Megérkeznek a vezérek seregeik élén, az őslakosság kitörő lelkesedése fogadja véreink hazatértét, csak Szvatopluk vág olyan fejet, mint aki citromba harapott. Amikor Árpád kegyesen szót ad neki, akkor előlép, „Nagyságos fejedelem”-nek szólítja a magyarok pajzsra emelt uralkodóját, mindössze egy fehér lóért esdekel, amivel elügethet messzi tájékra. Nagylelkűen megadják neki, hajlong, roppant hálás.

Mi elégedetten dőlünk hátra a fotelben, nudli ez a Szvatopluk, szép volt a honfoglalás, éljen, éljen, átkapcsolunk az etelközi szittya íjászverseny középdöntőire. Vagy ott van Bécs ostroma: mi odahaza szotyizunk a képernyő előtt, s elégedetten nézzük, amint – „Gyerünk, Mátyás, de király vagy!” – a dicső Hunyadi bevonul, és sorra nyitja a cukrászdákat.

Az esős idő dacára sokezres tömeg a Múzeumkertben, ahol Petőfi szaval. Egy kicsit fel kell hangosítani, de még így is sokkal jobban halljuk, mint azok, akik a helyszínen figyelnek. Van bennünk egy kis drukk, bejön-e a forradalom, de ennek a Petőfinek minden sikerülni szokott, majd átveri ezt is valahogy. A sok mafla megázik, miért nem nézik inkább ők is a tévén?

Azért lehet, mégis jobb, hogy akkoriban nem volt televízió, és a történelmi pillanatokban szotyizás, karosszékben hátradőlés vagy autómosás helyett a helyszínen alakították a történelmet azok, akiknek ez fontos volt. Akik meg csak bámultak akkor, bámuljanak most is.