak 56 százaléka összeegyeztethetetlennek tartja az iszlám értékeit a demokráciával és a többségük (egészen pontosan az európaiak 52 százaléka, az amerikaiak 58 százaléka) „rendkívül komolynak” tartja az iszlám fundamentalizmus fenyegetését a globális veszélyek sorában (C. d. S., 2006. szeptember 7.).

Egyesek azonban csak néznek, de látni nem akarnak. Mintha álomvilágban élnének. Számukra teljesen mindegy, hogy e tekintetben lényegében ugyanazt mondja az újjobboldali Guillaume Faye és a baloldali Oriana Fallaci, a hívő muzulmán Moammer Kadhafi és a laikus muzulmán Kémir Zsbil, a keresztény Joseph Ratzinger (még ha később retirált is) és a zsidó Bernard Lewis, a szélsőjobboldali francia Jean-Marie Le Pen, az anarcho-populista holland (néhai) Pim Fortuyn és az autonomista lombard Umberto Bossi, a filmdíva Brigitte Bardot és a filozófus Határ Győző meg rajtuk kívül még nagyon sokan mások. Ki figyel oda rájuk? Bizonyára „összebeszéltek” – amint erre SZZL is céloz – vagy kollektív üldözési mánia hatalmasodott el rajtuk.

Egyesek csak semmiségekről szeretnek vitázni, az angyalok neméről, mint egykor Bizáncban, a végidőkben, amikor a falakon kívül már gyülekeztek a hódító oszmán hadak. Most is fesztelenül folyik tovább a „süketek párbeszéde”, amelyben jómagam is részt veszek, noha csak az önismétlés és a meg nem értés között választhatok. Ceterum censeo: a kommunizmus százmillió ember haláláért felelős.