Az egyszerűség kedvéért – fejlett nyugati példák nyomán – a halálba segítést eutanáziának nevezzük. Megkülönböztetünk lágy, avagy könnyű eutanáziát. Ebbe a csoportba soroljuk, amikor olyan embertársunkat segítjük át a túlvilágra, akinek amúgy is problémái, nehézségei vannak: elhagyta a szeretője, egészségügyi gondokkal küszködik vagy mondjuk a Fideszre szavazott. A könnyű eutanázia sajátságos formája az az eset, amit régi szóhasználattal, körmönfont jogi nyelvezettel kéjgyilkosságnak mondtak. Ilyenkor az eutanáziát elkövető különleges örömét – kéjét – leli a másik elpusztításában, akinek ez lehet, hogy nem tetszik, de az élvezeti érték még mindig ötvenszázalékos, ami lényegesen kedvezőbb, mint sok egyéb legális cselekmény alkalmával. Téves az a tudománytalan híresztelés, miszerint a könnyű emberölés idővel szenvedéllyé válhat. Nem! Semmi sem igazolja, hogy egy kéjgyilkosból később rablógyilkos válna. Még az sem biztos, hogy aki egyszer – fiatal korában, kíváncsiságból – kipróbálta az emberölést, az később újra megteszi.

Embert ölni igen ősi szokás és jog. Még az úgynevezett Biblia is első oldalai egyikén megemlíti a Káin által Ábelen végrehajtott eutanáziát. Az emberölés szabaddá tétele ellen leginkább azok ágálnak, akik maguk még nem öltek. Így nem is tudhatják, milyen borzongató, kellemes, katartikus élmény hallani, amint sivítva távozik a levegő az átvágott gégéből.

A kétkedőknek néhány népszerű formát tudunk ajánlani: ki ne hallott volna az anyósölés gyönyöréről; ki ne vágyott volna a szomszédja kiirtására? Nincs többé visszafojtott indulat, évekig tartó ellenségeskedés. Az emberölés legalizálása megnyitja az utat a kiegyensúlyozott, békés, boldog társadalom felé.