Hirdetés

Mostanság nem illendő dolog Esterházy Pétert megidézni. De egész életemben modortalan voltam, mi a fenének változzam meg kilencven év múltán? De Esterházy Péter is neveletlen volt, mert modernkedő szépírói környezete, ama irodalmi eszmény ellenére, amiben élt és dolgozott, azt nyilatkozta Móricz Zsigmondról, hogy ő volt a legzseniálisabb szépíró.

Ami nyilatkozat megtámadta azt az ízlésvilágot, amelyben ő naggyá magasztosult. Móriczcal lenullázta azt a modern, bugyuta irodalmi kánont, amelynek képviselői őt olyan nagyra magasztalták. Az elmúlt néhány évtized hivatalos és önjelölt irodalmi-esztétikai megmondóemberei megrontották az értékrendet és az irodalmi közízlést. Rémületes észlelni, hogy manapság az olvasó ember miket olvas és kiket nem.

Ilyen értelemben Vitézy László filmrendező is neveletlen, mert nemcsak legújabb filmje ihletőjévé választotta Móricz írását, hanem meg tudta jeleníteni, ábrázolni tudta a film formanyelvén a legnagyobb magyar prózaíró zsenialitását is. Vitézy László szembe mert menni a szokványos és posványos, hivatalos és nem hivatalos irodalmi közízléssel, két ütemben. Az egyik ütemben maga az íróválasztás volt a mai kulturálatlanság megtagadása. A második ütemben pedig a móriczi életműből kiválasztott írás mint forrás, mint nyersanyag a témáját és a szokványostól elütő megfogalmazását illetően a fölfedezés erejével hatott.

Móriczot a jelenben sehogyan sem, a múltban nagy realista társadalom­kritikusként tartották számon. Szerencsétlenségére a halála után nem sokkal a bornírt esztétikájú kommunista diktatúra következett, és önnön céljai érdekében lejáratta Móriczot, akárcsak Adyt, József Attilát, kitagadta Babitsot, Kosztolányit, Krúdyt és másokat mint szocialista propagandára alkalmatlan alkotókat.

Akit megtűrtek, azt meghamisították, leegyszerűsítették. Még Jókait és Mikszáthot is, hát még Móriczot! A százarcú és százféle témájú Móriczból kitagadták a mindennapi embert ábrázoló lélektani mikrorealista remekléseket, és Vitézy László elévülhetetlen érdeme, hogy ezt a fajta móriczi művészetet hozta vissza a köztudatba a film eszközeivel. Hatalmasat tágítva a beszűkülő irodalmi köztudaton, és ezzel szélesítve kulturális horizontunkat is. Úgy, hogy a saját öntörvényű és önálló film­alkotó művészetét is kibontakoztatta.

Minden nagy művészet az emberről szól. Dosztojevszkijtől Cse­hovig, Tolsztojtól Shakes­peare-ig, Krúdytól Móriczig, Leonardótól Rembrandtig, Verditől Wagnerig az ember a téma. Nem a fáraók kora, nem a napóleoni háború története, nem is az Erzsébet-kor, hanem Kleopátra, Vronszkij, Anna Karenina, Szindbád, Hamlet, Raszkolnyikov. Vitézy László nagyszerű alkotása is emberközpontú. Szuggesztíven megjelenített férfiak és nők jelleméből, habitusából fakadó, őket jellemző és őket ábrázoló eredeti és szépséges film. Nem puszta filmadaptáció. Azt merem mondani, hogy Móricz voltaképpen csak megihlette Vitézyt, a filmművészt. Rendezőként és íróként megteremtette a maga alakjait, a maga atmoszféráját, a maga történetét. A szinte már elviselhetetlen modern kori filmtengerben, amelynek még emberfigurái is ember nélküliek és legföljebb pirotechnikáról szólnak, Vitézy a film eszközeivel csodálatosan megfogalmazott embereket teremtett. Munkatársaival, színészeivel a szó valódi értelmében művészfilmet alkotott, ami manapság ritkaság, és szellemi csemege az igényes befogadónak.