Nagy tömeg verődött öszsze; a miniszterelnök az emelvényről eleinte kicsit ijedten figyelte az őt pfújolókat, de mivel tengernyi egyenruhás közeget látott a közelben, nyugodt maradt. Hirtelen a rendőrök rohamra lendültek, ütöttek-vágtak mindenkit, s legnagyobb megdöbbenésére a kormányfőt is leteperték, brutálisan összeverték.

– Jaj, jaj, eddig ez nem így volt – sipákolt Gyurcsány. – Én vagyok a miniszterelnök. A rendőrök harsányan kacagtak. – Te mindig hazudozol, te kis szemüveges! Egy szavadat sem hisszük el. Mars a dutyiba. Hiába tiltakozott, még jobban elnáspángolták, s bedobták egy cellába. Napokig tartották ott, édesanyja elől eltitkolták, hol van, számtalanszor megalázták. Végül már csak valami fájdalomcsillapítóért esdekelt. Dobtak neki egy dobozzal. Bevette, de nem használt. – Miféle orvosság ez? – forgatta a piros-kék dobozt. – Tesco gazdaságos. Olcsó és éjjel-nappal beszerezhető. Erre hatékony gyógyszert kezdett követelni, de azt csak receptre adtak, amelyen fel kellett tüntetni a betegség kódját: notórius hazudozó. A patikus halálra röhögte magát, amikor kiváltották. – Vegyék le legalább a bilincset! – kérte a fogoly. – Nem lehet. A lakatos, akit erre a célra tartottunk, nem bírta fizetni a megemelt közterheket és visszaadta az ipart. Viszont holnaptól ingatlanadót kell fizetned a celláért, de ne röhögtess ki engem ezekkel az elinflálódott bankjegyekkel! A rács túloldalán egy lakáj jelent meg, jegyzetfüzettel, és tudálékosan magyarázta: – A reformok elkerülhetetlenek, még ha fáj is egy kicsit. Más se csinálná jobban, a konvergenciaprogram szent, csak a szélsőségesek miatt vannak nehézségek… – De borzasztó így, bezárva… – Nemsokára jobb lesz. Csak két év türelmet kérünk… Két évet… Három évet… Háromszáz évet… – Iszonyú! – ordította a miniszterelnök. – Rendőrállam, jogtalanság, hazugságok, erkölcstelenség! A felesége ijedten rázta fel. – Ébredj, Fletó! Csöndesen! Ki ne szivárogjon, hogy már te se bírod!