Fotó: MTI/Bruzák Noémi

Az Eucharisztikus Kongresszus idején a figyelmesen sétálók észrevehették, hogy az utca emberének viselkedése megváltozott. Arcukon nyugalom és valami biztonságérzet volt látható, amiről talán nem is tudtak. A Föld bolygón élő és megváltott emberek tudat alatt érezték, hogy nem hagyták el őket, a Teremtő vigyáz rájuk.

Az egyhetes kongresszus alatt hosszú idő után éreztem, milyen az, amikor Jézus látogatása az Oltáriszentségben megnyugtatja a káoszba került keresztényeket, és szorongásaik láthatólag kezdenek feloldódni. Gyermekkoromban tapasztaltam ilyen nyugalmat, amikor még szerzetes nővérek okítottak a hitre, a jóra, a szépre és a szeretet lényegére. Aztán a kommunista állam első ténykedései közé tartozott a nővérek durva kitiltása az iskolából, a kereszt letépése az osztály faláról és annak megtiltása, hogy volt tanítóinkkal találkozhassunk. A kolostort és az iskolát szögesdrót kerítéssel elválasztották, a megszokott kápolnában sem gyakorolhattuk vallásunkat. A még igencsak kicsi gyermekeket megrémítették az otromba események. Remegve mentünk haza, majd szüleink szomorúsága átragadt ránk is. Egy életen át nem tudtuk igazán feldolgozni az addig természetesnek hitt vallásos légkör megszüntetését. A bizalmunkat törték meg a felnőttekben, addig nem is tudtuk, hogy olyan emberek is élnek, akik Istent megtagadják, nem imádkoznak, nem tudnak mit kezdeni a felebaráti szeretettel.

Hirdetés

Az Eucharisztikus Kongresszus légköre megtörte azt a csöndet, ami emberek sokaságát kárhoztatta az élettől való félelemre, bizalmatlanságra, vallástalanságra. Sokakban még nagyon mélyen mocorgott a gyermekkori hit, és a ritka eseményre hazánkba jövő sokféle nemzet képviselői átsugározták az egy közösséghez tartozó emberekből áradó szeretetet. II. János Pál pápa jelmondata volt a rövid, de igen fontos megnyilatkozás: „Ne féljetek.” Miért ne féljünk? Mert velünk az Isten, aki soha nem hagyja veszni teremtményeit, ha szívük nyitva áll a befogadásra.

Az igazi felszabadító érzést már a megnyitó elhozta. A művészi módon megrendezett színes néptánccsoportok fölvonultatták egész kultúránkat, utalva a Kárpát-medencére, ahol valaha hazát talált a magyarság, egyistenhitével elkápráztatva az akkor még sokistenhívő Európát. Az sem véletlen, hogy a „ház” és a „haza” szó a magyar nyelvben közeli jelentésű. Az ünnepi hangulatban az emberek megérezték, milyen jó úgy ünnepelni, hogy együtt vagyunk mi, magyarok és keresztények. A köztársasági elnök, a miniszterelnök, több miniszter, a jelenlegi Magyarország polgárai, a tengerentúlra menekült testvéreink és az elszakított részek magyarjai. Utóbbiak közül sokan évente csak egyszer tudnak hazajönni, ezt most a kongresszus idejére tartogatták. Több százezer ember lelkében mozdult meg az az érzés, amit identitásnak nevezünk.

A kongresszust úgy rendezték meg, hogy minden résztvevő megtalálja azokat az eseményeket, amelyekkel azonosulni tud. A Szent István téren, a bazilika mellett kézművesek mutatták be portékáikat, bepillantást engedve népi és iparművészeti kultúránkba. Sokan eddig azért tartózkodtak a vallás gyakorlásától, mert azt hitték, hogy a keresztények amolyan „hamvába hótt”, kedvetlen, unalmas emberek. Most személyesen tapasztalhatták meg, hogy ez nincs így. Az Oltáriszentségben jelen lévő Jézus boldogságot, biztonságot varázsolt az arcukra, ami átragadt a csak nézőként idelátogató emberekre. Ez volt az első lépésük, amit megtettek a megtérés felé. Igaz, az Eucharisztikus Kongresszus katolikus rendezvény, de akik nyitott szemmel és füllel járták végig a programokat, felfigyeltek arra, hogy a más felekezetek papjai ugyanolyan elkötelezetten szólnak a hívekhez és a reménybeli Isten-keresőkhöz, hogy ez egy jó, szeretetet ajánló esemény, amit érdemes elfogadni.

Akinek szeme van az emberi lélekben való látásra, az megérezhette, hogy ez az egy hét is jobbá tette azokat, akiket valami mély vonzalom indított erre a zarándoklatra. Mint az 1938-ban írt eucharisztikus himnusz, kifejezte a győzelmet a halál kultúrája fölött. „Krisztus újra földre szállott, vándorlásunk társa lett” – énekelték sokadszor. Ki ne örülne annak, hogy egy vándorúton – ami a földi élet – nem egyedül kell küszködnie, hanem vele tart a világ ura, és védelmet nyújt? Ez az öröm áradt szét a fővárosban, megnyugtatta a mai kor állandó félelemben élő emberét. Csak fogadókészség kellett hozzá.

Korábban írtuk