1987-88-ban Lentiben teljesítettem sorkatonai szolgálatot a Magyar Néphadsereg kötelékében. (Első zászlóalj, aknavető üteg.) Az előfelvettek (bölcsészek és természettudósok) között – noha alig múltunk 18-19 évesek – KISZ-tagok mellett mrá akadtak igazi párttagok is. (Akkor, ugye, még nem kellett rákérdezni, melyik pártról is van szó.) Amikor párttaggyűlés volt, az érintett tisztekkel együtt ők is részt vehettek azon. Én kettejükről tudtam; vezetéknevük véletlenül egyaránt A-val kezdődött, ezért nevezzük egyiküket A. Lacinak. Az alapkiképzésen ugyanabban a században voltunk. Halk szavú, segítőkész, bajtársias – vagyis remek fickó volt. Nem ismertem nála derekabb legényt a lenti dandárban. A másikat A. Gergelynek hívták. Nem a mi zászlóaljunknál szolgált, de közös ismerősök, barátok révén gyakran szóba került. Két olyan sztori is keringett róla, amely eposzi jelzőként kapcsolódott a nevéhez, s azóta is, ha hallok róla, mindig ezek jutnak eszembe.

Az első: a katona folyton éhes, és különböző dugikaják lapulnak a szekrények mélyén. Zsír és a konyháról felcsempészett kenyér mindig akad, kis piros arannyal ízesítve – valaki egyszer állítólag technokolt nyomott tévedésből a kenyerére – kitűnő lakoma. A. Gergelyről a közösségi emlékezet megjegyezte, hogy ő az, aki az ujjával keni a zsírt. A másik történet szerint egyszer úgy slattyogott végig a hosszú századfolyosón, visszatérve a vizes blokkból (ez a zuhanyozó-mosdó-vécé együttes összefoglaló neve) a körletbe, hogy a nyitott sliccén át kilógott a micsodája, mert dolga végeztével elfelejtette eltenni. A körletbe érve, konstatálva az elsöprő erejű röhögést, a szellemi fogyatékosok kedves mosolyával végignézett magán, s akkor fedezte fel, hogy egy lényeges momentumot kihagyott a tizennyolc év alatt már elég aprólékosan kimunkált cselekmény végén. Azóta talán már elsajátította.

A. Laciról a leszerelés óta nem hallottam, nem tudom, vitte-e valamire a pártban. A. Gergelyből államtitkár lett.