– A hetvenes évek iparosítási hulláma idején Magyarország is importált az önök országából.

– Elsősorban a fa-, papír- és fémalapú feldolgozott termékekről volt és van szó, ezek a legfontosabb exportcikkeink, de a későbbiek során az elektrotechnika területén a világ élvonalába került a Nokia finn óriáscég is. Még a kilencvenes évek közepének mesterségesen előidézett válsága idején is négy finn vállalat volt a világ első ötszáz legnagyobbja között.

– Tekintsünk vissza a már letűnt finn jóléti szociális modellre!

– Az Európai Unióval történt harmonizáció és a csatlakozás előtti időszakban összességében rendben mentek a dolgok, az egyensúlyban lévő gazdaság lehetővé tette az állam számára, hogy odafigyeljen a társadalom egészére és biztosítsa annak jólétét. Az állam nem engedte meg, hogy a népesség egyes rétegei túlzottan meggazdagodjanak úgy, hogy közben mások nagyon elszegényedjenek. Ezt egy erős civil társadalomra alapozva úgy valósítottuk meg, hogy annak munkáját az állam az élet lehető legtöbb területén segítette. Ez közel sem jelent akkora centralizáltságot, mint ahogy azt most az EU-ban megéljük. Megengedte, sőt biztosította a független helyi önkormányzatok jólétét, saját költségvetéssel, saját irányítás alatt – természetesen állami segítséggel. Így a vidék és a városok nagymértékű önállóságot élvezve alapvetően függetlenek voltak az államtól, és az állam az önkormányzatokkal együttműködve biztosította a lakosság jólétét. A helyi közösségeknek saját, önálló, minden külső, pláne központi befolyástól mentes politikusai voltak.

– Mitől bomlott meg az összhang?

– A bajok akkor kezdődtek, amikor a finn kormány a nyolcvanas évek közepétől-végétől gazdasági szerkezetátalakításba fogott az Európai Unióval való harmonizáció, illetve a későbbi csatlakozás keresztülvitele érdekében. Előzőleg erős, sikeres gazdaságot, sikeres államot tudhattunk a magunkénak, és ami rendkívül lényeges, mindezt külföldi államadósságok nélkül.

– De egyáltalán miért volt szükség a szerkezetváltásra?

– A szerkezetváltásra egyáltalán nem volt szükség. Tulajdonképpen senki nem is értette az egészet. A társadalomban semminemű olyan igény fel nem merült, hogy bármi miatt is le kellene térnünk az addigi gazdasági irányvonalról. A kormány erőteljes propagandába fogott, és most már jól látjuk, hogy a brüsszeli és egyéb külföldi erőkkel kollaborálva mindenáron keresztül akarták vinni ezt a programot. Érdekes, hogy ekkor konzervatív kormány állt Finnország élén és mégis teljes mértékben alárendelték magukat és így hazánkat is a brüsszeli diktátumoknak. Az egész harmonizációs és átállási folyamat annak jegyében telt el, hogy milyen sikeresen tudják kiszolgálni ottani új uraikat és milyen szinten tudják teljesíteni azok parancsait – többségében saját népük kárára. Még egyszer hangsúlyozom, Finnország esetében egy kifejezetten sikeres gazdasági modellről van szó, amit aztán a harmonizációs folyamat és az abból következő struktúraváltás alapjaiban rengetett meg. Legnagyobb fájdalmunkra azt kell mondanunk, szociális államunkat politikusaink belülről kezdték lebontani.

– Mit szólt ehhez az előbb említett, jól működő civil társadalom, annak egyes tagjai vagy érdek-képviseleti szervei?

– Tájékoztatás hiányában nemhogy az átlagos felkészültségű polgárok, de még a szakmailag magasan képzettek is jóformán alig észlelték, pláne nem értették a beindult folyamatokat, és végképp nem azok valós összefüggéseit. Így nem alakulhatott ki semmiféle ellenkezés vagy ellenállás. Legfeljebb egyesekben munkált egy pontosabban meg nem fogalmazható rossz érzés, hogy valami nincs rendjén. Már csak azért sem érthettük az egészet, hisz a strukturális váltás folyamatában voltunk, nem láthattuk előre, hová vezet majd mindez végeredményében. És nem állt előttünk mások példája, hiszen nem volt egyetlen olyan ország sem, amely a mienkhez hasonló kiinduló helyzetből előttünk vált volna az EU tagjává. Legalább ilyen sajnálatos tényező volt az egész társadalom – beleértve a gazdasági szakembereinket is – szinte gyermekies jóhiszeműsége: az emberek el nem tudták volna képzelni, hogy a politikusaink bármibe is belevinnének bennünket, ami hosszú távon ilyen mértékben az ország kárára van. Szomorúan kell megállapítanunk, hogy hazánkat mindez rendkívül hátrányosan érintette és az EU-val történt harmonizációs és a későbbi csatlakozási folyamat előtti idők tekinthetők Finnország utolsó sikeres gazdasági korszakának.

– Előállott tehát egy válsághelyzet?

– Igen, és ezután következett az állami és kormányzati propagandának az a része, amikor is azzal kezdték el fenyegetni a lakosságot, hogy természetesen alkalmunk van nem elfogadni ezeket a szerkezeti változásokat a gazdasági életükben, de jobban járunk, ha mégis szépen elfogadjuk mindezt, mert ha nem így lenne, akkor is, erővel is, úgyis keresztülviszik őket. Ez azt jelenti, hogy fenyegetéssel, diktatórikus eszközökkel fosztottak meg bennünket a tényleges választásnak még a lehetőségétől is.

– Mivel indokolta ezt az állam?

– Annak az ostobaságnak a szakadatlan ismételgetésével, hogy a Szovjetunió összeomlása miatt vagyunk kénytelenek új utakat keresni. Finnország korábban valóban élénk gazdasági kapcsolatban állt a Szovjetunióval, annyira, hogy exportunk 20-30 százaléka is oda irányult. Annak felbomlása után azonban tartós és ténylegesen maghatározó visszaesés nélkül folyt tovább a kereskedelem – most már Oroszországgal. Ez tehát egy alapvetően hamis érvelés volt, arról nem is beszélve, hogy a keleti szomszéddal való kereskedelem teljes megszűnése sem indokolta volna országunk gazdasági szerkezetének teljes átalakítását és végképp nem a jóléti rendszer teljes felszámolását. De a struktúraváltozás és végső soron az EU-ba való belépésünk mellett felsorakoztatott többi érv is hasonlóan légből kapott volt, és nélkülözte a valós alapot. Sokkal inkább okozott zavarokat a gazdasági életünkben a struktúraváltozás maga. Sok cég tönkrement, az állam magukra hagyta őket, nem nyújtott nekik segédkezet. De ugyanígy nem kínált valós megoldásokat például a munkahelyteremtő programok beindításával utcára került sok embernek: éppúgy „megfeledkezett” róluk, mint a cégekről. Így a beavatkozások elmulasztása miatt a helyzet feltartóztathatatlanul tovább romlott és megoldásért kiáltott. Ekkortól jelentkezett igazán nagy hanggal az a propaganda, hogy be kell lépnünk az Európai Unióba, az majd minden bajunkat enyhíti.

– Mekkora volt a munkanélküliség?

– Három éven belül 4 százalékról több mint ötszörösére, 20 százalék fölé emelkedett. Az igazi drámát még ezen belül is az jelentette, hogy minden harmadik fiatal munkanélküli volt. Ez a helyzet teljesen összezavarta és megrémítette az embereket. Néhány statisztikai adattal érzékeltetném a szociális állam szociális voltát: a 10 ezer lakosra jutó évi 99 új lakás építésével éppúgy az elsők voltunk Európában, mint ahogy nálunk volt a legmagasabb az éves szabadság: 37,5 nap, ami a fizetett ünnepekkel együtt 45,5 nap volt még a harmonizációs folyamat előrehaladott állapotában, 1992-ben is. A második helyen álló Spanyolországban ugyanekkor 64 új lakás épült 10 ezer lakosonként és 30 napos volt a szabadság. Németországban ugyanez 39,7 nap volt. Nálunk nagyon erősek voltak a szakszervezetek. Ténylegesen a munkavállalók érdekeit képviselték, amit mi sem bizonyított jobban, mint hogy a munkavállalók több mint 70 százaléka tagja volt valamelyiknek. Tehát a munkanélküliség nagyon gyorsan, szinte ugrásszerűen nőtt és ezzel párhuzamosan az a szociális rendszer, amelyik eddig gondoskodott rólunk, rohamos sebességgel esett szét. Ráadásul az állam az addigiaktól teljesen eltérő gyakorlatot vezetett be, komoly segélyeket és támogatásokat fizetett ki azoknak, akik otthon maradtak és nem kerestek maguknak munkát. Ezzel az állam kimondottan támogatta a munkanélküliség terjedését és állandósulását, hiszen elkezdett többet fizetni a tétlenségért is.

– Egyszer csak kiürült a kassza…

– Valóban, és saját források elapadásával megtették a következő végzetes lépést is: elkezdtek kölcsönöket felvenni. Ezek törlesztéséhez és a kamatok fizetéséhez az általános gazdasági válság folytán nem voltak meg a szükséges bevételek, még annak ellenére sem, hogy jelentősen megnyirbálták a szociális juttatásokat: csökkentették a családi pótlékot, a munkanélküli járulékot, nem emelték a nyugdíjakat. Megnövelték a társadalombiztosítási járulékokat, a dolgozói terheket, közben mégis drasztikusan emelkedtek a gyógyszerárak. De a helyi önkormányzatoknak is sokkal kevesebb pénzt juttatott az állam. Összegezve azt mondhatom, megvárták, amíg az országnak összegyűlik annyi problémája, hogy kis híján összecsapnak a hullámok a fejük felett. Ebben a helyzetben erősödött fel igazán az Európai Unióba való belépés melletti propaganda, nevezetesen, hogy csak ez az egyetlen kiút a szorult helyzetből.

– Milyen eredményt hozott a népszavazás?

– Az elutasítás csak 43 százalékos volt, így Finnország az Európai Unió tagállamává vált. Elsősorban a városlakók szavaztak igennel, közöttük is elsősorban az irreális ígéretekkel megtévesztett fiatalok. A vidéki lakosság már csak azért sem dőlt be a hangzatos ígéreteknek, mert már korábban is a saját bőrén kellett megtapasztalnia, milyen sötét jövő elé néz, ha nem tudjuk elkerülni a belépést az Európai Unióba. A harmonizációs folyamatban az egyik legnagyobb akadályt a kis családi gazdaságok támogatása jelentette. Norvégia és Svájc után a harmadik helyen álltunk a mezőgazdasági termelési érték 68 százalékát kitevő támogatással. Így tudtuk megerősíteni ezeknek az egyébként is ritkán lakott területeknek a lakosságmegtartó képességét és elkerülni ezek elnéptelenedését, ami elkerülhetetlenül a tájék elvadulásához vezetett volna. A mezőgazdasági termelésnek és az élelmiszer-feldolgozásnak ezt a támogatási rendszerét kellett 94-re a 91-es érték kerek harmadával megkurtítani. A tragikus következmény: 1987 és 1993 között egynegyedével apadt a mezőgazdaságban foglalkoztatottak száma. Ennyi mezőgazdaságból élő ember – elsősorban gazdák és családtagjaik – vált földönfutóvá, ami a személyes egyéni tragédiák összességeként óriási társadalmi feszültséget okozott.

– Hogy alakultak a dolgok a belépés után?

– A legfájdalmasabb következmény, hogy mi – a skandináv országok közül egyetlenként – csatlakoztunk az európai monetáris unióhoz is. Ettől kezdve be kellett tartanunk az úgynevezett kritériumrendszer feltételeit: az alacsony inflációt, a költségvetési hiány leszorítását, a külföldi adósságoktól való mentességet. Ezek a kötelmek és a nemzeti pénzünk, a finn márka elvesztése a nemzetgazdaságunk feletti ellenőrzésünk lehetőségétől fosztott meg bennünket, nemzetgazdaságunk a kezünkből így kicsúszva az EU irányítása alá került. Az államnak egyszerűen nem maradtak eszközei az önálló monetáris politika folytatásához. A bank of Finnland, a finn központi bank gyakorlatilag elvesztette jelentőségét. A fiskális politikából is pusztán az adók behajtásának feladata maradt nálunk, hisz az állami költségvetés alakítására már megint az EU előírásai irányelvei vonatkoznak, tehát a továbbiakban ezen a téren sem beszélhetünk önállóságról. A tőkepiacot időközben végképp liberalizálták, a pénzintézetek összevonása révén kialakult egy egészségtelen bankkoncentráció – ehhez azonban a korábban oly erős államunknak már semmi köze nem volt, hiszen ez már a mi gondjaink és sorsunk iránti teljességgel közömbös EU rendszere volt. Ennek következtében számottevően beszűkült a banki termékskála, ami szintén rendkívül súlyos következményekkel járt: tovább nőtt a csődeljárások, így a munkanélküliek száma és ezáltal az állam még rosszabb helyzetbe került. És nehogy az higgyék, hogy ez egy skandináv forgatókönyv, ez maga az általános, minden tagországgal szemben alkalmazott és kíméletlen következetességgel rákényszerített EU-modell: a függőség teljessé tétele! Mese az, hogy a közös pénz bármiféle előnnyel járna a munkaerőpiacra való szabad bejárásunk vonatkozásában. Először is a mostani tagjelöltek állampolgárai Ausztriában, Németországban vagy Franciaországban hosszú évekig tartó munkavállalási tilalom vonatkozik, a kisebbek, ahova esetleg mehetnének, azoknak pedig a nyelvét nem beszélik, arról nem is szólva, hogy mindenütt épp elég magas a munkanélküliség ahhoz, hogy néhány hiányszakmától eltekintve semmi érv nem szól egy külföldi munkavállaló felvétele és foglalkoztatása mellett. Ha a gazdagabb országokban szívesen is látják egyes hiányszakmák művelőit, az tovább tágítja a gazdagabb és szegényebb országok között már most is meglévő és még nagyon hosszan megmaradó óriási egyenlőtlenségeket. Ezekben az esetekben is csak arról van szó, hogy úgy akarják megkapni a magasan képzett kész szakembereket, hogy megtakarítsák a taníttatás ráfordításait. Az pedig senkit nem érdekel, hogy a szegényebb ország népessége aztán ott marad például bizonyos szakorvosi ellátás nélkül, vagy legalábbis nem megfelelővel.

– Hogy éli meg mindezt a finn társadalom?

– A társadalmat kettészakították: mintegy 10 százalék nagyon jól járt és jelentősen meggazdagodott, és ez a folyamat állandósult. Körülbelül ugyanennyi embernek nincs oka különösebb panaszra, de a maradék 80 százalékot magára hagyták, boldoguljon, ahogy tud. Attól szerencsére nem kell tartaniuk, hogy a teljes elszegényedés vár rájuk, mert országuk nincs csődhelyzetben, feltétlenül lényegesen alacsonyabb életszínvonalra szorulnak vissza. De a probléma ennél azért sokkal mélyebb, hiszen ennek a 80-90 százaléknak a politikai képviselete is megszűnt.

– Bocsánat, jól hallottuk?

– Jól hallották: a társadalom 80-90 százalékának az érdekeit a kormány már nem képviseli! Közöttük is a legsanyarúbb helyzetben a mezőgazdaságból élő gazdák vannak. Mintegy 110 ezer családi gazdaságunk volt, a csatlakozást követően 60 ezer tönkrement, ami már így is több, mint minden második, de ez a folyamat még nem zárult le! Megalapozottnak tekinthető előrejelzések szerint talán ha 35 ezer gazdaság tud fennmaradni, vagyis a csatlakozás három gazdaságból kettőt tönkretett. Ez nem lehet véletlen! És a finn föld és éghajlat közel sem képvisel akkora értéket és így akkora vonzerőt az idegen spekulánsok számára, mint a magyar föld a Kárpát-medence klímája alatt.

– Mit tudnak tenni ebben a helyzetben?

– Meg kell szerveznünk magunkat, ebben nem lehetünk és nem is vagyunk restek. A jelen helyzetben csak egyetlen megoldás létezik: a lehető legrövidebb úton ki kell lépnünk az Európai Unióból! Ennek elérésén dolgozunk. Európa-szerte számtalan polgári mozgalom állt fel, amelyek látva az EU-tagság eddigi káros következményeit, a jövőbeliek elkerülése céljából el akarják érni országunknak az unióból való kilépését; szép számú ilyen csoporttal dolgozunk együtt mi is. Az országhatárokon átlépve is meg kell találnunk egymást. Így fogadtam el a meghívást, hogy tartsak előadást a finn kísérletről az „EU-bővítés 2004, a gyarmatosítás tisztességtelen módszerei” című budapesti konferencián. Az a legfontosabb, hogy ne féljünk találkozni egymással, ne féljünk markánsan megfogalmazni és kifejezni gondolatainkat. Amikor készültem erre a konferenciára, többen figyelmeztettek, hogy ez egy szélsőséges jobboldali rendezvény lesz. Azt kell mondanom, ezeknek az aggodalmaknak egy szikrája nem bizonyult indokoltnak. Őszinte hangú, kritikus előadásokat hallhattunk mind a házigazdáktól, mind a lengyel és osztrák vendégektől, vagy az ír Anthony Coughlantől, akinek előadását – távolléte miatt – más olvasta fel. Önök, magyarok most nehéz helyzetben vannak, de már visszatekinthetnek Portugália, Ausztria, Írország vagy Finnország esetére és okulhatnak azokból. Itt hallottam és jegyeztem meg az önök népi bölcsességét: más kárán tanul az okos.