Mert az élet mifelénk már csak ilyen, békés állampolgárok játék pisztollyal flangálnak az utcán. Egyesek előzékenyen egymásra mosolyognak, igen uram, hogy is gondolhatja, az igazi otthon van, hét lakat alatt, ezt csak úgy lóbálom, a hatás kedvéért, na jó, ha durcás leszek, néha a levegőbe pukkantok vele, a gyerekek boldog mosollyal ujjonganak körbe, még egyszer, bácsi, még egyszer, visongják.

Mások komor arccal, leszegett fejjel róják az aszfaltot, szemükkel nyugtalanul pásztázzák az arcokat, kezük folyton folyvást idegesen matat a markolaton, persze, tudják ők is, hogy az csak egy játék, de valahogy mégis megnyugtató érezni azt a barázdált műanyagot, jobb félni, mint megijedni, az a furán beszélő is az előbb, mutogatta nekem a térképen az Operát, meg karattyolt összevissza, na az ilyennek én be nem dőlök, Operaház, persze, ősszel is ott borogattátok a kukákat!

Akadnak aztán olyanok is, akik fensőbbséges mosollyal, lazán tekintgetnek ki a volán mögül – egy lépcsőfokkal feljebb a hátsó ülésről -, magabiztosak, sosem szólnak, csak néznek és intenek, nem aggódnak, nincs miért. Játék pisztoly sem kell, van elég a mellette ülő haveroknál, tudod, öreg, ha bajod van, velük beszéld meg, mi nem vagyunk egy kategória.

Igen, az élet már csak ilyen, játék pisztolyt mindenkinek, nehogy már valaki kilógjon a sorból, pisztoly a zsebben, ez a norma, mi az hogy, nagyon is! Istenem, mennyire más érzés így létezni, mennyi erő, magabiztosság, lendület, milyen más így disznósajtot kérni a hentesnél, vagy cukkinit a zöldségesnél, moziba vinni a családot (negyedik sorba kérném, mi az, hogy nincs, na ugye, hogy van), de még a plázában is másképp nézünk egymásra az eladóval, amikor az öltönyt csomagolja, igen, van egy közös titkunk, ott lapul a zsebben, persze nem is igazi titok, mindenkinek van, de azért cinkosan egymásra kacsintunk, neked is, nekem is.

Néha van, hogy az ember mondjuk ideges lesz, naná, a hőségtől alig lehet aludni, a macska is odacsinált a szőnyegre, ráadásul reggel a szomszéd gyereke megint bömböltette azt a fránya metálzenét, pedig hányszor szóltam már neki, pisztollyal persze nem próbálkoztam, végül is civilizált ház ez, vagy mi. Szóval tisztára kivan az ember, és akkor még itt ez a dugó, egyesek meg cikáznak, a fene beléjük. Hát ilyen nincs, csoda, hogy elszáll az agy, remegni kezd a láb, lüktet a halánték, senki ne mondja nekem, hogy ilyenkor nem azonnal a pisztolyért nyúl még a legbékésebb polgár is, jó-jó, tudom, csak játék, mi más lenne, de az a mozdulat, a mozdulat mindig megnyugtat. Érzem az erőt, a hatalmat. Amúgy is így kell ezt elintézni, pisztoly ki, egymásra fog, aztán majd megbeszéljük, öreg, nekem te ne mondd, hogy tegyem el, inkább te is vedd elő, mi az, hogy nincs, ne szórakozz velem, mindenkinek van, ez a rend, ez az ország, nem? Én már csak tudom, ebben élek, érted dolgoztam, miattad kaptam gyomorfekélyt. Szóval vedd csak elő, ne játssz itt velem, tudod, hogy csak játék, az igazi otthon van. Most mit néz mindenki, mi van, hé, maga, tessék elővenni ott is, a fene magukba, hogy senki sem ismeri itten a játékszabályokat, nem volt gyerekszobájuk, vagy mi, hát tudják mit, magukkal én nem vesződöm, jó napot!

Igen, az élet már csak ilyen. A minap is írta az újság, hogy valami balhé volt a városban, az egyik fegyvert fogott a másikra, nosza, mi ebben a hír, mindenkinek van, nekem is itten, műanyagból, az igazi meg a páncélban, ja, de hogy a másik meg nem fegyverkezett, megáll az ész, hová lesz így a világ, mivé lesz az egyenlőség! Írják, az egyik valami ellenzéki volt, azt mondják, meg nem erősített információk, milyen édesek, tapintatosak, naná, hogy én sem adnám ki a legjobb informátoromat, biztos ezt is Teller Ede súgta meg nekik, ne nézzél, leveleznek rendszeresen, kell is az, a komoly emberek tartsanak össze.

Ajaj, kezdek megint ideges lenni, ellenzéki, az nem jó, azok nem kispályások, tavaly is utcára vitték a csőcseléket rendőrt verni, ma egy rendőr, holnap akárki, még hogy fegyvert az ilyen kezébe, még ha játékot is, itt már nem babra megy a játék, félek, félek, hol a páncél kulcsa, akarom a fegyveremet, akarom, akarom! Igen, így már más. Hatalmas vagyok.