– Tartsatok ki, ahogyan én is kitartok. Fúhat a szél, csepereghet a barna eső, jöhet a fagy. Zuhanhat az életszínvonal, potyoghatnak cigánygyerekek az égből; bocsánat, Orbán, nem nektek szóltam; igen, te Orbán, hiszen az Orbánok közül csak te vagy itt velünk. Tehát jöhet bármi baj és mocsok – mert az jön, ha hívjuk, ha nem –, én akkor is itt maradok, e helyen. Már nem pont itt értem, hanem jelképesen, ámbár szó szerint is itt maradok, a Kossuth téren, de nem kívül a Parlamenten, hanem mindig bévül. Párás lett a szemem, pedig a Szabadság tértől idáig nem ér el a könnygáz hatása. Kemény legények vagyunk mi, igaz-e? Mi, baloldaliak is, akik nyomatjuk a paprika sprayt, s a jobboldaliak is. Sőt, ők még jobban, amiért irigylem is őket, hiszen mifelénk úgy tartja a mondás: nem az a legény, aki adja, hanem aki állja. Könnyezem tehát a meghatottságtól, hogy itt vagyunk, mindannyian, mind a háromezren, akik békésebb világot, szebb, tarkább, izgalmasabb Magyarországot akarunk, mint azok, akik most is legénykednek a Szabadság téren.

Nekem érzékeny a lelkivilágom, szánom ezeket a szerencsétleneket, mert ők még nem tudják, amit én igen, hogy magyar a magyarral nem háborúzhat, annak nem lőheti ki a szemét, nem tagadhatja meg még egy nyamvadt rühös kis népszavazáson sem. Vajszívem van aranyból, hát ríttam még a rendőrök ágya mellett is, akik értem szenvedtek két éve sebeket. De aki a hazáért szenved, annak öröm a szenvedés. Ezt az örömöt szerezzük meg most is éppen azoknak, akik a református templomban próbálnak az Isten háta mögé bújni, mert nem tudják, hogy mi materialisták vagyunk, és a mi könnygázunkat nem hatja meg a templom fala. Apropó, gáz: empatikus lelkem van, akkor is sírdogáltam, midőn szegény édesanyám nem bírta a fűtésszámlát fizetni. És most térjetek haza, és vigyétek el az üzenetet: ma láttatok itt egy bátor embert, aki nem fut el gyáván a hatalomból, hanem miniszterelnök marad most és mindörökké.

Ungváry Zsolt