Indulatok a lelátókon, harc az utcákon, politika a háttérben – Focitörténet kicsit másképp

Két hete Münchenben felharsant a sípszó és megkezdődött a 2006-os futball-világbajnokság. A világ Németországra veti vigyázó szemeit. A játékok megkezdése előtt Kofi Annan ENSZ-főtitkár és Joseph Blatter közös felhívásban adott hangot azon reményének, hogy a nemzetközi seregszemle az egyetemes békét szolgálja majd. Bízzunk benne, hogy a felhívás meghallgatásra talál. Kételyekre ad okot azonban a történelmi tanulság, mely szerint a futball korántsem békés sport. Mi több, gyakran összefonódik a nagypolitikával. És ez alól az idei játékok sem kivételek.

Alig egy hónappal a világbajnokság előtt Mahmúd Ahmadinedzsád iráni elnök bejelentette, hogy focirajongóként személyesen is jelen kíván lenni, amikor hazája válogatottja pályára lép Németországban. (Nem üres politikai trükk: az elnök valóban focirajongó. Hatalomra lépését követően például intézkedést hozott, amelynek köszönhetően az 1979-es iszlám forradalom óta először Iránban már nők is szurkolhatnak a lelátókon.) Bejelentése hatására nagy riadalom támadt a rémült Berlinben, mert mégsem járja hogy a holokausztot kétségbe vonó iráni elnök éppen német földön terjessze a bűn igéjét. Az Európai Parlament 75 képviselője petíciót nyújtott be az EU soros elnökének és a FIFA-nak, kérve hogy a holokauszttagadó elnök ne tehesse be a lábát Germániába. Gondos liberális erők az iráni válogatott kizárását is követelték, mondván, fennáll a veszélye annak, hogy szurkolónak (esetleg labdának?) öltözött iráni terroristák özönlik el Európát. A liberális Tagespiegel újság karikatúristájának óriási ötlete támadt: rajzán az iráni focisták öngyilkos merénylőknek öltözve rohangálnak a pályán. Akadtak azonban, akik Ahmadinedzsád elnök pártjára álltak, politikailag persze csak még több kárt okozva. A német szélsőjobboldal, az NPD bejelentette, hogy Irán első gyepre lépése idejére szimpátiatüntetést szervez az irániak mellett, a stadionban pedig nekik szurkol. Az iráni elnök később bölcsen letett szándékáról és úgy döntött, inkább otthonról szurkol hazája fiainak. Ezzel azonban a német hatóságok gondjának csak egy része oldódott meg, hiszen az iráni elnök esetleges látogatásánál jobban aggasztotta őket, hogy ugyancsak szélsőjobboldali olasz szurkolók bejelentették, a játékok idején az utcákon háborút indítanak a színes bőrű szurkolók ellen. A kezdeményezéshez más európai szélsőjobboldaliak is csatlakoztak. A helyzetet súlyosbítja, hogy egyes volt keletnémet tartományok lakói szintén nem szívlelik a külföldieket. A problémát elkerülendő, a német hatóságok térképet készítettek, amelyen azokat a németországi régiókat jelölik be, ahova színeseknek nem tanácsos betenniük a lábukat. Az idei világbajnokságnak más politikai üzenete is van: Szerbia és Montenegró például különválásuk ellenére – talán a történelem során utoljára – Szerbia-Montenegró néven képviselteti magát a játékokon. A 2002-ben Japán és Dél-Korea által rendezett világbajnokság sem volt mentes politikai felhangoktól. Eleve az is nagy dolog volt, hogy a bajnokság szöuli megnyitóján a japán Tokamuda herceg is jelen volt. Személyében a két ország között fél évszázaddal korábbi háború óta először lépett japán uralkodó család tagja koreai földre. Az sem volt véletlen, hogy a házigazda Dél-Korea, amely korábban szó szerint alig rúghatott labdába nemzetközi porondon, bejutott az első négybe. Sokak szerint ez egyértelmű politikai gesztus volt a világ részéről a távol-keleti hősöknek, akik egymaguk tartják a frontot a Kommunista Észak-Korea és a mögötte álló óriási Kínával szemben. A négy közé jutással Dél-Korea Törökországot ejtette ki. Schröder kancellár legnagyobb örömére. Ha ugyanis a törökök bejutnak, akkor megtörténhetett volna, hogy összemérik erejüket a német válogatottal. Abból pedig semmi jó nem származott volna, hiszen bárki is nyer, komoly belpolitikai feszültségek keletkeztek volna, a Németországban élő török bevándorlótömegek miatt. Allah azonban cserbenhagyta a törököket, így Berlin utcái viszonylag békések maradtak. A német kormány jogosan aggódott. A történelem tanúsága szerint a futball és a lelátókat belengő tömeghangulat véresen komoly indulatokat képes felkorbácsolni. Erre a legszélsőségesebb példa 1969 júniusa, amikor Honduras és El Salvador válogatottja csapott össze. A tét igen nagy volt: kijutás a vb-re. A szurkolók ennek súlyát érezve ki akarták venni részüket az összecsapásból. A salvadoriak hondurasi zászlókat égettek és hurrogtak az ellenfél himnusza alatt. Válaszul a hondurasiak több salvadorit meggyilkoltak. Az ügy körül növekvő hisztéria hatására június 27-én Honduras megszakította diplomáciai kapcsolatát El Salvadorral. Július 14-én a két ország hadat üzent egymásnak. A katonai konfliktus találóan „futballháború” néven került be a történelembe. Hasonló forgatókönyv zajlott le 1991-ben, amikor a szerb Crvena Zvezda találkozott a horvát Dinamo Zágrábbal. A szurkolók először csak szóban, majd fizikailag is összemérték erejüket. Történészek szerint ez volt a délszláv háború első akkordja. De a szurkolók a világ túlsó fertályán sem különböznek tőlük. 2005-ben a Kína-Japán barátságos mecscsen a kínai szurkolók japán zászlókat égettek, válaszul arra, hogy a japán kormány engedélyezett egy tankönyvet, amelyben bagatellizálta a kínai halottak számát, akiket japán katonák gyilkoltak meg a második világháború során. Mint az eddigiekből is kiderül, a nemzeti vagy történelmi ellentétek gyakran a lelátókon is lecsapódnak. Vannak azonban olyan nemzetek, amelyek ha összekerülnek a gyepen, az szükségszerűen politikai vihart kavar. Nem egy magyar szurkoló például második Trianonként élte meg, amikor 2001-ben a románok elverték a magyar válogatottat. Hasonló tétje van a mindenkori német-lengyel, szerb-horvát, angol-ír, vagy a finn-orosz összecsapásoknak. De politikai felhangjai voltak annak is, amikor a 2002-es vb-n Franciaországot elverte korábbi gyarmata, Szenegál csapata. Hasonló helyzetbe jutott az idei vb-n Portugália, amely régi gyarmatával, Angolával került egy csoportba. Egyik tán legjellemzőbb példája volt a politika gyepre vitelének az 1998-as világbajnokság, ahol az iráni válogatott az amerikai csapattal került össze. A mérkőzés kezdetén az iráni játékosok fehér virágokat nyújtottak át az amerikaiaknak, akik cserébe az Amerikai Futballszövetség zászlóit adták nekik. Az irániak 2:1-re győztek. Teherán utcáit pedig elözönlötték az ünneplő tömegek, az emberek jókedvét az sem csökkentette, hogy csapatuk pár fordulóval később kiesett a játékokból. Az irániak öröme jogos volt. A futball komoly jelentőséggel bír egy-egy nemzet önképe és büszkesége szempontjából. Brazíliában például, miután az ország csapata megnyerte az 1970-es Mexikóban rendezett vb-t, komoly mozgalom alakult ki, amely a focilabda brazil címerbe való illesztését tűzte célul. A kezdeményezés persze elbukott, de a brazilok azóta is méltán büszkék csapatuk játékára. Hogy a futball komoly faktor lehet a hazafias érzelmek táplálásában, azt mások is felismerték. Két évtizede a török kormány külön összeget különített el a költségvetésből a török futball fejlesztésére. A pénzből stadionokat építettek és a jövő utánpótlását képezték ki. Meg is lett az eredménye. Napjainkban a törökök focinagyhatalommá váltak, ami jócskán táplálja a nemzeti büszkeségüket. Vannak persze olyanok is, akik a labdarúgás népszerűségét saját politikai karrierjük építgetésére használják fel. Silvio Berlusconi például Forza Italia! (Hajrá Olaszország!) névre keresztelte politikai tömbjét, amely kifejezés az olasz stadionok leggyakrabban felcsendülő szólama. Felismerte a fociban rejlő lehetőségeket George Bush amerikai elnök is, aki kampánycélokra próbálta felhasználni az iraki válogatottnak a 2004-es olimpián való részvételét. A republikánusok televíziós hirdetésekben közölték – a narrátor a lobogó iraki és afgán zászlók látványa alá mondta -, hogy az olimpián két új szabad nemzet vesz részt. Salih Sadir, az iraki válogatott favoritja azonban visszautasította Bush kampányát, és kifejtette, hogy aki ártatlan nőket és gyermekeket mészárol le, az ne beszéljen szabadságról. Pech. A foci tehát nem csak az egyszerű emberek sportja. Érdekes, hogy számos diktátor és autokrata is rajongott érte a maga sajátos módján. Mussolini kedvenc csapata az A. C. Roma volt. Kádár János szívéhez a Vasas állt közel. Ők azonban megmaradtak drukkernek. Nem úgy Nicolae Ceausescu, aki a Steaua Bucarestet nemegyszer hatalmi szóval juttatta győzelemhez. Nagy focirajongó volt Szaddám Huszein fia, Udaj is, aki miután az iraki válogatott – egyébként korrekt küzdelemben – alulmaradt az olaszokkal szemben, embereivel megkínoztatta az iraki focistákat. Illik a sorba Gyurcsány Ferenc is, aki 2005-ben komoly diplomáciai válságot robbantott ki, amikor terroristáknak nevezte a magyarokkal játszó szaúdi válogatottat. Nyikita Szergejevics Hruscsov is nagy drukker lehetett, hiszen uralkodása idején a gulágok őrei előszeretettel kényszerítették futballozásra a rabokat, akik napi 1500 kalóriányi étkezés és fárasztó munka után alig vonszolták magukat a pályán. Sajátosan szerette a focit Augusto Pinochet, aki 1973-as hatalomra jutását követően 7000 rabot végeztetett ki Chile nemzeti stadionjában. A Vlagyimir Putyin-féle orosz vezetés pedig a grozniji Dinamo stadionjában végzett Ahmad Kadirov csecsen vezetővel. Sayfo Omar