Miután leleplezte az „iszlám bigottságot”, Taguieff önmagát „iszlámistafóbnak” nyilvánítja – ami arra a gondolatra vezet, hogy vannak elfogadható fóbiák is. Azt is hozzáteszi, hogy az iszlám „bizonyos dogmájának a bírálata, bizonyos normájának az elutasítása„ egyáltalán nem jelent iszlámfóbiát. Végül pedig arról biztosít, hogy az „állítólagos »iszlámfóbia« csupán egy megfélemlítési eszköz”: az iszlámfóbia bírálata egyet jelent „azok társadalmi (sic) halálra ítélésével, akik szembe mernek szállni az iszlámista barbársággal”. Mindig a túlzás.

A „judeofóbia” és az (arabfóbiával összekevert vagy attól szétválasztott) „iszlámfóbia” összehasonlítása mindazonáltal jellemző momentum. Valaha a Talmud meghamisított vagy kontextusából kiragadott szemelvényei alapján a zsidókat vádolták azzal, hogy hazudhatnak a gojoknak, ma az iszlámistákat vádolják azzal a Korán szemelvényei alapján, hogy „kettős beszédet” gyakorolnak (Taguieff: „Kettős beszéd, kettős gondolat, kettős doktrína”). Valaha a zsidókat vádolták „kettős hovatartozással”, ma a muzulmánoktól kérik számon, hogy először muzulmánok vagy először (befogadó) országuk állampolgárai. „Meddig gyanúsítanak még bennünket ugyanazokkal a fogyatékosságokkal, amelyeket évtizedeken át a zsidók szemére vetettek: kettős beszéd, kettős lojalitás, egy nemzetközi iszlámista összeesküvés álcázott szereplői?”, írja Tarik Ramadan (in Politis, 2005. január 20.). Valaha a zsidókat vádolták azzal, hogy „nem tudnak beilleszkedni”, ma a lakosság más kategóriái ellen fordítják ugyanezt a vádat. Az antiszemiták mindenütt „zsidókat” és „talmudistákat” látnak, ahogyan mások mindenhol „judeofóbokat” és „dzsihádistákat”. A párhuzam szembeötlő, ahogyan az ilyesfajta érvelés nyomorúsága is. Taguieff azonban ezt láthatólag nem veszi észre.

Valaha azért is szemrehányást tettek a zsidóknak, mert „álcázták” magukat. Manapság Taguieff ugyanezért tesz szemrehányást az állítólagos „judeofóboknak”. Szerinte ugyanis az új judeofóbia „leplezi magát”, ezért aztán le kell leplezni, fel kell deríteni, napvilágra kell hozni. Az Izrael elleni megnyilatkozásokkal szemben tehát szükség van arra, hogy „egyrészt tekintetbe vegyük az implicit tartalmukat, másrészt pedig a kontextusból következő értelmüket”. Ily módon egy teljesen személyes hermeneutika alapján megnyílik a „szándékokra”, „hátsó gondolatokra” és „burkolt célzásokra” való vadászat. A „ki nem mondott” „dekódolásáról”, „szétszedéséről”, „lefordításáról” van szó, a „szubtilis, közvetett, képletes antiszemitizmus” üldözéséről. Ismerős nóta. Ebből persze az következik, hogy a „legitim” anticionista beszéd talán csak látszólag legitim, és hogy talán valójában csak egy finomítottan radikális anticionista beszéd. Ennélfogva az izraeli politika minden bírálata gyanússá válik és mint ilyen, törvényteleníthető is, a „neojudeofób” paradigma pedig egyúttal annak mutatkozik, ami valójában is: egy hiteltelenítő és gyanút keltő gépezet. „Miután azt mondták, hogy az ellenség mindenhol ott van, ténylegesen lehetővé válik, hogy mindenkit annak gyanítsanak” (Guillaume Weill-Raynal, id mű).

A „zsidó veszély” taszító mítoszát ily módon az ugyancsak litániaszerűen leleplezett „iszlámista fenyegetés” taszító mítosza követi. Démonizáló beszéd démonizáló beszéd ellen, összeesküvés-elmélet összeesküvés-elmélet ellen, túlzó általánosítás túlzó általánosítás ellen. Ebből kiindulva azután minden lehetővé válik: a képzelt összefonódások leleplezése, a hamis szimmetriák és az a módszer, amely abból áll, hogy olyan álláspontot kölcsönzünk azoknak, akiket támadunk, amelyet nem éreznek a magukénak (de amelyekről feltételezzük, hogy titokban a magukénak érzik) és karikatúraszerűen mutatjuk be azt, amelyet védelmeznek.

A tényeket ily módon karikírozzák. Egy dolog például arra emlékeztetni, hogy a „rituális bűn” vádja, amelyet a múltban a zsidók ellen megfogalmaztak és egyes arab országokban még ma arra is használnak, hogy minden zsidó katonából „gyerekgyilkost” csináljanak, csupán egy undorító mese. Más dolog ugyanezt a mesét annak elfeledtetésére megbélyegezni, hogy három év alatt az izraeli katonák 620 fegyvertelen arab gyereket öltek meg törvényesen.

Könnyű ugyanakkor az „amerikai-cionista összeesküvést” a régi összeesküvés-elméletek egyik fantáziadús változataként bemutatni. Ebben a formában ez valóban semmi más. Ellenben tény, hogy Bush elnököt Izrael Állam feltétlen hívei (zsidók és keresztények) veszik körül, és hogy ez utóbbi a létrehozása óta olyan politikai, katonai és anyagi segélyben részesült az Egyesült Államok részéről, amelynek nincs megfelelője a történelemben. Ha összeadjuk a katonai segélyt, a gazdasági segélyt, a garantált hitelek kedvezményes kamatát, a természetbeli előnyöket és más szubvenciókat, azt tapasztaljuk, hogy 1949 és 1996 között Izrael Állam csillagászati összeget, 84,8 milliárd dollárt kapott az Egyesült Államoktól, vagyis lakosonként 14 630 dollárt. Az USA által teljesített kamatszolgáltatást figyelembe véve mindez 134,7 milliárd dollárjába került az amerikai adófizetőknek. Ugyancsak tény, amelyet maga az érintett is elismert, hogy az amerikai elnök külpolitikai beszédeit nyíltan a diaszpórával való kapcsolattartásért felelős izraeli miniszter, az egykori szovjet ellenzéki, Natan Scsaranszkij eszméi inspirálják, akit 1977-ben az Egyesült Államok javára történő kémkedésben találtak bűnösnek, jelenleg pedig a Likud szélsőjobb szárnyához tartozik. (2005. január 12-én Bush kijelentette a New York Times-ban: „Ha tudni akarják, hogy melyek az eszméim a külpolitika területén, olvassák el Natan Scsaranszkij könyvét”. V.ö.: Natan Scsaransky, The Case for Democracy, Public Affairs, New York 2004.) Ugyancsak Scsaranszkij javaslatára bízta meg az izraeli kormány Michael Melchior rabbit, jelenlegi oktatási miniszterhelyettest azzal, hogy állítson fel egy PR-irodát, amely a nyugati sajtóban elterjeszti, hogy az anticionizmus, az Amerika-ellenesség és az antiszemitizmus egy és ugyanazon dolog. És nem Arafat, hanem Francis Fukuyama sajnálkozott legutóbb az amerikai politika és az izraeli stratégiai érdekek szerinte túlzott azonosítása miatt – aminek eredményeként Charles Krauthammer késlekedés nélkül Pat Buchananhez hasonlította (V.ö.: Francis Fukuyama, „The Neoconservative Moment”, in The National Interest, 2004. nyár; Charles Krauthammer, ”In Defense of Democratic Realism„, in The National Interest, 2004. ősz. Lásd még: Murray Friedman, American Jews and the Rise of Neo-Conservatism. Jewish Intellectuals and the Shaping of Public Policy, Cambridge University Press, Cambridge 2005.)

Másik eljárás a kettős mérce alkalmazása. Taguieff csodálkozik, hogy a Béke Nobel-díjat az „egykori terrorista” Jasszer Arafatnak ítélték oda, de semmi kivetnivalót nem talál abban, hogy ugyanezt a díjat az „egykori terrorista” Menahem Beginnek is odaítélték, aki az Irgun Zvai Leumi parancsnokaként számos terrortámadást szervezett a brit jelenlét ellen Palesztinában 1942 és 1948 között. Méltatlannak találja, hogy egyesek képesek voltak „állathoz hasonlítani Bush elnököt”, de ő maga nem habozik Jasszer Arafat „hüllői (sic) agyáról” beszélni (igaz, hogy Alexandre Adler „bolivarista gorillának” titulálta a venezuelai elnököt a Le Figaro 2004. augusztus 18-i számában.). A palesztinai öngyilkos merényleteket említve teljes joggal mondja, hogy az áldozati státus nem jogosít fel mások megölésére, és hogy az áldozati neheztelés nem lehet egy minden irányú legitimáció forrása. Csak azzal marad adós, hogy általánosítsa is ezt az elvet… Taguieff még azt is írja, hogy „Izrael Állammal szemben a reductio ad hitlerum kötelezőnek számít”, de erre ugyanezzel válaszol az ellentétes irányban, vagyis Izrael „lenácizására” a palesztin ügy szimmetrikus „lenácizásával” reagál, a jeruzsálemi főmufti és Johann von Leers közbeiktatásával. (A hitleri rezsimnek egyes cionista csoportok által a negyvenes években javasolt angolellenes szövetségi ajánlatokról nem tesz említést.) A lenácizóknak, akik azt mondják, hogy „a cionizmus ugyanaz, mint a nácizmus”, egy ellen-lenácizással válaszol, miszerint „a radikális anticionizmus ugyanaz, mint a nácizmus”. Nem én vagyok a náci, hanem te! Nem, mert te vagy! Látjuk a nívót.

Csodálkozunk és mindenekelőtt elkeseredünk, ha azt látjuk, hogy Taguieff olyan módszerekhez folyamodik, amelyeket saját magának is el kellett szenvednie; ha azt látjuk, hogy miután őt magát is „kétes” és „nem világos” személyként kezelték, ő is szaporítja a gyanúsításokat, alkalmanként azok ellen fordulva, akik támogatták; ha azt látjuk, hogy miután leleplezte a gondolatrendőrséget, „láncáról elszabadult kopóvá” válik (Libération, 2005. április 5.), és hogy miután szétszedte a „vörös-barna összeesküvés” mítoszát, háromszínűben (vörös-zöld-barna) kelti azt életre; ha azt látjuk, hogy zagyvaságokra zagyvaságokkal válaszol, és ily módon szakít a „nüanszokra való törekvéssel”, amelyet egyébként gyakran magasztal.

Taguieff leleplezi a „kutató-spicli” magatartását, aki azáltal, hogy mindig a „látens iszlámfóbia” jeleit kutatja „azok hátsó gondolataiban, akiket eleve gyanúsként kezel”, „inkvizítor-vallatóvá” válik. Igaza van. De mit mondjunk arról a ”kutató-spicliről„, aki a „látens judeofóbia” hasonló jeleit keresi mindenhol? A judeofóbia áldozatai ugyanúgy nem immúnisak az iszlámfóbiával szemben, mint az iszlámfóbia áldozatai a judeofób késztetésekkel vagy kijelentésekkel szemben. Ha azonban a gyanú a szabály, akkor a gyanúsító is gyanúsítható. Ily módon egy vég nélküli tükörjátékba keveredünk. „A szitkozódás banálissá válik, írja Taguieff. A kritikus gondolat helyébe a besúgás lép. A gyűlölködő szlogen-gondolat általánossá lesz.” Valóban. De akkor ki gyűlöl kit?

Történelmileg a cionizmus a legkésőbb született a XIX. század kezdete óta kibontakozó európai nemzeti mozgalmak sorában, és ugyanazzal a legitimitással rendelkezik, mint bármelyik másik közülük. Alapítója, Theodor Herzl ifjú korában német nacionalista volt, akit lenyűgözött a porosz arisztokratizmus, és aki akkoriban csak megvetést érzett a „gettózsidók” iránt. Nacionalistaként akart szembesülni népe jövőjének problémájával. A kezdetben kisebbségben lévő cionista mozgalomnak először meg kellett birkóznia a jobboldalról, az ortodox judaizmusból származó bírálatokkal, amely erkölcstelennek és istentelennek ítélte egy zsidó állam létrehozásának az ötletét a Messiás eljövetele előtt – az állami „normalizáció” minden formáját szentségtörésnek tekintve, mert a zsidók Tórától való elfordítására törekedett -, és a baloldaléval, a nemzetállam eszméjével szintén ellenséges „bundista” irányzattal. Idővel azonban mindkét ellenzék vesztett erejéből. Az előbbi már csak az elenyésző kisebbségben lévő szatmár és naturei karta közösségekben maradt fenn, az utóbbit pedig a hitleri antiszemitizmus morzsolta fel. Az ortodox judaizmus nagy többsége ma a Ba’al Sem Tov és a vilnai Gaon híveinek „protocionizmusára” hivatkozva csatlakozott a cionista eszményhez (a zsidó vallásos anticionizmusról lásd: Yakov M. Rabkin, Au nom de la Torah. Une histoire de l’opposition juive au sionisme, Presses de L’Université Laval, Québec 2004. A szerző megjegyzi, hogy manapság a zsidó állam feltétel nélküli hívei között a világon többségben vannak a nem zsidók. V.ö.: Emmanuel Lévyne, Judaisme contre sionisme, Cujas, Párizs 1969.). A cionizmus egyes zsidók független állam létrehozására vonatkozó akaratát juttatta kifejezésre és egyáltalán nem „prejudikálta” ennek az államnak a helyét. Kezdetben a cionista mozgalom egyébként a világ különböző részein szándékozott létrehozni egy „nemzeti otthont”, és csak később nyert teret az a gondolat, hogy ezt Palesztinába kell telepíteni. A „cionisták” és az „izraeliek” összekeverése már önmagában is egy nyelvi csalás, mert a cionizmus elve egyáltalán nem implikálta önmagától azt, hogy az óhajtott zsidó állam Palesztinába legyen telepítve. Szigorúan véve az „anticionizmusnak” tehát annak az eszmének az elutasítását kellene jelölnie, hogy a zsidók bárhol a világon független állammal rendelkezhessenek.

Ebből a szempontból és a Taguieff által felállított optikában nem látjuk jól, hogy miként lenne lehetséges egy „legitim anticionizmus”, amivel azt akarjuk mondani, hogy ha a „cionizmus” egy zavaros kategória lehet, akkor az „anticionizmus” úgyszintén. A zsidó államnak a régi Erec Israel területén történő létrehozása vallási alapokon nyugszik és a Biblia törvényesíti (Gen. 15, 18-21). Annyi értéke van, amennyit az effajta irodalomnak adunk. Azóta egy másik legitimáció is hozzáadódott: ez pedig a fait accompli törvényessége.

Megjegyezzük, hogy a Gázai övezetnek az Erec Israelhez való tartozása vitatott marad az ortodox zsidó körökben, mert „lehet, hogy ez a terület sohasem képezte részét az Egyiptomból való kivonulásukkor Izrael gyermekei által meghódított Szentföldnek” (Kountrass News, 2004. április).

(Folytatjuk)

(Fordította: Gazdag István)