Recsegve-ropogva fordul a világ, alapjaiban változik meg az elmúlt évtizedek öröknek hitt nemzetközi berendezkedése, kíméletlen kihívások várnak helyes válaszokra, Európa politikai vezetői mégis lényegtelen szubkulturális mániáikkal vannak elfoglalva.

Julius Caesar, Nagy Sándor, Szent István, Luxemburgi Zsigmond, Savoyai Eugén, Napóleon, Metternich; Akropolisz, Colosseum, a kölni dóm, Szent Péter-bazilika, Periklész, Michelangelo, Beethoven, Csontváry. Magellán, Kolumbusz. Platón, Arisztotelész, Arkhimédesz, Seneca, Marcus Aurelius. Kepler, Newton, Watt, Csonka János, Irinyi János, Bánki Donát, Asbóth Oszkár, Kempelen Farkas, Bolyai János, Semmelweis Ignác. Hellén szellem, római jog, keresztény etika. Valaha ez volt Európa.

És ma mit látunk?

Korunk hőse a zselézett hajú, magabiztos brókerfiú, a méltóságában, tartásában prostituálódó valóságshow-előember, valamint Conchita Wurst. Ma nem a Szent Szövetség szab irányt Európának, hanem Guy Verhofstadt ordítozza kalimpálva néhány tucat kifejezésből álló szókincsét egzaltált Lombroso-fejjel az Európai Parlamentben, az Európai Bizottságot pedig egy szemlátomást módosult tudatú luxemburgi ügyvéd vezeti, aki a kültelki kocsmák prolitempóját idézve pimaszkodik kollégáival, hol atyáskodó pofonokat osztva, hol iratköteggel csapkodva a fejüket. Nem kell évszázadokat visszamenni az időben, hogy látványos legyen a romlás, elég csak elképzelni, hogy mondjuk Charles De Gaulle, a katona-elnök hogyan vágott volna végig kardlappal azon a suttyón, aki ilyen infantilis bizalmaskodásra vetemedik vele szemben.

Elfogulatlanul szemlélve a brüsszeli politikai vízfej és a civilizációs main­stream meghatározó szereplőit, okkal támad az a gyanúnk, hogy ezek az emberek egész egyszerűen félkegyelműek. Mintha Luis Buñuel valamely szürreális filmszatírájából léptek volna ki. Szemlátomást unaloműző játéknak, önmegvalósító hatalomtechnikai játszmák sorának tekintik a politikát, pedig több mint 730 millió európai ember sorsa, jövője a tét.

Földrészünk évszázadok óta nem látott kihívásokkal néz szembe: népességében fogyatkozik, identitását elveszíti, miközben emberanyagában és gazdaságában egyaránt izmosodik a Kelet, kontinensünket a harmadik világ téridegen bevándorló tömegei ostromolják, lassan mindennapjaink fenyegetésévé válik a terrorizmus. Európa pedig katonailag védtelen, kiszolgáltatott az Egyesült Államok uralta NATO-nak, vagyis minden tiszta elméjű ember előtt világos, hogy az elmúlt évtizedek liberális nyugati létmódja látványosan csődöt mondott.

Ehhez képest Európa manapság – már amikor nem a magyarországi antiszemitizmus sötét fellegeit kémleli kényszeresen – a világnézeti semlegességnek nevezett értékmentesség jegyében Szent II. János Pál pápa franciaországi szobrának sürgős lebontásával foglalatoskodik, vagy épp a „nemi sztereotípiák” (értsd: férfiak és nők) megszüntetésén ügyködik. Ennek érdekében a jobb sorsra érdemes Svédországban például a magukat egyik létező nemhez tartozónak sem érző különös emberekre tekintettel semleges megszólítást vezettek be, és lehetővé tették, hogy lányoknak fiúnevet, fiúknak pedig lánynevet adhassanak a hóbortos (és gyermeküket ezzel egy életre traumatizáló) szülők. Ugyancsak Svédországban vált fontos és azonnal megoldandó politikai kérdéssé a semleges nemű mellékhelyiségek létesítésének halaszthatatlan problémája. XI. Károly király, a skandináv ország XVII. században élt legnagyobb uralkodója forog a sírjában – azon se csodálkoznánk, ha rövidke időre ki is szállna belőle, hogy néhány testőrét rohamra vezetve zárja rövidre a genderproblematikát.

Nem jobb a helyzet Franciaországban sem. Miként korábban megírtuk (Genderterror, Demokrata, 2014. február 12.), a baloldali párizsi kormány Az egyenlőség ABC-je címmel indított programot hatszáz állami oktatási és nevelési intézményben a „nemi előítéletek” száműzése céljából, aminek keretében a lányoknak autókat, a fiúknak pedig babákat adtak játszani. Ezen kívül egy tízéves leszbikus kislány gyötrődéseiről szóló oktatófilmet vetítettek nekik, sőt olyan témákat vitattak meg öt-hat-hét éves gyerekekkel, hogy viselhet-e szoknyát egy apuka. Vincent Peillon akkori oktatási miniszter egészen addig ment, hogy kijelentette, új társadalmat csak úgy lehet létrehozni, ha a gyermekeket az óvodai-iskolai neveléssel mentesítik minden vallási, családi és társadalmi „berögződéstől.”

Láthatólag Európa egykor okkal tisztelt országainak mai vezetői úgy döntöttek, egyszer s mindenkorra kilépnek a történelemből és felszámolják civilizációjukat. Legutóbb Írország esett el. A mélyen katolikusnak gondolt szigetország polgárai a világon elsőként népszavazással dönthettek a homoszexuálisok „házasságának” törvényesítéséről. A referendumon megdöbbentő módon mintegy 60 százalékos részvétel mellett 62 százalékos támogatást nyert a deviancia.

Félreértés ne essék, a homoszexualitás – miként a nátha – egyidős az emberiséggel. Egészségesebb korokban azonban a többség zavartan-megengedően félrenézett, az érintettek pedig kellő diszkrécióval élték meg sajátos vonzalmaikat. Ez élhető egyensúlyt teremtett, s így biztosított volt az élet folytonossága, a közösség fennmaradása. Ám a szélsőséges emberjogista individualizmus propagandistái a szerves társadalmak maradványainak végső felbomlasztása céljából rohamot indítottak a normális rend ellen. A Nemzetközi Pszichiátriai Társaság 1974-ig a homoszexualitást betegségként tartotta nyilván, ám az amerikai homoszexuális lobbi erőszakos fellépése, harsány provokációi nyomán kényszerűségből kapitulált és levette az azonos neműek iránti vonzalmat a listáról. Politikai nyomás gyűrte maga alá a tudományt.

Ezután már nem volt megállás, és mára oda jutottunk, hogy az európai országok közül Belgiumban, Dániában, Finnországban, Írországban, Izlandon, Luxemburgban, Nagy-Britanniában, Norvégiában, Portugáliában, Spanyolországban és Svédországban jogilag elismerik a homoszexuálisok „házasságát” – vagyis ennyi országban vesztette el a politikai elit a józan eszét és az erkölcsi tartását.

Írország volt azonban az első, ahol népszavazás dönthetett az abszurd kérdésről. A referendum számos tanulsággal szolgál. Először is tényszerűen megállapíthatjuk, hogy vannak olyan ügyek, amelyeket egyenesen emberellenes bűn a többség kénye-kedvének kiszolgáltatni, minekutána a tudatformálás legkülönbözőbb őrposztjait szisztematikus szívóssággal hatalmába kerítő lobbi drámai eredményességgel mételyezi meg a köznép gondolkodását. Egészségesebb korok ép tudatú társadalmaiban föl sem merült, hogy egy szakállas fiatalember női ruhában páváskodjon egy dalversenyen, mert az efféle provokációt legalábbis tollba-szurokba hempergetéssel büntette volna a nép, mondván: „nesze neked balerina!” Manapság azonban már-már kötelező lelkesedni az efféle jelenségekért. És ez, vagyis az erőszakos rákényszerítés, a véleményterror nagy mértékben megmagyarázza a szabadságukért, hazájukért, kultúrájukért évszázadokon át halált megvető bátorsággal küzdő írek megdöbbentő önfeladását. A homoszexuális „házasság” mellett az összes ír parlamenti párt, még az egykori Ír Köztársasági Hadsereg politikai szárnyaként ismert Sinn Féin is korteskedett!

Az írországi referendumot ugyanis párját ritkítóan erőszakos, egyoldalú, megfélemlítő kampány kísérte, a nyilvánosságban gyakorlatilag kizárólag a deviáns álláspont jutott megszólalási lehetőséghez, a sajtószabadságra máskor oly kényes média egyszerűen nem volt hajlandó megjeleníteni a normalitás képviselőinek véleményét, ehelyett eszelős gyűlölettel gyalázták őket. Mindemellett – miként arról a CitizenGo keresztény európai civil szerveződés hazai képviselői nyilvánosságra hozták – amerikai szervezetek 25 millió euróval támogatták a megtévesztő propaganda-hadjáratot, annak ellenére, hogy a külföldi befolyásolás az ír választási törvénybe ütközik. Ugyancsak jogellenes és antidemokratikus volt több multinacionális vállalat vezetésének magatartása, mellyel kvázi előírták munkavállalóik sokaságának az életellenes álláspont támogatását, és azt is parancsba adták nekik, hogy – akár jobb meggyőződésük ellenére – az internetes közösségi felületeken kampányoljanak a homoszexuális lobbi szellemi terrorja mellett.

Így esett, hogy az az ország, amelyben 1993 előtt maga a homoszexuális magatartás is illegális cselekedetnek számított, most politikai erőszak hatására kapitulált a társadalmi-biológiai zsákutca előtt.

E kifejezés egyáltalán nem túlzás. Aki ugyanis manapság még hajlandó némi szellemi erőfeszítésre, az előtt világos, hogy a szexualitásnak a kölcsönös örömszerzésen túl a fajfenntartásban is nélkülözhetetlen és kiválthatatlan szerepe van, utódot nemzeni pedig csakis két ellentétes nemű partner tud. A homoszexuálisokat egyénileg megilleti ugyanazon jog az emberi méltósághoz, mint a heteroszexuális vonzalmú embereket, de a homoszexualitás fundamentális és megváltoztathatatlan biológiai törvényekből fakadóan soha nem lesz egyenértékű a természetes szexualitással. E sziklaszilárd tény méltóságteljes tudomásulvétele a normális társadalmi élet alapvető feltétele. Minden közösség egészséges működéséhez elengedhetetlenül szükséges a zsinórmérték, a jövőt építő, életet igenlő normarendszer határozott kijelölése, betartása és betartatása, aminek feltétele az önuralom és az alázat. A szexualitás minden formában magánügy, aminek semmi keresnivalója az utcákon.

Legyen világos: a jövő, az élet, a család relativizálása ártalmas, tehát megengedhetetlen. Épp ezért nagyon helyes, hogy az Alaptörvény L cikkének 1. pontjában rögzíttetett: „Magyarország védi a házasság intézményét mint férfi és nő között, önkéntes elhatározás alapján létrejött életközösséget, valamint a családot mint a nemzet fennmaradásának alapját.”

Mi, magyarok más közép- és kelet-európai népekkel, országokkal együtt büszkék lehetünk arra, hogy Európa erkölcsi és szellemi örökségének legalább maradékát őrizzük és védjük. És ha lesz valaha európai újjászületés, az innen, a mi régiónkból fog kiindulni, hiszen nyugaton – miközben zeng az ég és közelít a vihar – a politikai vezetők a ferde hajlamok kiszolgálásával vannak elfoglalva. Márpedig senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy egy esetleges apokaliptikus forgatókönyv bekövetkeztekor a turbános-szakállas új honfoglalókkal nem a tüllszoknyás-szakállas „hármas számúak”, hanem csakis a „homofób” európaiak lesznek képesek szembeszállni.