Pokorni Zoltán gondolatkísérlete a Magyar Gárdáról, jelesül, hogy a Gárda rossz Magyarországnak, amely felvetést Loppert Dániel is magáévá tette és beemelte személyes ijedelmei tárába, miközben a Fidesz Magyar Polgári Szövetség elnöksége továbbra sem lát kivetnivalót a Gárdában, annál inkább Gyurcsány Ferenc tevékenységében, arra mutat, hogy egyes közszereplők hajlamosak szamárságokat is mondani, másfelől a jobboldal sokkal higgadtabb, mint azt egyes tagjai hinnék.

Hogy mi jó és mi rossz Magyarországnak? Ez fontos kérdés. Induljunk el Pokorni Zoltán nyomvonalán. Amennyiben a Magyar Gárdát azon nemzeti akarat megnyilvánulásának tekintjük, amelyik a lakiteleki sátor óta a jogszerűség vitathatatlan helyreállítását követően az igazságosság helyreállításáért is harcol, akkor a Gárda egy lassan két évtizedes törekvés legújabb hajtásának tekinthető.

Jó ez Magyarországnak? Vagy inkább rossz? Nézzük meg. Legyen Gyurcsánynak, Pokorninak, Loppertnek igaza. Mondjuk azt, hogy a Gárda egy militáns szervezet. Félkatonait persze ekkor se mondjunk, mert ezt olyan szerveződésekre értik, amelyek egyenruhát, fegyvert hordanak, de mégsem katonák. Hanem például őrző-védők.

Nos tehát, jó vagy rossz? Keressünk történelmi példákat. Vegyük előbb a mai, politikailag korrekt gyakorlatot, amikor a mindenkori magyar külpolitika a mindenkori nagyhatalmi érdekek – előbb Moszkva, azután Washington, végül Brüsszel – kritikátlan kiszolgálásával igyekszik jó pontokat szerezni.

Ez jó Magyarországnak? Idézzük fel a délszláv háborút, amelyben a magyar kormány a horvátoknak juttatta el titkos csatornákon a munkásőrségtől elvett Kalasnyikov géppisztolyokat. Az akkori liberális ellenzék üvöltözve feljelentette az amúgy nem túl bátor Antall-kabinetet, minek következtében a magyar külpolitika kihátrált egy utóbb elsöprő sikerű hadműveletből, ugyanis nem vitás, hogy a horvátok oldalán a délvidéki „etnikai problémák” is sikeresen orvosolhatók lettek volna a Délvidék visszacsatolásával.

Jó volt-e Magyarországnak az ukránokkal kötött feltétel nélküli alapszerződés, miközben a kár­pát­aljai ruszinok évszázados álma válhatott volna valóra a magyarok oldalán egy autonóm Kárpát­alja kikiáltásával, amihez akkor csak annyi kellett volna, hogy Jeszenszky külügyminiszternek legyen bátorsága elolvasni azt a szerződést, amit aláírt?

Jó volt-e Magyarországnak, hogy a kirekesztő benesi dekrétumokat is gond nélkül átvevő, sosem volt Szlovákia Csehszlovákia kettéhasadásakor a magyar külpolitika gyáva elfogadását tapasztalván, teret adott a szlovák soviniszták megerősödéséhez?

Jó volt-e Magyarországnak a határon túli magyarságnak kormányzati döntéssel megadható egyetemes állampolgárság helyett egy ma már állatkerti belépésre sem jogosító magyarigazolványt adni? Jó volt-e Magyarországnak az erdélyi magyarság védelmét feladva, feltétel nélkül megszavazni Románia uniós csatlakozását, holott a vétó kilátásba helyezésével eredményeket lehetett volna elérni az autonómiát illetően?

Nézzük az ellenpróbát. Jó volt-e Magyarországnak a Rongyos Gárda soproni népszavazást is kiharcoló fellépése? Jó volt-e Magyarországnak a trianoni döntést sunyin elfogadó Kun Béla vezette kommunisták utáni Horthy-korszak? Jó volt.

Ami pedig a köröttünk lévő népek területi osztozkodásait illeti, azt kell látnunk, hogy minden esetben az offenzív magatartást igazolja a történelem. Offenzív és nem agresszív. Ez hatalmas különbség. Pontosan érti mindenki. Az elsőre a németek egyesülése, az albánok térnyerése, a horvátok és szlovének függetlenedése, a szlovákok államalapítása a példa, a másodikra a szerbek megalázó, sorozatos veresége.

Hogy tehát mi a rossz Magyarországnak? A gyávaság, a belső árulás, a szolgalelkűség. És mi a jó? Az egészséges nemzettudat intézményesítése, hogy a kulcsfontosságú történelmi pillanatokban a nemzet saját érdekei érdekében ne csupán tudjon, hanem merjen is cselekedni. Ezt az intézményesülést szolgálja a maga eszközeivel a Magyar Gárda. Ez jó Magyarországnak. Jó minden itt élő magyarnak. Még a gyáváknak is.