Kamara

Minden jó, ha jó a vége. Ha még nem jó, akkor még nincs vége. Az orvoskamara és a kormány közötti konfliktus állapota még nem jó, tehát még vége sincs. Nem világos, mi lesz az egésznek a kifutása, de néhány részlet azért már most látható.

Az a kérdés, hogy az orvoskamarában kötelező legyen-e a tagság vagy sem, valójában korántsem sarkalatos.

Így is lehet, úgy is lehet, ezzel kár nyugatra szaladgálnia az ellenzéknek. Az országlakosok azért választanak kormányt, hogy kormányozzon, a kötelező tagság ügyének eldöntése pedig kormányfeladat. Akinek nem tetszik a döntés, válasszon másik kormányt.

Ami a konkrét vitatémát, az orvosi teljesítményértékelés részletszabályait, az úgynevezett indikátorrendszert illeti, a laikus hírolvasó aligha képes ebben érdemi véleményt alkotni, de még a politikusoktól sem várható ilyesmi. Ezt megvitatni a szakemberek, egyfelől az orvosi szakmai szervezetek, másfelől az egészségügyi kormányzat dolga.

Csakhogy úgy fest, hogy az orvoskamara ebben a vitában átlépte a nyomásgyakorlás és a zsarolás közötti határt. Maga a szakmai nyomásgyakorlás a közpolitikában természetesen törvényes és morális eszköz, adott esetben akár a sztrájkig menően is, ezt senki nem vitatja. Alkalmazása során azonban nem ejthetők túszul olyan emberek, akik a fennforgó vita ügyében semmit sem tehetnek, de vesztesei az előállott helyzetnek.

Az orvoskamara a szakmai vita során, a számukra kedvező döntés kikényszerítése céljából a betegek megfelelő orvosi ellátását készült megakadályozni, ráadásul a kötelező tagságon keresztül minden orvost arra kényszerítve, hogy ehhez akkor is csatlakozzék, ha nem ért vele egyet. Mivel az általános orvosi ellátás fenntartása a kormány feladata, a számára az egyetlen felelős döntés az maradt, hogy megnyitja az orvosok előtt a döntés szabadságát. Akinek nem tetszik az új szabályozás, az, lelke rajta, továbbra is megtagadhatja az együttműködést, de aki kész az új keretek között gyógyítani, mostantól szabadon megteheti.