– Most jövök a terepjárómmal a Hősök teréről – lihegte. – Borzalmas dolgokat láttam!

– Nocsak, elindult az időkerék? – kérdezte a kormányfő szórakozottan.

– Az? Soha. Ebben a városban húsz éve megállt az idő. Hanem képzeld, egy hatalmas szoborcsoport van ott, olyan régi vágású fasisztákkal, mint Turul-nembeli Vajk, a hadijelvényén nyilas-keresztet viselő Szent László vagy a Cluj-Napocán született irredenta Mátyás. Középen gigászi oszlopon egy klerikális angyal, no és mindennek tetejébe a micisapka, a korona. Az előtérben lovasok magyarkodnak heten, mint a gonoszok. Mondd, Ferenc, te adtál engedélyt ennek a förmedvénynek a felépítésére? Ferenc eltöprengett, s mivel precíz ember volt (nem szeretett sem tévedni, sem hazudni), utánanézett a határidőnaplójában és a blogbejegyzései között is.

– Nem – rázta meg okos fejét. – Én nem.

– Na, hát én sem! – vágta ki diadallal a főpolgármester.

– Akkor le kell bontani!

– Igazad van, Gábor – ismerte be Ferenc, noha ilyesmit ritkán hallottak a szájából. – Intézkedjek, vagy ezt elsimítod egyedül?

– Az utasítást ki tudom adni, a végzettségem alapján erre még képes vagyok. Hanem biztos lesz felhördülés, utcára vonul a nacionalista csőcselék.

– Azt bízd rám! Távol tartom őket.

Azonnal telefonálni kezdett, s minden rendőri egységet visszarendelt egyéb tevékenységeitől. Nem üldözték többé a betörőket, rablókat és gyilkosokat, engedték kihűlni a sikkasztások és korrupciók megannyi forró nyomát. (A traffipaxok kezelői nem mozdultak, mert valamiből a rendőrségnek is élnie kell.) Vaskordonokkal, téglafalakkal, szögesdróttal és aknazárral körülvették a Hősök terét a Nagykörút–Thököly út–Hungária körút–Lehel út négyszögben, ahová teremtett lelket sem engedtek, csak azokat a budapesti építkezésekről kölcsönzött darukat, amelyekkel elszállították a királyokat és vezéreket. A tervek szerint egy gigászi Károlyi-szobor és Ságvári-emléktábla készül belőlük.

Ungváry Zsolt