A vaksors tekervényencei kiszámíthatatlanok, következményei még inkább. Például, hogy rágjam tovább a csontot: ez az egész Európát fenyegető áradat vajon mit hömpölyögtet magával? Amellett, hogy sajnálandóak a becsapott, félrevezetett önkéntes hontalanná váltak, nem tudom magam túltenni a Baross téri hajléktalanok nyomorú kiszolgáltatottságán, hontalanok a hazában, a rozzant tanyákban víz, villany, gáz nélkül nyűglődő öreg parasztok kilátástalan életén, akiket kirabolnak gaz tekergők, vagy halottra vernek néhány száz forintért, a déli határ mentén mezőgazdálkodó lakosok sorsán: éves munkájuk gyümölcsét taposta szét a migráns vonulás, s rettegésben éltek, amíg az annyit szidott drótkerítés el nem készült. Több mint érdekes, hogy sem a média, sem a civil szervezetek szóloncai, sem az oly humanitárius vörös-liberális-zöld hadoncok őróluk nem beszélnek, csak a demokráciát, az európaiságot, a humanizmust nyammogják látástól vakulásig.

Elképesztő, hogy e nemzeti konzervatív, polgári hetilap hasábjain, amit kormányközelinek is mondanak, a ballib ellenzékért sírdogálok már sokadszor. És reménytelenül. Mivel megrögzött polgári demokrata vagyok, a többpárti parlamentarizmusnál nem tudok jobbat, ahhoz viszont több pártra, okos ellenzékre volna szükség. De az ellenzék, a piros szocialista, a fehér liberális vagy a zöld környezetvédelmi mozgalom csak az én képzeletemben létezik, én találom ki őket. Még a színüket is, mert a szocialisták kiábrándítóan kopott szürkék, a liberálisok fakó dogmatikusok, a többi meg legyintést sem érdemel. És mitől ilyen ernyedettek? Mert nem életszerűek, nem élnek magyarul, csak külföldre bámuldoznak, mint pék kutyája a friss zsömlére. Ezért pöcsörödtek szellentyűnyire.

Reménykedésem egyik oka: a balliberális falanx sorai megbomlottak. Az okos, gondolkodó ellenzékiek fölmondták a kötelező pártfegyelmet, mert a józan belátás fölülkerekedett bennük. Konrád is, Kertész is fölismerte miről szól a migránskultusz. Hiller István pedig leszögezte, nem szereti ugyan a kerítéseket, „de mondjanak neki jobbat”. Rátapintott az értelmes ellenzékiség lényegére. Ám, e szerénynek minősíthető óhaja is ellene hergincálta a „balt”, a nem is látszó, mert olyan jelentéktelen Tóbiást, a tank-buta Szigetvárit, a riportert sértegető Molnár Csabát, meg a többit.

Az ellenzék (ha van) képtelen fölfogni a könyörtelen valóságot. Azt hiszi magáról: Orbán- és kormányellenes, holott csak ama közösséggel képtelen együtt élni, amely közösség finanszírozza lusta hülyeségeit. Mindig a szavazatokat adók érdekei ellen ágál, kiüresített fogalom blöffökkel. Most migráns- és kerítésügyben. És nem veszi észre: a Fidesz lassan egy esztendeje tartó népszerűség-csökkenése megállt, sőt ellenébe fordult. Miért? Nem is sejti, csak arra ügyel: negligáljon mindent, amit Orbán és kormánya pártfogol vagy mível. Ugyancsak nyomatékosított fölismerés, hogy a nyugati „balok, liberálisok és zöldek” is lehangolóan sorvadt agyúak. Tehát a korlátoltság nem nemzeti, hanem politikai sajátosság és ebből nem kér a két író és történész.

De talán még a néhány tárgyilagos megnyilatkozás mellett (ami tárgyilagosság már egyre gyakrabban fordul elő a balliberális médiában is) mindennél fontosabb, hogy a visegrádi négyek is fölismerték: a magyar érdek azonos a cseh, szlovák, lengyel érdekkel. S ha kibővülne Szlovéniával, Horvátországgal, netán Romániával, hatékonyabban funkcionálna az EU, ami a „Nyugatnak” is jót tenne.