Különösen karácsony táján folyik a gyermekek agymosása a régi megszokott, a néplélekben mélyen gyökerező mondák, legendák, szakrális és profán történetek ellen. A folyamat nem most kezdődött, de nem akar véget érni. Maga a karácsony is botránynak számított évtizedeken keresztül, ezért fenyőfaünneppé degradálták. Bármilyen hihetetlen, de a televízióban most is elhangzott ez a kifejezés az ünnepek alatt. A gyermekek fejében teljes képzavar uralkodhat, hiszen a Mikulás helyett Télapó (ki az?) jár, sőt a karácsonyfa körül ez az akárki Télapó osztogatta a gyermekeknek az ajándékokat. A mi kultúránkban a Mikulás december 6-án jár, Myra püspökének, Szent Miklósnak az emlékére. Semmi köze sincs a karácsonyhoz, az északon élő rénszarvashoz és egyéb, mostanság fölvett idétlenkedő szokásokhoz, egy részeg, borvirágos orrú öregemberhez. Karácsonyfát sem hoz, mert azt a Jézuska küldi az angyalok által. Tehát a két ünnepnek semmi köze sincs egymáshoz, kár volt összekeverni a nem összetartozó jelképeket, hiszen ezzel ősi kultúránkon esik csorba. A folyamat nem véletlen, mert a hajdani Nagy Testvér és magyar csatlósainak regnálása idején illett átvenni a szokásokat is: a „Gyedmaróz” (kb. annyi mint „Fagypapa” – a szerk.) a nagy, orosz télben járt, fenyőfát szállított és – ha akadt – ajándékot vitt a gyermekeknek. Ezt a képet tukmálják ránk a mai napig. Unokáimnak alig találtam olyan mesekönyvet, amelyikben nem Télapó, hanem Mikulás szerepel. Nem tudom megérteni, miért nem fordítanak gondot a kiadók arra, hogy elavult, kultúrkörünkből kikopott, több évtizedes csacskaságokat ne adjanak az olvasók kezébe.

Még mindig a karácsonynál maradva. A közszolgálati adók reklámozva az egyes karácsonyi műsorokat, „vágóhangnak” következetesen a Jingle Bells kezdetű egyébként közismert angolszász dalt tették be. Nem hiszem, hogy a szebbnél szebb magyar karácsonyi dalok között ne találtak volna megfelelőt. Félreértés ne essék, nem az a baj, hogy megismerjük más népek szokásait, dalait, hiszen a Csendes éjt (osztrák) az egész világon éneklik. De a kultúrnépek tudják, hogy honnan ered, és mellette a sajátjaikat is megtanulják.

A legnagyobb meglepetés akkor ért, amikor unokáimmal a karácsonyra kapott Mondogató (népi mondókák) című könyvet lapozgattuk. A szép színes rajzok egyikén egy fél dióból készült kétkerekű kocsi látható, benne egy nagy könyv, amelynek fedelén egy Dávid-csillag ékeskedik (milyen könyv lehet ez?), a könyv mellé szúrva pedig egy nyeles ötágú csillag. A mondóka pedig így szól: „Poros úton kocsi zörög, a kereke gyorsan pörög, Sári néni vezeti, aki látja, neveti”. Kérdezem én, milyen üzenetet hordoz a két jelkép? Mi köze a népi mondókához? Vagy egyszerűen a gyakran alkalmazott kondicionálásról van szó? Mit szólna a kormányzat, ha mondjuk az ötágú csillag helyett horogkereszt vagy nyilaskereszt lenne? Ugye, mindjárt per indulna?

Nemsokára elérkezik február, amikor új keletű, Amerikából importált szokásként Valentin-napot ünnepelnek a szerelmespárok. Igaz, a Valentin név megfelelője a magyar Bálint, de ez nem érdekli a busás hasznot remélő kereskedőket. Oly sok régi magyar jeles nap van, amikor kifejezhetik érzelmeiket az egymást szerető emberek, de ezeket már nem ismerik a fiatalabb generációk. Ezeket kellene népszerűsíteni a médiának, mert ez a miénk, ebben különbözünk – sok más mellett – például egy amerikai farmertől.

Rég elmúlt már november 1-je, de nem árt emlékezni, hogy megjelent nálunk is az ugyancsak amerikai eredetű „halloween” ünnep. Kellékek is kaphatók, és gyermekeink Mindenszentek ünnepén már maskarában járják az ismerősöket. Márton-napon kis lámpácskákkal vonultak föl a gyermekek a budai Várban, ami nyugat-európai szokás, nálunk eleddig ismeretlen volt. Ugyanakkor számtalan hazai népi szokás kötődik Márton-naphoz, amelyekről fogalma sincs fiataljainknak.Sorolhatnám tovább a betolakodó idegenségeket, amelyek lassan kiszorítják évezredes kultúránkból a ránk jellemző, egyedülállóan gazdag, Európát színesebbé tevő szokásainkat. Mondhatnánk, hogy sebaj, az újmódi folklórral még tarkább lesz a mi népi kultúránk is. Csak a dolog nem így működik. Mert sem a családokban, sem az iskolákban, sem a társadalomban nem fordítanak arra időt, hogy a felnövő generációk úgy ismerjék ősi hagyományainkat, mint az anyanyelvet. Hogy a gyermekeknek rendezett országházi karácsonyfa mellett pásztorjátékokat és egyéb magyar karácsonyi népszokásokat mutassanak be táncokkal, énekekkel, és ne a hétköznapi „globális” humorral szórakoztassák őket. A születésnapi zsúrokon ne a „Happy birthday to you” dallamára lobbanjanak fel a gyertyák, a televízióban esetenként magyar rajzfilmen csiszolják elméjüket az apróságok. Az utóbbi különösen fontos, mert a magyar népmesék olyan üzeneteket hordoznak, amelyek ősi, keleti igazságokat tartalmaznak. Erről jelent meg egy érdekes kötet Kovács Imre Barna és Csöpel láma tollából, Titkos tanítások magyar népmesékben címmel. Ezekről a „titkokról” az oly rátarti Nyugat mit sem tud.

Nagyon sok múlik a szülőkön és a pedagógusokon. Százszor gondolják meg, hogy mit adnak a gyermekek kezébe, miről mesélnek nekik, mikor és hogy ünnepelnek. Mert a hatalomra törők jól tudják, hogy nem lehet elég korán kezdeni az egyenszabászatot. Legyünk résen, hogy ne kerülhessen gyermekeink kezébe olyan üzenetet hordozó könyv, játék és egyéb, amely mint a pestis kiirtja azt az apránként összegyűjtött kincset, amit Kallós Zoltán, Bálint Sándor, Domokos Pál Péter, Bartók Béla, Kodály Zoltán, Erdélyi Zsuzsanna és mások hagytak ránk. Vigyázat! A kulturális „beetetés” már egyre nyíltabban folyik.