Annyit írtam már napjaink bűzhödt emberi torzságairól, undoronc alakjairól, hogy olykor belecsömörlök. És hiába jobbító szándékom, fene sem válik emberebbé. Ezért aztán pihenésképpen néhány közelmúltban sorjázó, magával ragadó élményemről számolok be öönöknek.

Az első szépséges estén a Vigadóban, Olasz Ferenc, az üveglencse (objektív) lírikusa nagyított fényképein megelevenedik a Kárpát-medence főleg népművészeti világa. Az elszakított területek gyönyörűséges tájai, fakeresztek, templomocskák, parasztházak, kálváriák, amelyekben a lelket ábrázolta beleérző művészete. Azt, hogy mennyire megelevenedtek ezek a múlhatatlan értékek, a közéjük kevert parasztportrék jól érzékeltetik. Megdöbbentő, hogy a zalagyömrői, cserszegtomaji vagy zalaszántói puha kőbe faragott szenvedő krisztusarcok mennyire azonosak az egy munkás életen és/vagy a trianoni elnyomásban meggyötört parasztarcokkal. Az alsópáhoki Lázár Jóska csupa ránc arcával, mintha az élet faragta volna ki őt rusztikus homokkőből. Matyi néni vagy Sarolta néni meggörnyedt, munkától összeroppant alakja, Piroska néni fantasztikusan szép ráncos keze, az egész magyar világot, múltat és jelent megábrázolja. A székely lélek önmagát szoborta meg az útszéli, szenvedő krisztustesteken, a megkínzott Megváltó-portrékon. És szelleme tükröződik a gyönyörű hófehér falú, formagazdag, hihetetlenül meghitt, tornácos parasztházakon, a mélységesen magyar hangulatú erdélyi tájakon. Úristen! Mit tud ez a fotós! Érző lelkeket fényképez le érzéketlen, fém- és üvegapparátusokkal. Őrület.

Szellemileg, érzelmileg ehhez a művészethez kötődik Mersits Piroska festőművész és iskolai rajztanár ugyancsak elragadóan izgalmas kiállítása és könyvbemutatója a Pintér Galériában. Formailag szükségszerűen nem, de érzelmileg rokon egymással a két művészet, mert az embert belülről, legmélyebb, fájdalmas, meggyötört, dús lelkivilágával ábrázolja mindkettő. Mersitset minden szakmai-technikai kivitelezésre megtanította mestere, Bernáth. (Gyügyeségnek tartom hatvan évvel ezelőtti tévedéseit a halott szemére vetni, amikor festőnek is, tanítómesternek is a legnagyobbak között van, világhírű tanítványokkal a tarsolyában.) Arról nem is szólva, hogy Mersits igazi lelki mestere a tragikus sorsú Farkas István volt. Szenvedésre érzékenységével ábrázolta a kézzel fogható emberi szomorúságot és reménytelenséget.

A harmadik csodálatos estét az Írószövetség rendezte meg remekül Bajza utcai székházában. Szakolczay Lajos kritikus (és most már Széchenyi-díjas) hetvenötödik születésnapjára. Hatalmas életműve nemcsak az irodalom, hanem a képzőművészet Kárpát-medencei egész világát öleli magához, úgy, hogy az értékmentésből, magyarság szeretetéből nekünk is jut belőle. Ő a történelmi Magyarország krónikása, s kimondhatjuk, a feledhetetlen Szíj Rezső törekvései nyomán veszendő magyar szellemi értékek megmentője, akárcsak Olasz Ferenc.

Különleges volt ez az ünneplés. És csupa jelképpel teljes. Mindenekelőtt azzal, hogy az örmény származású, mély magyar erdélyi költő, Lászlóffy Aladár verseire épült a műsor, s őt megidézve, a más nemzetből magyarrá válás diadala. Azután jelképes volt az is, hogy végül az egész hallgatóság együtt énekelt erdélyi népdalokat mámoros hangulatban. De nekem volt egy pici magánörömöm is. Észrevettem: a közreműködő színész házaspár férfi tagja micsoda ájult szerelemmel bámulta hitvesét, amikor ő szerepelt! Ez koronázta meg számomra a három gyönyörű estet, hiszen mindhárom est és a pillanat az Emberi Érzésről, az Együttérzésről, a szeretetről szólt.