A sarokban, félrevonultan, magányos férfi üldögélt. Zakója hajtókáján nemzetiszín szalagot viselt és Magyar Nemzetet olvasott, amit a többiek egyre gyanakvóbban figyeltek. Mivel a gépen ilyesmit nem árultak, csak csempészet formájában kerülhetett föl a repülőre, ami pedig súlyos bűncselekmény. A férfi aránylag békésen tűrte a feléje sugárzó gyűlöletet, de amikor a malac harmadszor gázolt keresztül rajta, akkor neheztelően odaszólt az utasoknak:

– Feltétlenül el kell viselnem ennek a disznónak a társaságát?

A fedélzet közönsége felhördült:

– Te disznónak nevezted a disznót? Micsoda alpári kirekesztés, rasszista, felsőbbrendű indulat! Van neked egyáltalán jegyed?

A férfi felmutatta a jegyét.

– Nekem van. De nektek van-e?

– Még te vádaskodsz? – kiáltottak fel, s némi idegességgel tapogatták üres zsebüket, a nem létező tikett után kutatva. – Stewardess! – dörrentek rá az utaskísérőre. – Dobja le ezt az alakot.

– Nem tehetem. Teljesen jogszerűen tartózkodik itt. Neki itt van a helye.

– Szóval egy húron pendülsz vele? – hörögtek. – Akkor te is távozz!

A zajra előjött a kapitány. Most senki sem vezette a gépet, de ez fel sem tűnt, mert eddig sem látszott, hogy bárki vezetné.

– Úgy gondolom – fordult a parancsnok a férfihoz –, hogy modern európai repülőben nincs helye az ilyennek. Szálljon le!

– Nem fogunk vele egy levegőt szívni! – szólt az utasok iménti, hangos csoportocskája. – Ha nem száll le, akkor mi kilépünk.

– Helyes! Lépjünk ki! – s néhányan mindjárt ki is léptek.

A kapitány is követte őket. Az egyik utaskísérő a kormányhoz ült, mire az eddig csak döcögő gép hirtelen a magasba emelkedett, és megszabadulva a ballaszttól, a felhők fölé röpült.