Fotó: MTI/Mohai Balázs
Hirdetés

„Mindig a végén van vége” – mondja Ro­cky Balboa a szereplő nevét viselő filmben, és milyen igaza van. Jelen pillanatban ugyanis nem tudjuk, mi lesz az újabb nagy európai háború vége – melyet most nem fegyverekkel, huszársággal, tankokkal vagy légitámadásokkal, hanem sokkal inkább politikai, kommunikációs eszközökkel és ideológiai-világnézeti törésvonalak mentén vívnak. (Ld. Törésvonalak – Magyar Demokrata, 2019. március 14.) Ez a háború jelen fénytörésben pedig Európa jövőjéről szól, hosszú távon. Arról, hogy milyen Európát, Európai Uniót szeretnénk nemcsak magunknak, hanem gyermekeinknek, unokáinknak örökül hagyni – mert a józanabbak a gyermekvállalásra még nem „ellésként”, az édesanyákra nem „szülőgépként” tekintenek (ahogy e kifejezéseket a paranoiás liberálisok szokták használni), hanem az élet értelmeként és befektetésként a jövőbe.

Szóval a már-már militáns jelleget öltő vita, harc tehát az európai jövőről szól, a soron következő EP-választás pedig „csak” egy csata ebben a hosszúra nyúló összecsapásban, ahol nincs frontbarátkozás, nincs tűzszünet. Ugyanis két, egymást kölcsönösen kizáró, egymás mellett párhuzamosan érvényesülni nem tudó koncepció áll szemben: az Európai Egyesült Államok Gyurcsány Ferenc által is osztott „grandiózus terve”, illetve a nemzetek uniójának folytatása, vagy inkább talán a „nagy visszatérés” az európai integráció alapító eszméjéhez.

Tény, hogy mindkét koncepció mellett felhozhatóak történeti, technikai és jogi érvek. Sokan emlegetik, hogy végső soron a Szent (Német-)Római Birodalom hasonló, föderatív-univerzalista elképzeléseken nyugodott, hogy Dantétól Coudenhove-Kalergi grófon át Karl Popperig számos művész, gondolkodó, politikus írásaiban és beszédeiben folyamatosan vissza-visszaköszön kontinensünk történelmében a páneurópaiság gondolata. Azt is mondják sokan, hogy egy teljesen egyesült unió hozhatná el végre a hőn áhított örök békét, a Pax Europaeát, hogy egy határok, (nemzeti) megosztottságok nélküli Európa garantálhatná nemcsak a biztonságot, de globalizálódó világunkban azt a gazdasági és technikai fejlődési pályát, melynek révén az unió helyt tudna állni a világpolitikai és kereskedelmi küzdelmekben. És még csak nem is mondom, hogy ezen „száraz, szakmai” érvek minden megalapozottság nélkül lennének, mert a béke, biztonság, végső soron a boldogság iránti vágy érthető emberi késztetés – pláne ha figyelembe vesszük Európa akár csak XX. századi történelmét. Az ezzel ellentétes érvrendszerrel operálók viszont azt állítják, hogy az „ever closer union”, az „Európa népei közötti egyre szorosabb egység” víziója valójában egy hagymázas utópia (jelentése magyarul: seholhely), ami elviekben persze jól hangzik, de a gyakorlatban kivitelezhetetlen, a megalkotásához vezető út több problémát és konfliktust generál, mint amennyit „megoldásként” az „örökbéke” nevében kínál.

Ezen érvrendszer központi eleme a „helyhez kötöttség” fontosságának hangsúlyozása, a lokalitás elvének kidomborítása, annak a nagyon is gyakorlati megfontolásnak politikai szintre emelése, miszerint az ember – még ebben a virtuálissá váló világban is – területhez kötött, ezért a nemzeti szint feloldása egy nemzetek feletti szintben életidegen, hiszen az alapvető önazonossági-viszonyulási pontjától fosztja meg nemcsak az egyént, de a társadalmat is. Bár az identitásnak, identitásoknak persze számos eleme, szintje lehet (nyelv, kultúra, vallás, nemzet stb.), és ezek sokszor egybe is csúsznak, vagy átfedik egymást, az egyén „feloldódása” legfeljebb egy olyan pontig lehetséges, ahol még közös kiindulási és viszonyítási faktorok mentén működtethető a „közös csoport” (a társadalom) – és ez a nemzeti, nemzetállami, átélhető létforma. Másrészről – szól még az egyesült Európa szuverenista kritikája – történeti érvek sem szólnak az „európai USA” álma mellett, ugyanis a birodalmi gondolatok a kontinensen sosem vezettek az „egység a sokféleségben” valódi megvalósulásához, sokkal inkább ahhoz, hogy az induló helyzetben erőfölénnyel bíró hatalmak – a maguk szempontjából értelemszerűen – központosították az impérium működését, az egyenlőség és szubszidiaritás álcája mögé bújva egy nagyon is alá-fölé rendeltségi viszonyrendszert hozva létre a birodalmakon belül. Ennek oka az az „egyszerű” tény, hogy bár szeretjük kontinensünket egy önálló civilizációnak tekinteni, és külső megközelítésből talán ez igaz is, „belülről” nem beszélhetünk egységes európai identitásról a finnországi Nuorgamtól a spanyol Punta de Tarifáig, a portugáliai Cabo da Rocától a ciprusi Rizukarpasóig. És ha nincs közös identitás, amire alapoznának egy közös európai államot, akkor nem beszélhetünk egységes európai népről sem – mely utóbbi viszont elengedhetetlen feltétele lenne bármiféle „új szuverén” létrehozásának. (A klasszikus felfogás szerint a szuverenitás egy adott terület és népesség felett gyakorolt főhatalom.) Ahogy arra II. (Nagy) Frigyes porosz király egészen frappánsan rávilágított egy, a korban szintén a páneurópai eszme mellett kardoskodó gondolkodóra reflektáló levelében: „Saint-Pierre abbé elküldte nekem kitűnő munkáját arról, hogyan állítsuk helyre a békét Európában. A dolog nagyon gyakorlatias: a megvalósulásához csupán az hiányzik, hogy egész Európa egyetértsen a tervben – és még néhány ilyen apróság.”

Egy dolog tehát, hogy praktikussági szempontok alapján ütköztethetőek érvek és ellenérvek az ügyben, ami azonban megint csak egy eszközvitába („hogyan érhető el az örök béke Európában?”) visz el minket, mely már a föderalista posztmodern liberálisok térfelén történik, az ő narratívájukkal és szókészletükkel, ahol a józan ész legfeljebb magyarázkodó-védekező szerepre számíthat. A kérdés igazából viszont az, hogy ez az egész „egységesülősdi” miért jó – vagy miért rossz? És itt megint csak egy olyan világnézeti, habituális ellentétre, illetve magyarázatra lelünk, melyet – bár szeretnek elkendőzni – számos kérdésre választ ad, vagy legalábbis megvilágítja a valódi szándékokat.

Esetünkben ez pedig (megint csak) az, hogy melyik oldal hogyan viszonyul az élethez – és az emberhez magához. A progresszív-szocialisztikus hozzáállás – mely alapvetően fosztott nemzeti jellegétől és szupranacionális vagy globális struktúrákban gondolkodik – a totális egyenlőségben, egalitarianizmusban hisz: nemcsak az egyes emberek, de a (lokális, nemzeti) identitások, kultúrák, magatartások, szokások egyenlőségében is. Hiszen „minden érték relatív”, „mindenkinek megvan a maga igazsága”, ami nemcsak egyenlőséget jelent, de azt is, hogy ezen különféle értékek között nem tehető különbség. Ha pedig minden viszonylagos, egyenlő és egyben „csereszabatos” is, és nincs olyan kánon, mely alapján rangsorolni lehetne értékek között, akkor a következő lépés az uniformizálás és az „összekeverés” (multikulturalizmus), mely nyilvánvalóan nem tűri meg a „mi és az ők” kategóriáinak megkülönböztetését, hanem egy egységesített, falanszterszerű politikai struktúráért, „nyílt társadalomért” kiált. Ahogy az „egység a sokféleségben” is abszurd módon kapcsol össze két végletet, úgy a megkülönböztetésmentes „nyílt” világ is csak két szélsőséget ismert: az atomizált egyént (individuumot) és a megfoghatatlan emberiséget (esetünkben a „sosemvolt” európai népet).

Ezzel szemben azok, akik elfogadják a teremtés és a természet törvényeit, azt is tudják, hogy a „bábeli projekt” végső soron Istennel történő szembeszegüléshez vezetett, melynek következtében az Úr „örökséget osztott a népeknek; mikor szétválasztotta az ember fiait, megszabta a népek határait” (5Móz 32,8). Ebből és az ember alapvető természetéből fakad tehát a tény, hogy elsősorban úgy keresünk magunk (és a családunk, közösségünk, nemzetünk) számára biztonságot, hogy „beazonosítjuk magunkat”: viszonyítási pontokat keresünk, hogy meghatározhassuk, kik vagyunk mi, és kik nem vagyunk mi. Ez az identitástudat a fontos az emberek számára, ami egyben azt is jelenti, hogy természetünknél fogva igényünk van arra, hogy identifikáljuk magunkat, kinyilvánítva, hogy nekünk mi a fontos – egyben implicit módon azt is meghatározva, hogy mi nem fontos nekünk, mi másodlagos: mi értékes és mi nem értékes. A „mi és az ők” egyébként a valóságban létező kategóriák, az annak tudására és azonosítására törő természetes emberi igényt elfogadók pedig tisztában vannak azzal, hogy mindezek miatt az e felosztást nem ismerő, ennélfogva uniformizált, „se nem hús, se nem hal” politikai entitások – mint amilyen az Európai Egyesült Államok is – pusztán álmok, rémálmok. Amelyekre esetünkben nem a feldolgozás, megértés, analizálás a helyes terápia, hanem a rémálom mihamarabbi elfelejtése. Ebben pedig május 26. sokat segíthet, de az a felejtési terápiának csak egy állomása. Hiszen tudjuk, mindig a végén van vége. A rémálmoknak is.

A szerző az Alapjogokért Központ igazgatója.