Hollandiában tehát pártot alapítanak a pedofilok, azzal a hangsúlyozott céllal, hogy legalizálják felnőttek és gyerekek szexuális kapcsolatát, hogy 12 évre csökkentsék, majd végképp töröljék el a szabad szeretkezés korhatárát, de igénylik a szabadságot a szeretkezésre állatokkal is. Voltaképp nagykorúságot szán a 12 éven felülieknek a pedofil párt, felnőtteket megillető káros szenvedélyeket, dohányzásban, italozásban, pornófilmszerepekben – a választójoggal együtt.

Elönt a sárga irigység, ha csak a nevét hallom Hollandiának, ott aztán az utolsókig eltakarítják a szabadság korlátait! A neoliberalizmusnak ott nem kell alakoskodni, nem kell rejtegetni, csomagolni a szándékait, a parlamentben követelheti a szeretkezést akár jó testű állatokkal is. Irigylem a hollandokat, mert az egyneműek házassága, a drog liberalizálása, a prostitúció tobzódása után már csomagolás nélkül kapják a neoliberalizmust. Idejében felfordulhat tehát a gyomruk, idejében felismerhetik, merre vezetnek a züllesztés távlatai, s le fogják szavazni, kitörlik közéletükből a pedofil pártot, lemondanak inkább a gyerekekkel, állatokkal való szeretkezés gyönyöreiről. Nagyon elmaradtunk Hollandiától ezeknek a szabadságjogoknak az érvényesítésében. Ha nem is holland szinten, de annyira, amennyire tobzódik nálunk is a prostitúció. 20-25 évvel ezelőtt a KISZ ifjúsági sajtója még monopolhelyzetben nevelte barlangkori promiszkuitásra lányainkat, de a drog liberalizációját még csak félig-meddig sikerült az erre legilletékesebb pártnak kiharcolni, az egyneműek házasságának törvényesítése pedig még alig több a szivárványos reménynél. Hol vagyunk mi a 12 éves nagykorúságtól! Dohányzással, italozással, választói joggal 12 évesen! Nem is szólva az egyebekről. De félre az iróniával, a „halál kultúrája” az iróniát nem viseli el. Az Alkotmánybíróság 2005 novemberében többségi határozatával eltörölte a művi meddővé tétel korlátozásait, melyek szerint a műtét csak „35. életévét betöltött, vagy három vér szerinti gyermekkel rendelkező személynél végezhető el”. A döntés 2006. június 30-án lép hatályba, az Országgyűlés addig újra szabályozhatja a művi meddővé tételt, az Alkotmánybíróság többségi határozata szerint arányosabb korlátozásokkal. Az Országgyűlés idáig nem élt ezzel a lehetőséggel, s ha az elkövetkező napokban sem él vele, akkor július 1-jétől minden 18 éven felüli személy szabadságjogának tekintheti, hogy meddővé operáltathatja magát. Nincsenek illúzióim. A neoliberálisok kezében az egészségügyi tárca. Negyvenegynéhány év óta foglalkozom a magyarság pusztulásával, pusztításával, a népirtás meghonosított közvetlen és közvetett módszereivel, akcióival, százával voltak szóban, írásban ütközeteim, lenacionalistáztak, lefasisztáztak, amikor számolni kezdtem a fogyó születéseket, a növekvő halálozásokat; nem találkoztam idáig olyan „liberálissal”, aki ne pusztulásunkat pártolva nyilatkozott volna meg. Ahogyan november 14-e óta nem volt képes az Országgyűlés időt szánni arra, hogy tárgyaljon a megsemmisített paragrafus helyettesítéséről, az elkövetkező napokban sem lesz képes erre időt szánni. Tudatában természetesen annak – a magyar Országgyűlés! -, hogy ezzel pusztulásunknak új kaput nyit. Ha feltételezem, hogy az Alkotmánybíróság – az erre a feladatra legjobban felkészült s legilletékesebb intézményünk – helyesen értelmezi alkotmánynak nevezett alaptörvényünket, számomra egyetlen következtetés marad: sürgősen közvitára kell bocsátani, korszerűsíteni, felújítani az avíttas alaptörvényt, az életellenes fertőzés gócait kigyomlálni belőle. Például azt, amelyből az a képtelen következtetés származik, hogy a művi meddővé tétel sem öncsonkításnak, sem „puszta” egészségkárosító beavatkozásnak „nem tekinthető”. Lévén szörnyű csonkítás a művi sterilizáció, s élethosszig fogyatékos az ivartalan. (Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleményéből: „…Az államnak az alkotmányból eredő, általános kötelezettsége van tiltani és büntetni rendelni a nem egészségügyi okból végrehajtott csonkításban, sterilizálásban való orvosi közreműködést. Ez az általános kötelezettség levezethető az élethez, az emberi méltósághoz, a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez való alapvető jogokból. Az államnak fő szabály szerint büntetnie kell azt, ha valaki egy másik személynek maradandó fogyatékosságot okoz”.) Például, amely azt a logikát szülte, hogy 18 éveseknek hangsúlyozottan „családtervezési céllal” engedélyezhető a műtét, holott 18 évesen csakis az az élethosszig élősködésre, „akaratlagos” gyerektelenségre vágyó jelentkezik sterilizálásra, aki nem tervez családot. Például ahonnan az alkotmánynak az a sugalmazása származik, hogy „sérthetetlen” és „elidegeníthetetlen” „önrendelkezési jogára” hivatkozva bárki alávetheti magát a művi meddővé tételnek, amely oly mértékben csonkít fogyatékossá, hogy végleg elvonja tőle önrendelkezési jogát. (Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva különvéleményéből. „Adott esetben egy nagykorú, de még nem érett személyiségű fiatal az ekként elfogadott önrendelkezési jog gyakorlásával önrendelkezési jogának későbbi gyakorlását lehetetlenítené el.”) Vajon van része az alkotmány szövegének az emberi méltóság kiemelt jogának ellentmondó értelmezésében is? Egyfelől a többségi határozat az ember megfoszthatatlan, veleszületett alapjoga, az emberi méltóság joga érvényesülésének, mintegy kiteljesedésének tekinti a művi meddővé tétel jogát, másfelől dr. Tersztyánszkyné különvéleménye szerint: „a nem egészségügyi okból történő művi meddővé tétel olyan fogyatékosságot okoz, mely önmagában az emberi méltóság csorbulásával jár, és melyre így az önrendelkezési jog nem terjed ki”. „Életvédelmi Fórum”: „A sterilizáció súlyosan sérti az ember méltóságát és egészségét. Maradandó fogyatékossággal és károsítással jár, ezért az abba való beleegyezés is abszurd, nem létezik öncsonkításhoz való jog.” De idézhetem a jogelméletek ama közösnek tekinthető saroktételét is: minden jog korlátozható, ha gyakorlása szembe kerül társadalmi céljával, az emberi, a közösségi élet védelmével. S ezzel máris új probléma eredőjéhez jutottam el: a korlátozás lehetőségéről vagy kötelességéről van szó? A jogegyenlőség, ugye, azt is jelenti, hogy az érvényes jogot bárki gyakorolhatja, akár az egész társadalom. Vannak viszont olyan jogszabályok – legkivált a neoliberálisok eszmetárában -, amelyek gyakorlását egy határig elviseli az egészséges társadalom, de ha ezen a határon túl élnek vele, „gyakorlása szembekerül társadalmi céljával”, károsítja, pusztítja a magánéletet, a közösség életét. Az ilyen joggyakorlat korlátozása tehát létérdek, mindenek fölött való. Az Alkotmánybíróság azzal, hogy megsemmisítette a művi meddővé tétel korlátozásait, az Országgyűlés azzal, hogy mintegy jóváhagyta a korláttalan sterilizációt 18 év fölött, egyértelműen pusztulásunk gyorsítása mellett döntött. Ez pedig jogi abszurdum. „Aránytalannak” ítélte az Alkotmánybíróság az érvényes korlátozást a kerek ötvenéves elégtelen születés után, tehát a világ legroszszabb népesedési helyzetében, ahol a közösségi élet védelme – „aránytalan” védelme is – mindent megelőző kötelesség volna. Azt a hibát is meg kell találni tehát az alaptörvényben, amely az Alkotmánybíróság többségét arra indította, hogy bizonyos „sérthetetlen”, „elidegeníthetetlen”, „alapvető” jogi kategóriák érvényesítésének alárendeljék a társadalom létérdekét, szemben három alkotmánybíró társukkal is, akik ugyanazt az alaptörvényt értelmezve a megsemmisített korlátozásokat nem tekintik alkotmányellenesnek. Dr. Harmathy Attila alkotmánybíró különvéleményében egyebek között kifejti: „A meddővé tétel olyan beavatkozást jelent, amelyről való döntési szabadsággal szemben áll az egészségvédelem kötelezettsége”. Következésképpen: „Az önrendelkezési jogra alapítottan (…) nem lehet alapjognak tekinteni a meddővé tételre vonatkozó döntést”. A többségi határozatban megsemmisített „egyik korlátozás sem tekinthető önkényesnek”. Sem „alkotmányellenesnek”. Dr. Kovács Péter alkotmánybíró szintén nem ért egyet „a többségi határozat alkotmányellenességet megállapító rendelkezésével, s az azt megalapozó indoklás több pontjával”. Egyebek közt kifejti a sterilizációról: „a döntés visszafordíthatatlan helyzetet eredményezhet, illetve rendszerint eredményez is”. Lehetségesnek tetsző megoldás: „az in vitro megtermékenyítés és a megtermékenyített petesejt méhbe való felhelyezése”, de ez „olyan mérvű anyagi költséget jelent”, hogy jogi szabályozásnak csak „látszatra semleges”. Dr. Tersztyánszkyné dr. Vasadi Éva alkotmánybíró különvéleményéből idéztem már, de teljes egyetértéssel idézhetném az utolsó sorig. Még egy példa: „Az állam korlátozó rendelkezésekkel és más ellensúlyokkal, tiltásokkal fékezheti, sőt fékeznie kell az önpusztítást. Az, hogy az állam elkötelezett az alkotmányban megfogalmazott értékek – így az élet, az emberi méltóság, a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészség – mellett, nem jelent gyámkodást a személy fölött.” Vojcek László akadémikus, a Budai Irgalmasrendi Kórház szülész-nőgyógyász főorvosa szerint a sterilizált személy termékenységének visszaállítása még az alkotmánybírósági határozatban emlegetett „ideális esetben” is csak 5-6 százalékos arányban sikerül. Miközben megnő a méhen kívüli terhesség veszélye. A Magyar Orvosi Kamara, a Szülészeti-nőgyógyászati és a Pszichiátriai etikai bizottságai nyilatkoznak: „elfogadhatatlan a művi meddővé tétel szinte korlátlan engedélyezése. Az orvosok ugyanis a betegek gyógyítására, a betegségek megelőzésére esküdtek fel, nem pedig csonkításra” – hangsúlyozta Éger István. A nyilatkozat leszögezi: „élesen szembekerülnének az egyén rosszul értelmezett szabadságjogai a biológiai törvényekből eredő, generációkon átívelő közösségi kötelezettségekkel”. Egyesületek, társaságok, szervezetek sora tiltakozik a népirtás eme új műfajának legitimációja ellen, szót emelt a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia: meggyőződésük szerint a művi meddővé tétel nem szerves része az ember önrendelkezési jogának. A koalíció politikája viszont minden részletében azt az öngyilkos, neoliberális személetet képviseli, amely az utóbbi évtizedekben számtalanszor megnyilatkozott: a gyermekvállalás „magánügy”, „az államnak ebbe semmi beleszólása”, hobbi, „mint a bélyeggyűjtés, a kutyatartás”. Még az Alkotmánybíróság többsége is úgy véli, jogsértő a meddővé tételt a saját gyermek létével – tehát a hobbival? – függőségbe hozni, bár támogatásra érdemes hobbinak ítéli meg, s a szociálpolitikára bízza. A jövő beruházását, talán a legfontosabb költségvetési tételt, amely ki van rekesztve a jövedelemelosztásból. Mintha a vetőmagot szélben szórnák a földművesek. Szaporíthatnám a jogi érveket a művi meddővé tétel korláttalan szabadságának a legitimációja ellen, de olyan úton közelítem meg inkább a kérdést, amely az országossá kerekedő vitában feltűnően járatlan maradt. Ez pedig a kérdés erkölcsi-politikai vetülete. A társadalmak létének és fennmaradásának főtörvénye az élet és a javak újratermelése a kor színvonalán. Alsó határa az életképességnek a stacioner népesség, tehát a szinten tartás, amikor a halálozásokat a születések pótolják. Az igazságos tehermegosztás megkövetelné, hogy tehetsége, képessége, lehetősége szerint mindenki vegyen részt a javak újratermelésében a kor színvonalán, s az élet újratermelésében is pótolja, örökítse át önmagát, ámde ezt a kétségkívül helyes elvet a gyakorlat sohasem igazolja. Hiszen ezt a normát legjobb esetben is csak ép, egészséges emberek teljesíthetnék. Sokan egészségi vagy egyéb okból nem vagy csak korlátozottan vehetnek részt az újratermelés folyamatában, de ha a társadalom életképes, az ilyen elkerülhetetlen hiányokat a túlteljesítések pótolják az életben is, a javakban is. Igen sok gyermektelen szintén besegít, minőségi többlettel pótolva a mennyiségi hiányt: meglehet, a gyermektelen tanárnő egész életét a jövő nemzedékek szolgálatában égeti el. Más kérdés az „akaratlagosak” vészesen növekvő tábora. Akár a munkát kerülik sokan, akár a családalapítást, gyermekek vállalását, megsínyli-megszenvedi a társadalom. Veszteség az a társadalomnak, ha csak egyetlen élet láncsora is a gyermektelen utód láncszeménél megszakad, minél gazdagabb életminőséget nem adott tovább, annál nagyobb veszteség. Csapás ez a sors olyanoknak, akik hiába szeretnék, egészségi vagy egyéb okból nem lehet gyerekük, de az ilyen hiányt életrevaló társadalomban pótolják a többgyerekesek. Viszont nincs az a civilizált társadalom, amelyben a mai körülmények között a kényelemmel, karrierrel, a „szabadon elkölthető jövedelem” kiemelkedő fejadagjával, és gyermeket mások helyett is szülő-nevelő családokhoz képest többszörös életszínvonallal jutalmazott „akaratlagos gyermektelenek” (szinglik, macsók stb.) hiányzó utódai pótolhatók volnának. Túl sokan nem veszik számba vagy nem törődnek vele, hogy a társadalom életképessége és stabilitása minden polgárának létérdeke, s ezt az életképességét az élet és a javak folyamatos – az adott korban érvényes minőségű – újratermelése alapozza meg. Ép, egészséges ember csak mások rovására vonhatja ki magát a javakat termő munkából is, az élet átörökítéséből is, voltaképp csak a társadalom terhére és veszélyére tagadhatja meg a részvételt, élősködve másokon. Ez a formája az élősködésnek a civilizált társadalmakban oly mértékben elhatalmasodott, hogy ma már – legkivált Európában – népeket, országokat végpusztulással fenyeget, lévén, minden előző történelmi élősködésnél veszedelmesebb és kártékonyabb, hiszen magát az életet fogyasztja, éli fel. Vegyük számba: a civilizáltnak nevezett világon a szemlélet, a közgondolkozás, az értékrend súlypontja a társadalomról, a nemzetről, a közösségről az egyénre tolódott át. Szélsőségeiben a szolipszizmusig, a közösség tagadásáig eljutott ez az eltolódás, természetesen a nemzeti kötődés tagadásáig, sőt a társadalom alapsejtjének, a családnak a tagadásáig is olykor, minthogy minden létező közösség valamilyen fegyelmet követel, s az über-egyén ezt nem tűrheti. A „népben-nemzetben gondolkodókat” leváltották az „alanyban-állítmányban gondolkodó” neoliberálisok. Itt nem kell évekig-évtizedekig vagyon, hatalom gyűjtögetésével megalapozni az élősködést, egyik napról a másikra bárki elkezdheti. Háborgástól, visszacsapástól sem kell tartania, nem borítgatja fel az autót, nem zúzza be a kirakatokat a meg nem születettek küblibe kapart nemzedéke, még csak nem is sztrájkol, nem is tiltakozik. Az élősködés klasszikus, történelmi formái mindig a kisebbséget juttatták előnyhöz, törvényszerűen a kisebbséget, a nagy többség rovására. A jövőn élősködés merőben más természetű: tömegeknek ad zöldutat ahhoz, hogy „a jövő beruházásait” a maguk számára sajátítsák el. Akár a nagy többség is részt vehet ebben az eltulajdonításban, elvben akár az egész társadalom, minden egyes tagja. Arra az átmeneti időre, míg feléli az egyéni és közösségi életet. Idők során beépült ez az élősködési forma nemcsak a szokásokba, az életmódba, a magatartásformákba, de az egymást váltó rendszerektől függetlenül a közigazgatásba, az igazságszolgáltatásba, a törvényhozásba és a jogrendbe, s olyan érdekviszonyokat alakított ki, melyek a civilizáltnak nevezett társadalmakat ellenállhatatlanul sodorják a végpusztulás felé. Bármeddig visszatekintve az emberi történelemre, bőséggel találunk példát a javak újratermelésében az élősködésre, mindig voltak, akik szándékosan – „akaratlagosan” – kivonták magukat a munkából, mégis jól éltek, többnyire sokszor jobban az átlagnál. Sokan tartották ezt igazságtalannak, erkölcstelennek, hiszen tömérdek nyomorúságot okozott, de az emberi létet nem veszélyeztette, évezredeken át ezzel együtt sokasodott, gyarapodott, életmódjában kétségkívül fejlődött az emberiség. Élősködik természetesen az is, aki a munkából, a javak újratermeléséből vonja ki magát, tömegméretben ez súlyosan terheli a társadalmat, de nem okoz létveszélyt. Ha bárki, akár már 18 éves korában az Alkotmánybíróság többségi határozata alapján, a benne kiemelt önrendelkezési jog gyakorlásával nem meddővé operáltatná magát, hanem munkaképtelenné, természetesen csak mások rovására tehetné azt is, „akaratlagos” élősködéssel, de tömegméretben is sokkal-sokkal kevésbé veszélyeztetné a társadalmat, mint a meddővé tétel. (Ebben még korlátozás sem volt 18 éven felül. Akár biztatásnak is felfoghatom az önrendelkezési jog ilyetén gyakorlására: „A testi épség és egészség joga nem értékesebb vagy védelemre érdemesebb jog az individuális szabadságjogoknál vagy például az önrendelkezési jognál.” ABH 1992. 197-199.) A fentiekből az következnék, hogy ép, egészséges ember számára nincs más út: vagy a gyereket vállalja, vagy az élősködést. Jellemzően dokumentálja e joghézag, hogy mennyire kiesik a politikusok, törvényhozók, közgazdászok, szociológusok figyelmi köréből ez a talán legfontosabb közéleti szektor. Fél évszázad óta elégtelen a születés, pusztul az ország, de idáig még szóba sem került, hogy az igazságosabb tehermegosztás érdekében jogalapot kell teremteni a gyermektelenségnek is. Igazságosan ugyan ezt a terhet nem lehet megosztani, a gyermekek gondozásának, nevelésének minden izgalma, gondja, aggodalma, felelőssége a szülőké marad, de az élősködést oldaná egy gyermek nevelési költségeinek az átvállalása. Nemcsak igazságosabb, de hatékonyabb is volna ez minden „családtámogatási” rendszernél, méghozzá a költségvetés megterhelése nélkül! Csakhogy ebben a létfontosságú kérdéskörben világméretű elmezavar honol. Évekkel ezelőtt egy számvetés jelezte az ENSZ-ben, hogy Európának a fogyatkozó népessége pótlására, a megromlott korszerkezet helyreállítására 160 millió jövevényt kellene befogadnia. Semmi gond nem volna ezzel, ha csak statisztika volna, bőven telne 160 milliónyi pótlás a túlszaporodó országokból. Ha nem allergén nyelvek, hitek, kultúrák, hagyományok, szokások keverednének, s nem hoznának létre etnikai aknamezőt. Az enervált, vénülő, kultúrájában is fertőzött Európa a már betelepült 80 milliónál sokkal-sokkal kevesebb fiatal, életerős, sorstársaival szolidáris, nyelvében, hitében, hagyományaiban idegen jövevényt sem volna képes franciává, angollá, németté – egyáltalán európaivá – asszimilálni. Megtörténhet, hogy az etnikai aknamezőn hamarább lesznek áldozatok az elvénülő, ritkuló befogadók, mint a betelepülők, akik fiatalok, életerősek, szaporák. Klasszikus képlete az élősködésnek: valahol – többnyire a „harmadik világban” – megszületik a gyerek, felnevelik, annyira, amennyire oktatásban is részesül, a „beruházás” tehát megtörtént, létrejött a „munkaerő”. Átszippantja a faluból a város, Ázsiából, Afrikából Európa, Amerika, szegény országból a gazdag ország, túlszaporodóból a fogyatkozó. Valakik tehát áldoztak rá gondot, töredelmet, anyagiakat, fölnevelték, de a termését mások élvezik, egy élet munkájával és utódaival új hazáját ajándékozza meg. Alig valószínű, hogy az őslakosok vénülő, fogyatkozó, széteső társadalma békében és sokáig élvezheti majd ezt az őt nem illető – hozadékot. A marxi „kizsákmányolási ráta” átlagában eltulajdonított hozadéknak összegszerűen legalább a százszorosa. A globális pénztőke tehát – méghozzá erős, baloldalinak sminkelt támogatással – régóta hadat visel a humán tőke, a saját nevelésű utódlás ellen. Mondván: drága mulatság saját utódokat szülni, húsz-huszonöt éven át nevelni, oktatni; tiszta ráfizetés, amikor a harmadik világ tömérdek emberfeleslegéből fiatal munkaerő bármilyen mennyiségben várakozás nélkül és ingyen kapható. Aki a saját utód mellett érvel, hamar megkapja az „idegengyűlölő”, „rasszista”, „szélsőjobb” bélyegeket; a neoliberalizmus lényegében átépítette Európa jövőjét a saját utódlásról importutódokra, s meghirdette az ölelkező kultúrák nászát, a multikulturális paradicsomot. Ez idő szerint az ölelkezéssel is gondok vannak, meg a násszal is. Üzemelni kezd viszont az aknamező. Megbukni látszik tehát a csábító biznisz; a jövő, a saját utód jó étvágyú fogyasztása, s az elfogyasztottak pótlása – bármennyire ingyenes, mégiscsak idegen – importmilliókkal. Az az ideológia, amely Európa-szerte megbélyegezte, legyalázta a ragaszkodást a történelmi identitáshoz, a nemzeti értékekhez, hagyományokhoz, az élet mennyiségi és minőségi átörökítéséhez saját utódlásban, amely szemérmetlen élősködésre alapozva építette át Európa jövőjét, a végpusztulás lejtőjére terelte Európa népeit. Züllesztésére megfordult a társadalom normarendszere a gyermekek megítélésében: a hajdani áldásból akkora teher lett, melyet csak az vállal – kivált egynél-kettőnél többet -, aki „felelőtlen” vagy „bolond”. A civilizált világban felgyűlt keserves tapasztalatok után, a világméretű elmezavarban a civilizáltnak nevezett társadalmak a „világ rendjének” fogadták el az öngyilkos képtelenségeket. Hogy aki mások helyett is szül és nevel utódot, felelőtlennek minősül, többnyire épp azok gyalázzák felelőtlenséggel, akik helyett számolatlanul áldoz időt, munkát, anyagit. Hogy aki élteti a társadalmat, annak gondterhelt nélkülözés jár, aki élősködik rajta és pusztítja, annak a „szabadon elkölthető jövedelem” többszörös fejadagja, fejedelmi prémium. Ilyen előzmények után robbant be a civilizáltnak nevezett világba a földi mennyország igézetével, ellenállhatatlan csábításaival a fogyasztói társadalom, világhódító járványként követte a dolce vita szédült reklámja; politikai programok élére tört a művi abortusz legalizálása, a szuverén női joggá felszentelt magzatgyilkolás. És ránk köszöntött a tabletták aranykora, körülcsúfolt tini lánykák már 14-16 éves korukban emésztődtek a szüzesség szégyenétől; forte-fortisszimo magasztalta és szexuális forradalommá szentelte fel a sajtó a barlangkori promiszkuitást. Az életellenes erők mérhetetlen túlsúlyba kerültek, a halál kultúrája irtóháborút indított az élet kultúrája ellen, s elkezdődött a társadalmak agóniája. Kegyetlen háborúkban a túlerőt is győzelmesen leküzdő népek ott tartanak, hogy nem élik túl a békét. Prof. Günter Rohr Moser In der Krise című munkájában kifejti, hogy a neoliberalizmus züllesztése nyomán nagyobb pusztulás vár a civilizáltnak nevezett emberiségre, mint amennyit a bolsevizmus és a fasizmus együttvéve okozott.